Olyan ház, mint a többi. Minden nap odamegyek. Ahogy mások irodába járnak, én odamegyek, és sietek, nehogy elkéssek.
—-Feladtam minden személyes tervem, vágyam, kívánságom. Odamegyek, és leülök. Várok. Mindenki vár. Ülnek, vagy fel-alá járkálnak. Sűrű cigarettafüst. Tompított hangszóró. Számok hangzanak el, mint a lottósorsolásnál. Egyes férfiak felállnak, szó nélkül kimennek, a rágógumit az ajtófélfára nyomják. Hová mennek? Válasz nincs. A kérdésekre nincs válasz. A kérdések haszontalanok. Én is hívásra várok.
—-Lassan kiürül a nagy terem. Kint sötétedik; vége a napnak. Mielőtt idejöttem, megfürödtem. Mindig fürdök, mielőtt ebbe a házba lépek, amely az 1. számot viseli. Soha senkit nem ismertem, aki valahol, valamelyik utca 1. számú házában lakott volna. De ez itt az 1. szám. Nekem is van számom. Még nem hívnak, de amikor elhangzik a számom, megyek. A parancs széles szárnyaira vesz, és letesz ott, ahol szükség van rám. Mögöttem marad minden tervem, minden álmom, s ez így van rendjén!
—-Semmire sem kell gondolnom, semmilyen döntést nem kell hoznom, sem magam, sem mások ügyében. Mások gondoskodnak rólam, s ha bajom vagy nehézségem támad, elintézik. Sokkal könnyebb az élet, mint eddig bármikor. Eddig magam gondoskodtam magamról és családom ellátásáról; problémákat oldottam meg, nehéz helyzetekkel szálltam szembe, vagy bújtam el előlük. Most könnyebb.
—-Nem hallottam volna a számomat? Kint már éjszaka van. Menjetek haza, mondják; ma már nem lesz semmi. Holnap gyertek újra!
—-Az utca – mintha egy más világ lenne. Amikor hazaérek, mindig ugyanazokat a kérdéseket teszik fel, s én mindig ugyanazt válaszolom. Lefekszem, holnap kora reggel megfürdöm, és visszamegyek az 1. számú házba. Munka, amit végezni kell.
—-Fürdöm. Ilyen gyakran sose fürödtem még. Búcsúzkodás, ölelések, csókok, még egy fürdő. Fogadkozások, szerelmi esküvések: halálig, s azon túl, az örökkévalóságig. Van célom. Én döntöttem így. Én, és senki más. Ezért különösen nehéz. Siess, és várj! Várj! De siess! Várakozás, mint vizsgák előtt. Ahogy a gyerekek várnak. Ugyanaz az érzés. Ugyanaz a félelem. De ugyanaz az eltökéltség is: a legjavát nyújtani. Miért van sírhatnékom? Nem akarok sírni. Elbúcsúzom.
—-Kiszakítom magam az ölelő karokból. Taxi. Az 1. számhoz. Mintha hazajönnék. Hozzászoktam a helyhez. A füsthöz, az üldögéléshez, a magyarázatok hiányához. Várom az eligazítást. Micsoda megkönnyebbülés! Parancsra várni. Úgy, mint régen, anyám, tanítóim parancsára. Nyári tábor – sorakozó – menetelés – megállás – éneklés – továbbmenés – igazodás – sorbaállás – kettesével tovább. Nem kell gondolkozni. Kilélegzés, belélegzés! Parancsra cselekedni.
—-Kifizetem a taxit. Utoljára adok ki pénzt? Talán utoljára? Lehet, hogy holnap is. Sötét van. A sofőr barátságos. Minden pénzemet odaadom. Hol leszek holnap? Egyes szám. Vegyél szárnyaidra, 1. szám, ismét itt vagyok.
—-– Ha sikerül átkelni a dombon, biztonságban lesztek. Ha oldalt megláttok egy pajtát, keressétek az embereinket. De minden alaposan álcázva van, úgyhogy vigyázzatok, ne furikázzatok messzire, nehogy az ellenség keze közé kerüljetek. S ami a legfontosabb: fejet lehajtani!
—-Göröngyös az út. Fejem lehajtom, állam a térdembe ütközik, vacog a fogam. A dzsip zihál, megmássza a dombot. Egy erőteljes sebességváltás hátralöki a fejem. Látom az eget, az alacsony felhőket, a fák koronáját, a földet. És sisakokat, rendezetlen sorokban. Az ellenség? Füttyszó, csizmarúgás a hátamon. – Lapulj, ostoba liba!
—-Lefelé száguldunk. Kiáltás, fékcsikorgás. Mintha ezernyi patkószög hullana sisakunkra, vállunkra, hátunkra.
