– Miket hoztál.
– Törlőkendő, tea. Keksz.
– Adj egy kis teát.
– Nézd: Hupikék törpikékes bögre. Neked hoztam.
– Menjünk ki. Van egy ilyen szabály, hogy ne zavarjunk.
—–Kivezet a testéből egy vezeték. Nem merek odanézni. A haja csapzott, színes pizsamája lötyög rajta. Olyan, mint egy kisgyerek. Bent fekszik egy idősebb nő. Rá sem merek nézni, mint egy elgázolt galamb, tényleg csak vendégnek érzem magam itt. Mintha nem lenne hozzá közöm. Ők vannak itthon. Úgy érzem, jogosan. Úgy érzem, jogosan vannak ők itt, és úgy érzem, nekem minden elvesztegetett percért kár, amit itt töltök köztük.
—–Mikor kimegyünk, két másik nő felé mutat, akik az előtérben ácsorognak.
—–Ő is a szobatársam – mondja. Az egyikük egy kosztümös menedzser, vagy ügyvéd lehet, megkérdem, viccből, ő-e a szobatárs, mire csak bámul rám, majd hozzáteszem: csak nem tudja magát elengedni a kórházban sem, erre már felnevet a régi nevetésével. De megkér, hogy ne nevettessem. Mert akkor fáj.
—–Egy szobor van az előtérben. Egy csúnya szobor. A mellei kétfelé állnak. Az egyik az ég felé, a másik a bejárati ajtóra néz.
—–Benne egy magzat fejjel lefelé.
—–A kórházban vagy nagyon fiatal, vagy nagyon öreg orvosok dolgoznak. A felük beszél magyarul, az egyik fiatal lány orvosköpenyben rám mosolyog. Nagy rá a köpeny.
—–Ő műtött, mondja – már nem ismer meg. Ő a nőgyógyászom is. Talán mert fel vagyok öltözve, azért nem. Most ő nevettet engem. Nekem is rosszul esik a nevetés, de nem fáj.
—–Lassan sétálunk. Ő köntösben, a köntös zsebében az a valami, amiből kijön egy cső, azt hiszem, vér, a kezéből. Valami infúzió lehet, nem merek odanézni. Undorodom a vértől.
—–Egy darabig egy erkélyen ácsorgunk, a büfé melletti ajtón megyünk ki, ahol egy jékrémes hűtőládában kifliket veszek észre átlátszó nejlonzacskókban, először azt gondolom, valamiféle húsok. Nem tudom, mikor tévedtem valójában.
—–Nincsenek padok, csak bent, az épületben, de ott meg levegő nincs. Régen volt ennyire lassú az ősz. Ha kétszer huszonnégy lépcsőfokot megtennénk, ki tudnánk jutni a kertbe, de akkor visszafele is meg kellene tenni ugyanennyit majd. Amit nem vállalunk.
—–Nagyon fűtenek.
—–Meséli, hogy ő azt hitte, tegnap majdnem meghalt. Hogy egyszerre fázott, hányingere volt, remegett. Telefújták levegővel, hogy jobban lássanak odabent. Nem tudok figyelni rá. Nem tudok figyelni ilyesmikre.
—–Aztán leülünk, le kell ülnie, bemegyünk az épületbe, a földszinti részbe, ahol a büfé is van egy hatalmas NYITVA neonfelirattal. Egy padhoz ülünk, mellette kávéautomata. A kávéautomatán lévő képet nézem, pálmafás fotó egy jelentéstelen, szép, fövenyes óceánpartról. Legalább harminc éves. Valószínűleg, akik a falakra kitették, soha nem látták az óceánt, csak tévén. Mi már nem nézünk tévét.
—–Kérdezem, kér-e kávét, van brazil, cappuccino, tejeskávé, satöbbi. A gépre a kalóriák is ki vannak írva. Milyen figyelmesek, mondom.
