A szoba sötétjében ültem, és gondolkoztam azon, hol csesződött el ez az egész. Kezemben egy vaníliás cigi, mellettem egy üveg bor, és miközben pötyögök, félek, hogy belehamuzok a billentyűzet gombjai közé. De valahogy nem. Előttem vibrál az a rohadék arca, és újra meg újra lepereg a szemem előtt az egész. Pedig nem láttam.
—-Nem, nem csalt meg. Illetve ki minek tekinti. Szerintem, ha kiadja a titkaidat valakinek – egy lánynak. Szóval azért elgondolkoztam, hogy kinek is adtam oda magam, aki simán továbbpasszolt másnak.
—-Én azt hiszem, sosem szerettem igazán. Nem csak őt, senkit. Magamat sem. Anyámat sem. Apámat sem. Még a drága jó nagymamát sem. Pedig hogy nézett rám minden este, amikor megkérdezte, hogyhogy nem sikerült a dolgozat, ha egész éjjel fent voltam tanulni. Szegény, nem is sejtette, hogy pornót néztem. Mit érdekelt engem akkor Dosztojevszkij vagy Sztálin. Nem élveztem amúgy. Csak sötét volt, vibrált a képernyő meg a sötét szoba levegője az ürességtől. Mondjuk én ott voltam benne. Mégis üres volt. Nem akartam én akkor semmit. Most sem. A naptár tele, mindig van mit csinálni, ami még pénteken is megengedi, hogy felkeljek. Közben nem akarok semmit. Sem ezt a csöndet, sem a zajokat, főként nem a szomszédból átszűrődő zenét. Azt nem tudom kikapcsolni. A csöndet legalább kikapcsolhatnám, ha akarnám. A két fülem közt zavargó hangokat, valahol, egy szintén sötét helyen szintén nem. Nincsen vége a mesémnek, nincs csattanó, nincs következtetés, úgyhogy nem is érdemes várni rá. A cigim ég, nem is szívok belőle. Csak az üres szoba velem, a kis parázs fénye, meg a nemszeretet.
Séta
Furcsa volt úgy kimenni az utcára, hogy nem tudom igazából hová megyek. Amikor azt várod, hogy végre jut egy kis időd pihenni, akkor a felszabadult idődet igyekszik mindenki más helyetted beosztani. Anyám: „Igazán meglátogathatnád már az Imre bácsit a kórházban.” A nővérem: „Igazán meglátogathatnád már anyát.” Vagy amúgy is tudod, mit kellene most éppen csinálni, ezért nem tudsz nyugton maradni. Bevásárlás, csekket feladni, teregetni. Vagyis előbb újramosni, mert legalább másfél napja poshad a ruha a mosógépben.
—-Eljutottam abba az állapotba is, amikor volt pár szabad órám, és hetek óta tudtam, mit szeretnék ezzel az idővel kezdeni, mégsem voltam képes megtenni, mert a kötelező szabadidős program is – még akkor is, amikor magamnak találtam ki – kötelezettségnek tűnt már, amihez semmi kedvem nem volt.
—-Szóval kaptam az alkalmon, hogy végre nem esik az eső, a nap is kisütött, és elindultam sétálni. Nem valami berozsdásodott történet ez az útkeresésről, amikor a céltalan sétálgatás közben ráakadtam valami fontosra, egyszerűen fogtam magam, és elindultam. Egyáltalán nem nagy ügy. Kint jártam az utcán, és végre azt éreztem, hogy a világon semmit nem csinálok. Persze valójában azon járt az eszem, milyen irányba menjek, mikor kanyarodjak, hol menjek át a másik oldalra, ahol talán kevesebb a kutya- és galambszar. Mondjuk, ha nem a földet bambultam volna, lehet, nem megyek neki a mosolygós szomszéd néninek, aki amúgy mindig feljelenti a bulizó fiatalokat. Aztán meg vigyorog rájuk. De kezdetnek ez a menetelés nem rossz próbálkozás. Talán ha többet gyakorolnám, profi lehetnék a céltalan sétálgatásban, egyelőre azért beérem ennyivel is.