—-– Kifelé! Nyissátok ki a csipás szemeteket, az istenfáját! Gyorsan kimászni, de maradjatok a háló alatt! Kúszás a pajtába!
—-Ágyúdörgés; a dombok visszaverik az égzengést. Ujjaim között átfolyik a sár. Ha mos eltalálnak! Így kelljen meghalni – négykézláb? A csűr ajtaja félig nyitva. Sötétség, csönd. De emberek lélegzenek odabent. Egy idő után kivehetők a vonások: sötét, piszkos, borotválatlan arcok, merev tekintetek a mélyen lehúzott sisakok alatt – fellobban egy gyufaszál, fényében látni a falhoz támasztott fegyvereket, felálló csövük megannyi lándzsa.
—-Közelemben két felfordított láda. A színpad. Köröskörül mozdulatlan férfiak menetfelszereléssel. Ágyúdörgés. Valaki hátbabök. – Kezdhetjük?
—-– Igen – felelem. – Kezdenünk kell. A parancs így hangzik: – Amint odaérkeznek, kezdjék el, és végezzenek hamar. Állandóan lövik a pajtát.
—-Szemmel láthatóan senkit sem érdekel az, amit nyújtani akarunk.
—-– Ki az az idióta, aki ezt a parancsot kiadta?
—-– Jó van – mondom –, felejtsük el. Várjunk, amíg a zaj elcsitul.
—-Dohányzunk, suttogva beszélgetünk. Tájékozódó csevegés. Kurta nevetés csattan fel. Csapatunk egyik tagja sztorikat mesél. Rövid akkord a harmonikán. Habozva, majdnem susogva, énekelni kezdek.
—-Pimasz dalocska a sörpincében történtekről. Néhány fej felém fordul. Szemek kezdenek rám meredni. Halkan dalolok. Idefigyelnek; elkaptam őket. „Ki az az idióta…” Bolondozni, mosolyogni, bevonni őket a mókába – és el nem ereszteni többé. Ha csak tíz percre is, elvonni figyelmüket, másfelé terelni gondolataikat – csak ez a fontos. Ez minden, ami rád vár. El tudod vonni figyelmüket? Azt hiszed, meg tudod tenni?
—-A tábornok azt mondta: – Az óhaj nem elegendő. Ha nem elég erősek az idegei, ha nem bír kitartani, akkor – a legnagyobb jóindulat ellenére – rossz szolgálatot tesz nekem. Ha viszont eléri a célt – remek! Már maga az a tény, hogy a fronton van, jót tesz a katonáknak. Azt mondogatják majd: „Nem állhatunk olyan rosszul, ha ő is itt van. Az öreg nem küldte volna ide, ha halálos veszedelemben lennénk.” – Köztünk maradjon – folytatta –, a következtetés hamis. Az ön feladata az, hogy kikapcsolódást nyújtson; ez kell a fiúknak.
—-– Nem attól félek, hogy megölnek, uram – feleltem. – Hanem attól, hogy fogságba ejtenek.
—-Ha fogságba esem, a rangom: százados. Miért csak százados? Miért nem mindjárt tábornok? Az európai hadszíntéren vagyunk. Ha a németek elkapnak, árulóként bánnak velem: kopaszra nyírnak, megköveznek, lófarokhoz kötve húznak végig az utcán…
—-– Ha kényszerítenek, hogy a rádióban beszéljek, kérem, uram, ne higgye el, amit mondok.
—-Elnevette magát, megfordult, viharkabátja zsebéből pisztolyt húzott elő. – Tessék, használja, akkor nem kell megadnia magát. Kicsi fegyver, és hibátlanul működik.
—-Énekelek. Remeg a föld. Körös-körül ágyútűz. A következő lövedék eltalálja a pajtát. „Nincs semmi örömöm…” Most mit tegyünk? Utasítás? Ki ad nekem utasítást? Mi legyen? Üljek itt, folytassam a bárgyú dalokat…
—-„Magányos vagyok, isten tudja, miért…”
—-Kit érdekel? Rám bámulnak. Sűrűsödik a sötétség. Számolják a szünet perceit a lövés és a becsapódás között, ahogy a villámlás és a dörgés közötti másodperceket szokás számlálni. Lépések közelednek. Zseblámpa fénye villan.
—-– Kifelé, gyorsan! – Hideg kezek, nedves vállak érintését érzem. „Isten velük, isten velük.” Hangom elhal. „A viszontlátásra!” Kint fojtott káromkodások várnak. Tuszkolnak, hogy siessünk, igyekeznek megszabadulni tőlünk, mielőtt bajunk esne. Motort begyújtani! A kocsi hirtelen zöreje füstjelzésként terjeng a domb fölött. Talán csak nem fognak lőszert pazarolni erre az egyetlen dzsipre… Csattanás, robaj. Mégis lőnek! – de nem találnak el. Gyerünk gyorsan, a dombon túl már biztonságban vagyunk. A kormányra mélyen ráhajló katona nyögve erőlködik, káromkodik. Most már akadálytalanul utazunk, hideg szél szárítja fel homlokunkon az izzadságot.
