A repülő felszállt.
És mi máris félni kezdtünk.
Aki repül, mind törvénytelen,
kivéve a madarakat.
Minden kis rázkódásra
(légörvény, technikai rendellenesség,
egyéni impresszió, egymás ijesztgetése stb.)
idegesen nevetgéltünk,
mintha azzal távol
tarthatnánk a katasztrófát…
[Egy strófát innen húztam,
és természetszerűleg
a hepiendet is töröltem,
ami arról szólt (volna), hogy mind épségben,
szerencsésen megérkeztünk
(hozzátartozók értesítve stb.).
Mert a valóság más: még nem
lehet tudni, mi lesz,
még a levegőben vagyunk,
még mindig együtt nevetünk
a terroristakinézetűvel
(vagyis avval, akit mi annak nézünk),
aki velünk nevet
még mindig.]
–
Mit szeretnék
Legyen rend, amikor nem fenyeget anarchia,
legyen anarchia, amikor megszilárdul a rend.
Senki ne nevessen, ha nincs nevethetnéke,
ne nevessek, ha nincs nevethetnékem.
Mondják a szemembe az igazat,
mondjam szembe az igazat.
Álljanak ellen, ha erőszakoskodom,
de ne álljak ellen, ha erőszakoskodnak.
És még sok más efféle okos dolgot,
amiben előbb-utóbb jön egy „de”,
ami engem hivatott kiemelni.
Mint hogy jöjjön fel a Nap minden reggel,
és menjen le minden este,
amíg élek.
Utána már nem érint.
Őszinte beszéd
Most leültem, és őszinte
szavakat írok, azt mondták,
őszinte szavakat kell írni,
ha azt akarom, hogy a dolog
működjön. Milyen dolog.
Nem szeretlek. Nem már,
soha nem szerettelek. Talán
te se engem. Csak le akartam
feküdni veled. Te is velem.
De mindegy, most őszintén.
Nem hánytorgatni akarok,
nem is vádaskodni. Legfeljebb
tisztázni. Jó volt. Vagy nem
volt jó. Mit lehet tudni,
milyen volt. Már mit számít,
milyen volt. Hisz utóbb ki-
színezhető. Ez nem elbocsátó
szép üzenet, félre ne érts.
Nem vers. Véres valóság: még
szűz voltál. Már nem vagy.
Nekem köszönheted. De nem
várok köszönetet. Utat
nyitottam a többinek, hát jó
utat nekik. Te meg (bocs
a félreérthető hasonlatért)
útszéli fogadóként vendég-
szerető vagy. Ahogy velem
is az voltál. Remélhetőleg
az üzleti megfontoláson túl is.
–
–