—–Megérkezik az előcsarnokba egy melegítős srác, valamit beszél a túlsúlyos, alkarján tetovált büfés lánnyal. Sosem értettem azokat, akik tetoválást akarnak, holott nyilvánvalóan túlsúlyosak, mondom. Nem tudom, miért. Aztán a melegítős srác odasétál a kávégéphez, a gépre teszi a legalább kétszáz kulcsos kulcscsomóját, amelyen egy műanyag Doktor Bubó fityeg kulcstartó gyanánt, a márványpadlón a gép mellé hozza a csavarhúzóit. Kinyitja a gépet. A tartályok, rajtuk az alig látható írás: AUFHELLER, alatta: BLANCHISSEUR. Egy másikon: SCHOKOLADE, CHOKOLAT. Egy harmadikon: ZUCKER SUCRE. Miért emlékszem ezekre?
—–Lent zacskókban a kávépor. Piros, sárga, fehér folyadékok kannákban. A csavarok, fémlemezek. A belső falon a figyelmeztető írás, a használati utasítás. Alul egy teknő, meg csészék. A mindenféle barna csövek, amik kilógnak. A fogaskerekek. Elképesztő, hogy ebből az összevisszaságból valahogy végül is iható lötty lesz. Ha nem is túl jó kávé, de valami, amit legalábbis kávénak hívnak.
—–– Azt mondta a mellettem lévő lány anyukája, ő azt hitte, csupa öreggel lesz tele az egész hely.
—–A srác a kulcscsomójával kinyitja a gépet.
—–– Meg hogy, ha belenéznének, akkor minden harmadik nőben találnának ilyeneket. Mint amik nekem is vannak, ezek a burjánzások. Csomók. Jóindulatú daganatok. A petefészken.
—–Meséli, hogy megcsonkították. Nem tudok figyelni rá. Nem akarok figyelni rá.
—–– A méhre rátelepedett valami kemény réteg – mondja színtelen hangon, látszik rajta, hogy szeretne emlékezni minden részletre, amit hallott a betegségéről. A büfés nő elkezd darálni valamit. – Négy X alakú vágás van rajtam – mondja talán büszkén, aztán meg is mutatja, és tudom, mindenképpen meg kell néznem. Kicsit odanézek. Csak a narancssárga gézt látom, de az is elég nekem. Megszédülök, amitől szégyellem magam. Érzem, hogy elvörösödöm. Ő nem veszi észre.
—–A büfésnő nagyobb fokozatra kapcsolja a gépét. Fél szemmel a rázkódó sárkányt figyelem a karján.
—–– Eredetileg csak egy lett volna – folytatja – , de a doki megnézte, ha már felnyitott, mint valami konzervet, mi újság máshol. Mi újság, jófej. Az altató orvos azt mondta, semmi baj. Beöltöztettek abba a zöld ruhába. Órákig várakoztattak, csak az a ruha volt rajtam. A nővérek kedvesek, a bérnővérek kevésbé. Mondták, hogy most egy kicsit elvisszük műteni. Amikor felkeltem, üvöltöztem, azt hittem, meghalok. A többiek hívtak segítséget. Kaptam nyugtatót, Voltarent. Nem tudom, nélküle hogy fájna.
—–Aztán arra a székre raktak, amiben a nőgyógyászati vizsgálatokat is szokták. Nagyon fáj a vállam, le is szíjaztak. Erre emlékszem.
—–A büfésnő abbahagyja a darálást. A sárkány mozdulatlan megint, most inkább már egy döglött hal.
—–– Én nem bírom ki, hogy még egyszer megműtsenek. Nem bírom ki a diétát sem. Adtál az orvosnak? Majd mikor kiengednek? Tudok nézni filmet idebent. Bedugom a fülhallgatót, és bekapcsolom a Poirot-t.
—–Nézzük a szerelőt, ahogy próbálja poharakba tölteni a forró feketét. Sóhajtozik. Mindenfelé fröcsköl. Nyugodtan letörli. Vajon milyen lehet egész nap ezeket ellenőrizni, szerelni. A kopott szerkezeteket vizsgálni, ahogy nyikorognak. Megnézi, van-e elég apró. TÖBB CUKORRAL előválasztó.
—–HOSSZÚ KÁVÉ feketén 100 Ft. Az első kávét a kivarrt büfésnek viszi, óvatosan a pulthoz lépked a gőzölgő lével a műanyagpohárban. Közben jókedvűen dúdol.