—-Erdőben vagyunk. Puha leveleken forognak a kerekek. Mögöttünk, a domb másik oldalán tombol a háború.
—-– Állj!
—-Nem látni, kitől jön a hang. De korábban már figyelmeztettek minket ellenséges beszivárgásra, az ejtőernyősökre, akik vonalaink mögött ugranak le és amerikai egyenruhát hordanak.
—-– Előre! Kik vagytok?
—-Ez egy amerikai! Nem jelent semmit: ebben is jók a németek…
—-– Előre, kik vagytok? – Fegyvercső mered ránk. Kiráncigálnak a dzsipből.
—-– Gyorsan, gyerünk már!
—-Miért éppen engem?
—-Francia erdőben állunk, Pont-à-Mousson közelében. Közlöm a csapatszámot, az otthoni bázis nevét, a parancsnokok nevét. Még mindig rám irányul a fegyver.
—-– A jelszó?
—-Istenkém, segíts! Mi a jelszó? Fogalmam sincs. Egyikünk sem tudja. Töprengeni kár – sose tudtam a jelszót.
—-– Nem tudom.
—-– Mikor született Abraham Lincoln? Hány elnöke volt az Egyesült Államoknak? – jönnek az elkerülhetetlen kérdések. A válaszokból kellene kiderülnie, amerikai vagyok-e, vagy sem. Ha kém volnék, természetesen mindenre tudnám a választ. De csupán három elnök nevét tudom. A katona még mindig nem ereszti le a puskáját.
—-– Miért nem tudja a jelszót?
—-– Hajnalhasadás előtt jöttünk el a körletből, még nem is adták ki a mai jelszót, velünk legalábbis nem közölték. Ha közelebb lépne, láthatná, hogy nem hazudok, kérem – vagy inkább jöjjön oda a dzsiphez, rajta ül brooklyni komikusunk, Missouri államból való énekesünk; a harmonikás Oklahomából jött, a táncosnő texasi.
—-– Szóval komédiások? Jó, akkor sorolja fel az 1941-es nyári–őszi vezető slágerek listáját.
—-Úristen, hogy tudnék erre válaszolni?
—-– Ki az az idióta, aki magukat ideküldte! Az az irodakukac! Az a karosszék-tábornok!
—-– Kérdezze meg a komikust, ő talán ismeri a listát – nekem fogalmam sincs róla.
—-– Maradjon itt, ne moccanjon!
—-Fehér foga kivillan. Egészséges amerikai fogsor. Nem érdekel a jelszó. Elfáradtam. Zúgnak a vizes fenyőfák, besötétedett. A katona még mindig faggatózik. Kíváncsi vagyok, állta-e a tesztet a komikus. Úgy tűnik, igen. Visszamászhatok a dzsipbe, továbbmegyünk. Olyan hideg van, hogy nincs kedvünk beszélgetni. Ha az ember mélyen a sálba dugja az orrát, a sisak pereme az egyenruha gallérjára borul. Így felmelegszik a levegő, amit beszívunk…
—-– Na gyerünk, elég volt a tentikélésből!
—-Nagy nehezen felébredek. Mulatságos ébresztő. Nagggyon mulatságos!
—-Készenlét reggel hattól, oké? Oké! Nancyban vagyunk. A terem sötétebb, mint egy alagút mélye. Ágyúk irányulnak ránk. Minden éjszaka lőnek. Az elsötétítés tulajdonképpen fölösleges, mert a célpontokat nappal jelölik ki. De háború van. Az elsötétítés a repülők ellen szolgál. Az állandó tüzérségi tűz elviselhetetlen. Tábori ágyon fekszünk, hálózsákban. Még mindig jobb, mint padlón feküdni. Calvadost iszunk mindnyájan. A W. C.-ben kihányom. Pedig muszáj hozzászokni a szeszes italhoz, csak ez menthet meg a hidegtől és a tábori kórháztól. A kórháztól félek a legjobban. Ezért továbbra is iszom éhgyomorra a Calvadost. Inkább rókázni, mint kórházban kikötni. Mi más riaszthat még? Valld be, hogy félsz. Félsz a kudarctól. Félsz attól, hogy feladod, hogy nem bírod tovább. Attól félsz, hogy kinevetnek, hogy kijelentik: – Na ja, kezdettől fogva nevetséges ötlet volt ez a táborszínház.
Sarlós Zsuzsa fordítása
–
–
[Részlet a Tiétek az életem… c. önéletrajzból.]
