AZT MONDOM, NINCS SEMMI BAJ, amíg engem látsz, fölösleges aggódni, tudod, minden hullám elcsendesedik egyszer, szóval: a félelmeidet hajítsd ki az ablakon, mert ha magadban nem bízol, hogyan bízhatnál bennem? – Elég az, hogy aznap este mindketten nagyon berúgtunk, Tamás is padlón volt, én se másképp, és egyikünk lelkén sem akaródzott segíteni a szomszéd szobából átszűrődő légyott kitartó muzsikája, igen, egy pszichológuslányt korrepetáltak éppen, és roppantul bosszantott, hogy most se én korrepetálom, pedig a szándék a szemeszter kezdete óta megvolt bennem; és ahogy teltek-múltak a hónapok, csalóka vágyam palántája terebélyes fává nőtte ki magát a szívemben, Krisztina persze észre se vett, miért is tette volna; gyakran váltogatott partnerei láttán hamar összeállt a kép, esélyem sincs nála, tehát maradt a nyálcsorgatás és az elalvás előtti, akarattalan hallgatózás – A hölgyek terén Tamásnak se volt nagyobb szerencséje, s hát nálam jobb lelki szemetesládát keresve se találhatott volna magának: „Figyi, Mester, ez így nagyon el van cseszve, ez baromira nem okés. A múltkor is volt egy csajszi a vonaton, ott ült velem szemben, ő is Lelléig jött, hát hallod, olyan szemei voltak, apám, hogy azt el se hinnéd, gondoltam, egy életem, egy halálom, leszólítom, hát erőt vettem magamon, és nem haboztam, »Ne haragudj, a szemeid nagyon szépek, a mosolyod is tök jó fotótéma lehetne«, mondtam, és azt hittem, lesz valami, nyert ügyem van, erre fölállt, és átment egy másik fülkébe. Iszonyatosan jól nézett ki, Papa, nekem elhiheted, de ott hagyott, és nem mondhatod, hogy nem próbálkozom. Totál lefagytam. Bár így utólag visszagondolva, elég necces volt a szöveg” – Azt mondom, az a helyzet, tesó, hogy görcsösen akarod a dolgot, szinte kapaszkodsz ebbe a csajtémába, és ettől olyan darabossá válik az egész; el kellene engedned, érted? (Persze tudom, milyen borzasztó kétségek közt vergődni, meg hát a másik mindig könnyen pofázik, de ezt az energiát másra is fordíthatnád) és tényleg, ha elengeded meg nem görcsölsz tovább, majd azt veszed észre, hogy hoppá, valakivel összejött. Ki kell üresítened az elméd. – Igen, kínomban ilyesfélékkel próbáltam aggódó cimborámat kihúzni a gödörből, de gyógyírt csak ideig-óráig jelenthettek ezek az egymásra dobált szürke szavak – Tamás fotósnak tanult, én pedig tanáremberré készültem válni, és már akkoriban kezdtük sejteni, hogy azok az álmok, amelyekhez ragaszkodunk (és amelyeket unos-untalan kergetünk), egyre távolabb kerülnek tőlünk – Hogy tereljem a témát, mesélni kezdtem a nővéremről, közös kollégiumi életünkben először; csak úgy jött belőlem a szó, és később már abban sem voltam biztos, miért pont ezt az utat választottam – „Tudod, aznap éjjel, hogy tízéves koromban meghalt a nővérem, azt álmodtam, szellő vagyok, és nincs otthonom. Furcsa, de amíg a nyárfalombok között bolyongtam, egy apró, vékonyka hang simított végig az arcomon. Éreztem, a világ vár reám, persze tudom, ez hülyeség, de amint az óceánok fölé szálltam, ölembe ült a testetlen szorongás, a félelem, és azt hittem, sose jutok haza. Végül a sűrű, sötét csöndre riadtam, és arra, hogy a szívem, vagy minek is nevezzem, darabokra hullott. Linával még időnk se volt elköszönni egymástól. Amikor egyszer, még kicsik voltunk, azt hazudta apának, hogy én törtem el azt az ócska asztali órát, az öregem nem sokat szarozott: úgy megvert, hogy a fakanál kettétört a hátamon, és csak következő alkalommal jutott eszébe a nadrágszíj csatos felével próbálkozni. Anyu persze nem szólt egy szót se. A bőr egészen felszakadt a hátamon, hetekig csak hason tudtam aludni (már ha éppenséggel tudtam a feszítő fájdalomtól). A nővérem meg csak nevetett, tudta, angyali szemeivel bármit elérhet apánál, meg se kell szólalnia.” – Itt elhallgattam, de Tamás se szólt semmit; elaludt – Jó neked, tesó, gondoltam, én meg csak fekszem és a mennyezet egy pontját bámulom, és elképzelem a vonalakat, a repedéseket, most persze semmit se látni, a szürke holdfény semmire se jó; hát így szentimentálok fektemben, mialatt Tamás szuszogása szép lassan betölt körülöttem mindent – Két rettenetes haiku jut eszembe, azokat pörgetem, sor csapódik sornak, dülöngélő hangok a fejemben, jobbról balra koccannak, nemrégiben írtam őket abban a csinos kis parkban a bevásárlóközpont mögött, van ott egy tavacska, tavaly télen a hártyavékony réteg beszakadt egy rátévedett kutya alatt, emlékszem, volt nagy riadalom, de ki tudták menteni a pórul járt blökit, szóval ott a tavacska partján van egy kis pavilon, csendes-eldugott hely, nálam a kék füzet, és már meg is született a vers, hol a mibenlét/dadogva perforál ott/nekünk nincs tovább, és szinte azonnal érkezik rá a felelet: tengerbe hulló/esőcsepp hasznosságod/miben mérhető?, már régen aludnom kellene, de ilyen kitárulkozás után hogy hajtsam álomra a fejemet? – Évekkel később aztán szerencsém lett, újra összejöttem a volt barátnőmmel, aki azóta a feleségem, és van egy kisfiúnk, és már úton van a következő gyerek – Tudom jól, vakfoltnak lenni egy holdkráter fenekén nem egészen ildomos, meghúzódni pontosan ott, ahol minden mindennel összeér, s ahonnan semmi sem indulhat el a végtelen úton – A koliban, ahol Tamással laktunk, a negyedik emeleten volt egy terem tele számítógéppel, ott lehetett díjmentesen szörfölni a világhálón, s ha éppen nem valamelyik lepusztult bölcsészkocsmában evett a fene, az exemmel csevegtem – Sokáig tartott persze, mire egymásra találtunk, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyik alkalommal (mialatt Zitával cseteltem) ott ült a mellettem levő gépnél Krisztina egyik korrepetítora, egy másodéves színészhallgató srác, aki a diplomája megszerzése óta közepes sikerű darabokban és tévésorozatokban játszik, szóval ott ült mellettem a tag, és éppen a saját magáról készült fotókat nézegette valamelyik közösségi oldalon, de olyan réveteg ábrázattal, hogy azt hittem, káprázik a szemem – Tekintetének csillogása mindent elárult, de tíz év távlatából ki vagyok én, hogy hibáztassam és elítéljem, amiért csak és kizárólag magába volt szerelmes, Krisztina pedig csupán arra kellett, hogy elviselhetőbbé tegye életét ebben a reménytelen Szamszárában? –
–
–
