Tegnap, április 22-én, csütörtökön, reggel 6 óra 30-kor, Hajnal Zoltán író reggeli tornagyakorlatait elvégezve ült le meditálni, és 7 óra 20-kor állt fel a szőnyegről. Valamikor e két időpont között találkozott egy magát Morango Mango-ként bemutató, majom testben megjelenő asztrális lénnyel, aki figyelmeztette az idealista költészettel kapcsolatban, különösen annak az erős nemi vágyakkal való keverésére, illetve egy bizonyos pikk kettős kártyalapra való tekintettel. Ezután, lakását feltehetőleg elhagyva egyenesen a helyi közértbe ment cigarettáért, majd három órával és tizenegy perccel később brutálisan elhunyt. Ahogy mindezt kimondtam, rájöttem, hogy a körülöttem álló üzletemberek, megbízóim közül valószínűleg senki sem érezte szavaimnak a súlyát, illetve hogy ezek totálisan hülyék. Elmebetegek, a tekintetük elárulja őket. Ha itt lenne Réka, ő lefordítaná nekik, ő megoldaná ezt az egész értelmetlen helyzetet, és utána, amikor elmentek, leülne a kanapéra, azzal a könnyed természetességgel, ahogy szokott, rám nézne, és elővenné azt a megnyugtató mosolyát, én olasz diszkózenét hallanék a fejemben, és rendben lenne minden. Mert én csak egy detektív vagyok, nem értek a hülyékhez, a jelbeszédhez, a zenhez s a metaforákhoz. Szóval elküldtem őket a francba. Kiraktam őket az irodából, elővettem a fiókból a kártyapaklit, és a teljes ügyet, úgy, ahogy van, a pasziánszra bíztam. A pasziánsz! A hétköznapi ember kedvenc irodai unaloműzője, értő kezek alatt az univerzum sorsának az egyetemes kódja. A pasziánszban nem lehet csalódni, az üzletemberekben és a nőkben…
Hogy fordítod le a mai világnak az érzelmeknek azt az óriás meztelencsigáját, azt a sikamlós monstrumot, hogy a galaktikus fiú, minden, ami egy fél élettartamba belefér, az imént zuhant ki a toronyból, de jól van, szuszog, mozog? Sehogy, pirulák lebegnek a tekintetem előtt, a késő este a csatornafedők lyukain kiömlő gőzben lopakodik monokróm pénteki hangulatom mögé. Elfogyott a konyak, és a káró királynak nincs helye. Egy fontos gondolat kísért formátlanul, az agyamban valahol, elkapok két szót belőle: éjszaka működik. Félreteszem a kártyákat, mozgolódást hallok a sarokban letakart ketrec felől, eszembe jut, hogy írnom kell a titkárnőmnek, felnyitom a laptopot, és kiterjesztem ujjaim a virtualitásba.
Kedves Bíborka, áruld el, hogy gondolod azt, hogy néha igen, néha nem, néha meg igen is meg nem is? Mert bármit kérdek tőled, mindenre a válasz ilyen. Nem túlzok. Ha azt gondolnád, túlzok, olvasd vissza tegnapi leveleidet. Olvasd visszafelé, azt is próbáltam már, úgy is ez jön ki, meglátod. Mert azt el tudom képzelni, el is tudom hinni, hogy akaratlanul csinálod, de akkor vedd kérlek a fáradságot, figyelj oda, és bár egy határozott választ, egy feketét, egy fehéret, egy okkersárgát, cikláment, egy égett sziennát, egy… valamit küldj nekem. Hogy tudjam én is, ha mást nem, bár azt, hogy beinjekciózzam a bestiát vagy mégse.
Fél egy. Kinézek, de ugyanaz van, a felhők a sikátor felett, szinte hallom láthatatlan gomolygásuk a nagy sötétben, és halvány nyoma sincs a holdnak. Igazságtalan vagyok? Mert igyekszem konkrét lenni, a lehetőségekhez mérten, és elvárom, hogy más is ehhez tartsa magát? Kapálózok egy egyértelmű mondat után, órák óta, zuhanok tulajdonképpen. Fél egy múlt két perccel. Van az a film, az őrült festővel, amikor azt mondja a nőjének (szegény csaj): „Egy perc, hihetetlen hosszú egy perc, figyeld csak meg…”, vagy valami hasonlót, aztán végighallgatnak egy perc óraketyegést, rendesen, másfél órás filmben, amibe egyébként egy hét van belegyömöszölve. Nem várnak semmire, csak fáj az idő a szerencsétlen őrült géniusznak, vagyis őrültnek, a valóságban a két dolog kizárja egymásból egymást. Van aztán a másik film, amiben az apja vagy kije órát ajándékoz a kölyöknek, azt mondja neki: „Nem azért kapod, hogy tudd mindig az időt, hanem hogy néha elfelejthesd.” Vagy valami hasonlót. Én viszont csak ebben hiszek: minden dolog lehet bármi, én döntöm el, aki találkozok vele, hogy mi. El kell döntsem. Muszáj. Egyből el kell döntsem, s látszólag 
végérvényesen. Na de korán van még ehhez, morog mögöttem a vadállat, felkapom a hosszúkabátomat, rágyújtok, s a lift által a cipőm alá idézem az utcát.