—–– Azt mondják, gyorsabban épülök fel otthon, ugye hazamehetek hamar – kérdezi, miközben nézzük, ahogy a fiú egyensúlyoz. – A szobatársnőm azt mesélte, hogy ha a hajcsárok énekelnek a teherhordó tevéiknek, azok tovább bírják a sivatagban. Énekelj nekem – néz rám. Összébb húzza magán a pongyoláját, és gondterhelten néz kialvatlan tekintetével, mintha arra várna, hogy énekelni kezdek. Nem tudom eldönteni, most tényleg énekeljek-e.
–
Kiszámíthatatlanul és félelmetesen
„Minden álmunk az, hogy az érzések összességét
lehetséges okokkal magyarázzuk.”
Nietzsche
A lány és a fiú egyszerre vették észre azt a valamit, egyszerre pattantak fel és menekültek be a szobába, amit csak lomtárnak használtak, és ami a nappaliból nyílt. Ebben a szobában halt meg a lakás előző tulajdonosa, Sára nagymamája, aki állítólag onnantól, hogy unokái meg tudták inni a konyakot, nagyon szeretett velük lenni. Igazi nagyvilági nő volt, újságíró. Nyolcvanöt évesen rákos lett, a végén rendszeresen maga alá csinált, mesélte a lány a barátjának, aki már nem ismerte a nénit.
—–Nyilván sokszor ment az ágyra is, gondolta sokszor Tamás. Érezni a fertőtlenítő szagát. Valahogy évek óta nem tudták még kivinni ezt az ágyat, nem is tudták, hogy fogják egyáltalán megoldani.
—–Éjfél körül járt az idő, amikor történt. Lázas leheletű, júniusi kánikula volt, mikor úgy tűnik, mintha közelebb sodródott volna a Föld néhány kilométerrel a Naphoz. A harmadik emeleti lakás ablakát nyitva tartották, így is meg lehetett bolondulni a melegtől. A szomszédos, hatalmas, erődre emlékeztető templom kertjében az óriásira nőtt fák lombja sötéten hullámzott.
—–Akkor jelent meg először. Tamás éppen fel akart állni a nagymama kedvenc foteljából, hogy átmenjen a jobb napokat látott, néhány lendületesebb szeretkezés után már széteséssel fenyegető kanapén ülő Sárához.
—–Na, jól van, ne haragudj.
—–Vége? Befejezted a hisztériát? – kérdezte a lány.
—–De hát én csak megkérdeztem, hogy mit csinálunk holnap.
—–Elmondtam. Nem tehetek róla. Ők a barátaim.
—–Aha. De az egyikükkel évekig jártál, ha nem tévedek.
—–Jaj, de kurva fárasztó vagy, Tamás.
—–Jártál vele.
—–Akkor még nem is ismertelek. Neked is voltak barátnőid.
—–Akikkel én nem találkozom már soha. Ez így helyes.
—–Miért nem találkozol, ki tiltja meg? Szabadok vagyunk. Azt csinálsz, amit akarsz.
—–Nem ez a lényeg. Az ördög nem alszik.
—–Mi, Tamás, mi nem alszunk.
—–Na, hagyjuk.
—–Egy este nem telhet cirkusz nélkül, mi? Másra is ilyen féltékeny voltál?
—–Más nem találkozgatott a volt…
—–Mi az, hogy találkozgat? Elmész a.
—–Na!
—–Nem találkozgatok. Nem tehetek róla, hogy ő is ott lesz.
—–Hiányzik?
—–Mi?
—–Hiányzik, mi?
—–Mi? Jaj, hagyjál már békén. Költözz el holnap, légy szíves.
—–És akkor majd felmelegíthetitek?
—–Hogy lehetsz ilyen undorítóan ostoba? Nincs már köztünk semmi, nem érted?
—–Na, jól van, ne haragudj.
—–Sára elsírta magát. Tamás érezte, hogy túl messzire ment és nincs igaza. Nem értette, miért nem érezte ennyire tisztán az előbb, hogy tényleg undorítóan ostoba, akkor most nem lenne baj. Mindig csak utólag érzi. Szerette volna megölelni a lányt. Arra gondolt, hogy nagyon szorosan átöleli, hogy ne legyen köztük semmi, de ekkor eszébe jutott, hogy a lány is ezt mondta a régi barátjával kapcsolatban. Megkívánta a lányt.
