A rókalány egyedül ült a szikla peremén, és sírdogált. Úgy érezte, nincsenek barátai, senki sem akar igazán közel kerülni hozzá. Különösen amióta bevallotta titkát, hogy ő nem szereti a húst, sohasem szerette. Még lenyelni is alig tudja, hogyha ennie kell. Minden falatért külön meg kell szenvednie, minden falat nehéz gombócként csúszik le a torkán.
—-Bezzeg azok a finom gombák, amiket az erdőben talál eső után. Meg a kesernyés-édeskés bogyók, az illatos szeder, áfonya, mind olyan jól esik, néha még rá gondolni is, hogy szinte szájában érzi az ízeket, a roppanó kis magocskákat, az áfonyalevelek simogatását, amikor elképzeli, hogy lecsippent egy-egy lilásvörös vagy ébenfekete szemet a bokorról. A feketék édesebbek, puhábbak, szinte szétolvadnak a szájában, a vörösesek keményebbek, savanykásak, de éppen az a jó bennük, hogy még így is finomak, különlegesek, mintha minden egyes szemnek más és más állaga, íze, formája lenne. És a jó illatú gombák! Hát azok valóban érdekesek! Mindig megszaglássza őket, mielőtt megkóstolná, már a színük is olyan érdekes, ínycsiklandó, ahogy kis fehér, sárga, pirosaslila pöttyökként vagy frissen megmosott icipici, lefele fordított tányérkákként kikandikálnak az avarból, vagy megbújnak a fű között. És ha orrocskájával hozzájuk ér, érzi a sima, bársonyos felületüket, a kis szőröcskéket kalapkáikon. Legjobban az ánizsgombát szerette, de a szarvasok lábnyomából ivott víz, a nedves avar és a föld ízére hasonlító vargánya is a kedvencei közé tartozott.
—-Most csak ült ott a szikla peremén, és arra gondolt, vajon miért is olyan különleges ő? Miért nem viselkedik úgy, mint más? Miért nem szereti azt, amit a többi róka, a testvérei vagy a barátai, akik most, hogy szüksége lenne rájuk, most, hogy olyan egyedül érzi magát, nagyon hiányoznak neki. Régen volt úgy, hogy elment velük vadászni, részt vett egy-egy madárfészek kifosztásában, pocok, beteg nyúlfióka megfogásában, vagy az erdőbe tévedt háziállat kifárasztásában, de úgy érezte, mindezt csak kényszerűségből teszi, azért, hogy megszeressék, hogy ne tűnjön ki a többiek közül. A közös vadászatokat követő lakomákon viszont már semmiképpen se volt kedve együtt maradni velük. Undorodott a friss hús szagától, a rókafiúk egymást legyűrni akaró, durva játékaitól, a csúnya szavaktól, a gusztustalan, kétértelmű viccektől, de a rókalányok ízléstelen vihogásától és kicsinyes versengésétől is. Ilyenkor rendszerint elszaladt messzire a társaitól, leheveredett egy fa alá, és magába szívta a falevelek illatát, hallgatta a szél hangját, a megriadt madarak jelzéseit.
—-Pedig nem kamaszlány már. Rég elvégezte a rókaiskolát. Igaz, hogy aztán messzire sodródott az otthonától. Itt élt most Kolozsvár mellett, a patkó alakú Hója-erdő déli lejtőjén, egy mohos sziklafal kisebb barlangjában, ahol rajta kívül egy fiatal rókapár is meghúzta magát. Nem volt egyedül, mégis magányosnak érezte az életét. Sokszor hiányzott neki a szülőhelye is, a fenyvesek és a kis odú illata, ahol világra jött. Itt fent a szikla tetején azért szerette, mert messze látott. Látta a várost, a távolban hömpölygő folyót, minden mozgást, nyüzsgést, ami a város felől áradt. És hallott sokszor furcsa hangokat, érzett illatokat, amelyek legalább olyan izgalmasnak tűntek, mint az öreg rókák meséi, amelyeket még kölyökkorában hallott. Ráadásul ide csak szűk ösvényen lehetett feljutni, ahol egy szakállas tölgy és egy fiatal kőris ölelkezett. Amikor találkozott velük, arra gondolt, hogy lám, mégiscsak létezik a szerelem, még olyanok között is, akik teljesen különböznek egymástól.