Nehéz nem gondolnom rá, arra a fesztelenségre, a feszes tomporára, arra a bizalmas árulásra a tekintetében, ami megkönnyíti az elmét és felszabadítja a szívet. De nem hat holtomiglan varázslatod, Réka – mondom magamban, míg a Coeur Dáma night-club lépcsőin hatolok lefelé a mélybe. Formában vannak a lányok, Vivi táncol középen, ahogy meglendíti hosszú haját, fel tudnék az ábrándvilág legmagasabb csúcsaira csónakázni a hullámai között. Oda, ahol meztelen
félistennőkön folyik szét a hold fehérje, és finom sajtillatot izzadnak a dombok. Ma viszont nem utazgatok, a Hajnal-ügyön töröm a fejem, a félmámorhoz rendelek egy dupla konyakot sok jéggel. Az italodisco felpörgeti a gondolataimat. Gyanús kinézetű üzletemberek ülnek a szembeni sarokasztalnál. Koncentrálj. Valami nincs rendben az egésszel, valamit nem veszek észre, hiányzik egy tény a képből, egy kép a tényhez, valamit nem látok tisztán. A pasziánsz sem hatolt át a homályon teljesen. Ahogy belebambulok a lassan terjengő cigarettafüstbe, hirtelen azon kapom magam, hogy fogalmam sincs, mi történt ma sötétedés előtt. Diverziót kelt az agyam. Elhessegetem, nyomatékul hozzá fel is állok, s elindulok a vécére. A grefitti a piszoár fölött egy távoli csillagképet ábrázol, egyet azok közül, amelyeknek senki sem jegyzi meg a nevét, éppen hogy nem titkos. Különös szagot észlelek, a beszűrődő zenére játszó csörgedezés alatt bugyborékok törnek fel az eldugult lefolyóból, hörögni kezd magától a vízcsap, egyre erősebb a szaga, tudom, mi ez, nitrogén dioxid, a vezetékeken át eresztik a mellékhelyiségbe, menekülnék, de összeesek, mielőtt még elrakhatnám magam.
A kék világ, mint a kék halál, csak sötétebb és háromdében, full efektek s minden. Szép. Kitisztul aztán, előjönnek sorban a képzeleteim, halottak, élő halottak, Réka… ülve, állva, fekve, meztelenül, szőke göndör hajjal, kopaszon, hallgatva, nevetve, azt mondva, hogy: hallod, ne stresszeljél, Zoli… uohh. Komoly kezd lenni a helyzet. Makogást hallok? Magyarul méghozzá. És itt is van, vakarja a kivirágzott hátsóját, hát persze: Morango Mango. Nem kapod meg a banánomat, te dög. Pofa be! – üvölt a majom. Rám figyelni mostan! Te is a budin tanultál magyarul – gondolom, de annyi, mintha mondtam volna, hallja, hangosabban üvölt: Pofa be! Rám figyelni! Jó?! Értem?! Segíteni jöttem! Vigyázni: dolgok nem amiknek tűnnek! Figyelni: a lyuk mélyen van! Ügyelni: a pikk kettős feljön baj van! Viszlát! Ironikusan meghajol és kiugrál a képből. Lehugyoztam magam. Feltápászkodok és kitámolygok az ajtón, nekiütközöm egy üzletembernek, káromkodik és vigyorog? Még mindig nem tiszta a fejem, a lányok már nem táncolnak, mennyit lehettem kiütve? Hívnom kellene Rékát, hogy szedjen össze. Bíborkát, nem Rékát. Hagyjuk. A lényeg, hogy még éjszaka van, vagy hajnal, csak a felhők, a felhők állandósultak, a retinámra festette őket álmomban a nagy átverő, a kígyótáncoltató kecskeléptű lovag, a szamárfejű isten, a bikafarkú angyal. Elnevetem magam s elátkozlak mindeteket vele, bitangok, ha lenne nagy átverő, megérdemelnétek. Kezdek jobban lenni.
5 óra 10 perc, GPS-el navigálok a hátsóutcákon hazafelé. Valahogy minden más. Miután megtaláltam az épületet, felmentem a lifttel és becsuktam magam mögött az iroda ajtaját, ötlik fel a gondolat, hogy még mindig a piszoár mellett fetrengek, és üzletemberek hugyoznak rám, csíkos öltönyű, vigyorgó üzletemberek. A megbízóim jutnak eszembe. A megbízóim hugyoznak rám. De itt is vagyok, az biztos, a fenevad őrjöng a ketrecében, vérzik a homloka, szedálnom kellett volna mégis. Ez az ügy az agyamra megy. Előveszem a fiókból a kártyapaklit, kiterítem, fogom a pikk kettest és kihajítom az ablakon. Nézem, ahogy száll lefelé, huszonkét emeletet, odalent a sikátor betonja, a brutális elhunyás biztos.