—–Szúnyogháló nem volt az óriási üvegablakon, Tamás szerint legfőképpen azért, mert a lány szerint elrontaná a kilátást, és nem azért, mert ő lusta feltenni. Elrontaná a kilátást, vagyis az egész lakást. Aki egyszer látta a nappali fényeit, az óriási ablakokon túl a zöld lombok közti napfényt, az nemigen felejtette el többé. A panorámát minden vendégük megjegyezte. Sára mindig tisztán tartotta az ablakokat, „a nagyi ablakait”, annyira tisztán, hogy nappal sokszor szinte szédítő volt a szemüknek, mert egy pillanatra nem tudta eldönteni az agyuk, hogy csukva vannak-e éppen. A templomkert fáinak hangtalan összekapaszkodó lombkoronája, főleg mikor erősen fújt a szél és ők a kényelmes, biztonságos szobában voltak, mindig elnémította őket. Az volt a kedvencük. Nyáron viszont gyakran tartották nyitva, az elviselhetetlen hőség miatt, így zavartalanul jöttek-mentek a bogarak, Isten tudja mennyien, mifélék, mióta. Tamás és Sára egymás után szívták a cigiket, szeretkeztek, teáztak, beszélgettek, veszekedtek.
—–Ez mi volt?
—–Egyszerre pattantak fel és menekültek a nagymama-szobába. Tamás még a kilincset is fogva tartotta.
—–Szerintem egy lepke.
—–Normális vagy? Nem lepke volt. Sokkal nagyobb volt, mint egy lepke.
—–Egyikük sem értette, miért suttognak.
—–Már odabent a nagymama-szobában voltak, a csendet hallgatták a másik oldalon, a nappaliban.
—–Eltűnt, talán kirepült az ablakon, gondolták. Sára ekkor úgy képzelte el, kisebb termetű fekete galamb, vagy valamilyen énekesmadár inkább, mint bármi más, míg Tamás agyában egy denevér körözött. Utálta a denevéreket. Abban viszont egyáltalán nem volt biztos, hogy nem csak annak akarta látni, mert úgy kevésbé félelmetesebb, talán érthetőbb, elfogadhatóbb. Tamás bepánikolt. Később maga sem értette, miért viselkedett úgy, mikor az a valami (galamb, vagy denevér) odabent csapdosott a lakás plafonján a szárnyaival. Igen, az biztos, hogy szárnya volt, és egy átlagos méretű utazó kofferban elfért volna. Éjszaka, álmában már egy aprócska fekete sárkány volt. Szarvai voltak, csiga teste, halbőre, a farka tarajos volt, a nyaka kígyóé, a szeme ördögé…
—–Most ott bent várták, a büdös szobában, hogy kirepüljön, amit talán már meg is tett, ki tudja. Mikor egy légtérben voltak vele, az csak a plafonon csapkodott, körözött, teljesen kiszámíthatatlanul, félelmetesen.
—–Tamás lassan kinyitotta az ajtót, a kilincs nyikorgott. Kiszállt? – kérdezte Sárát, és a fiú – maga is meglepődve az agyában megjelenő éles képen – arra gondolt, lehet, csak megunta a csapkodást és valahol dühösen, lihegve totyog, karmával épp a heverőhuzatot kaparja, vagy a szőnyeget, vagy csak ül a könyvespolc tetején és vár. Elég rossz a világítás a szobában, gyengék és kevesek az égők. Bárhol lehetett.
—–De nem volt sehol, nem látták.
—–Megnyugodtak, Sára elment fogat mosni, Tamás olvasni kezdett. Az ablakot nyitva hagyták. Már nem beszélgettek, nem is igen néztek a másikra. Tamás úgy gondolta, valamiképpen megmagyarázhatná a gyávaságát, de valahogy nem tudott megszólalni.
—–Ekkor jött be megint. Most sokkal hangosabb volt, de megint csak olyan gyorsan mozgott ide-oda a könyvespolcon, a plafonon, a nagymama emlékként őrizett üres vázái közt, hogy lehetetlen volt kivenni, pontosan mi az.
—–Megint felugrottak és visszamenekültek a nagymama-szobába a rengeteg, felsorolhatatlanul sok limlom, kacat közé, amiket abban a szobában tároltak, mert évek óta nem tudták hova tenni őket.
—–Valahogy elképzelhetetlennek tűnt Tamásnak, hogy bármit is csináljon, mondjuk egy partvissal kilovagoljon, mint egy középkori keresztes lovag, hogy elkergesse a sárkányát. Undorodott a gondolatától. Hogy fogja meg? Azt se tudja biztosan, mi az. Mi van, ha rátámad. Az a valami nem tudja, hogy nem akarja bántani. A denevérek, ebben a pillanatban épp denevérnek hitte (ekkor biztos volt benne, hogy denevér, habár később már egyáltalán nem volt benne biztos), a denevérek vért isznak, veszettséget hordoznak és csúnyák, és olyan dolgokat észlelnek, amik az emberek előtt láthatatlanok, így emlékezett rá biológia óráról, vagy egy tévéműsorból. Bármi kitelik tőlük! És mi van, ha nem is denevér? Érezte, hogy Sára nyugodt, és őt nézi. Tudta, hogy ki kell nyitnia az ajtót. Lassan erőt vett magán. Keze a kilincsen. Résnyire, aztán jobban. – Szedd össze magad! – mondta magának a lány kutató tekintetét látva. Érezte, hogy ő most nem csak saját magát jelenti, de meghallgatáson is van közös életük férfi főszereplőjének castingján.
—–Jó. Lesz, ami lesz.
—–Tamás tudta, hogy gyáva, habár nem szívesen gondolt rá. Egyszer egy másik barátnőjével a körúton pénzt akartak felvenni, mikor két kapucnis odalépett hozzájuk, hogy adják oda nekik a pénzt. Akkor az első gondolata az volt, hogy elfut onnan. Igaz, csak egy másodpercre. Végül nem futott el, de a lány, habár nem mondta, Tamás tudta jól: ezért szakított vele, ezért a pillanatnyi habozásáért. Tamás szerette hinni magáról, hogy amilyen gyorsan elgyávul, olyan megbízhatóan tudja összeszedni az erejét, és bátor lenni végül is. Ez csak egy denevér – mondta magának, és kiment.
—–A denevér, habár Sára szerint inkább énekesmadár lehetett, vagy galamb például, amikből annyit lehet látni naphosszat a templomkert fái közt gubbasztani, de semmiképpen nem denevér, szóval az a valami már nem volt bent. Sehol sem találták. Az ablak nyitva, lehet, kirepült. Mondta is Tamásnak.
—–De nem a denevérek azok, akik nem tudnak repülni, csak siklani?
—–Mármint ha denevér volt.
—–Lehet, hogy nem is volt bent soha, csak képzeltük – próbálkozott viccelni Tamás.
—–Vagy még mindig bent van, csak már nem volt elég lendülete, le kellett szállnia, elbújni, hogy majd a függönybe csimpaszkodva kússzon fel lassan, mikor már leoltottad a villanyt. És akkor megint pánikol, hogy nem talál ki – mondta a lánynak, és már nem érezte olyan magabiztosnak magát.
—–Ő is csak fél, szerencsétlen, képzeld el, hogy meg lehet rémülve.
—–Sokáig úgy érezték ezután, a lakás beszennyeződött. Azt se tudták, hogy fogjanak bele, hogy kitakarítsák. Egyáltalán kitakarítsák-e. Tamás porszívózni kezdett, Sára pedig a gumikesztyűért és Domestosért ment. De aztán végül hamar lefeküdtek.
—–Eltelt a nyár. A társasház és a templom összenőtt kertjében a fák lassan elkezdtek kopaszodni, mögöttük pedig egyre inkább láthatóvá váltak a templom hatalmas ólomüvegablakai. Ahogy rövidültek az éjszakák, úgy lettek egyre fényesebbek.
—–Tamás és Sára gyakran nézegették, ha az erkélyen cigarettáztak.
—–Szerinted mi volt? – kérdezte Tamás, mikor a nagymama régi ágyát cipelték le a lomtalanításkor. Sára megvonta a vállát, és soha nem beszéltek róla többet.