—-Számára a fák mindig rejtélyesek voltak, néha mintha beszélgetnének egymással, de teljesen másként, mint azt a rókák, a többi állat vagy az emberek teszik. Valami végtelen nyugalom és megfontoltság volt a növények beszédében, földöntúlinak tűnt az egész, olyannak, mintha a fák lennének a legbölcsebb teremtmények a világon. Ilyenkor érezte, szeretne fa lenni, olyan lény, aki a földből és a napfényből gyűjti energiáit, nincs is rászorulva semmi másra, és nem is függ senkitől, sohasem. Viszont a fák szívesen segítenek bárkinek, ezt is tudta a kis rókalány. Ha valaki odabújik a koronájuk alá, zokszó nélkül eltűrik, hogy üreget ásson a gyökereik közé, védelmezni fogják őt, megóvják széltől, esőtől, melegtől, az ellenséges tekintettől. Ezeket a növényeket figyelve sokszor elragadta egy különös hangulat, tapasztalta, hogy valami végtelen erő árad szerte a világban, érezte, hogy értelme, célja van mindannak, amit átél, amit gondol, és annak is, hogy ő ilyen furcsa más rókákhoz képest. Hogy mást szeret, és másként látja a világot, mint a többi. Végtelenül boldog volt ilyenkor, és hosszú órákig üldögélt a szikla peremén. Sokszor a hajnal is ott találta ezen a helyen.
—-Volt még valami furcsa ebben a rókalányban. Szerette a város közelségét. Hajtotta őt a kíváncsiság, az ismeretlen zsibongás, vonzották az emberi élet furcsaságai, az ismeretlen szagok. Pedig épp elég rémmesét hallott már az öreg rókáktól, szüleitől és rokonaitól egyaránt, egészen pici kölyökkora óta. Hallott róla, hogy az emberek a legravaszabb, legagyafúrtabb és leggonoszabb lények, hallott az általuk készített furfangos eszközökről, amik úgy megfogják a figyelmetlen róka lábát, hogy nem tud többé szabadulni, hallott híreket jóízű ételekről, amiket csak úgy otthagynak az erdőben, de húsdarabkákról is, ami elveszi az óvatlan róka életét. Mégsem igen törődött ezekkel a mesékkel. Talán éppen azért, mert amúgy sem szerette a húst, lassan és óvatosan közlekedett mindenhol, általában kétszer is megnézte, hova lép. Rendszerint lesétált az erdő széléig, vagy ha emberi hangokat hallott, láthatatlanul megközelítette a helyet, és megleste a kirándulókat. Egy éjszaka még a legközelebbi folyó, a Szamos partjáig is lemerészkedett, majd átmászva a töltésen megfigyelte, ahogy egy fiatal emberpár egymás kezét fogva sétál a parton, beszélget és ölelkezik. A magasabbnak világos, rövid haja volt, az alacsonyabbiknak hosszú, sötét, a szaguk pedig olyan jó, különleges, amilyet csak egyszer érzett, amikor még otthon, valamikor nagyon régen az egyik bátyja magával hozott az odújukba egy fiatal rókalányt. Akkor, ott a folyóparton annyira közel merészkedett hozzájuk, hogy az emberpár megijedt tőle, gyorsan összeszedték a dolgaikat, és elsiettek. Egy ideig még követte őket, de amikor az a kettő látta, hogy utánuk megy, még jobban nekiiramodtak, felmásztak a töltésen, kimentek a fényre, majd beültek egy szürke elefántba, és eltűntek a szeme elől.
—-Most azonban történt valami, ami nagyon felzaklatta. Azért jött fel a sziklájára, hogy átélje újra a csendet, a növények beszédét, azt a kellemes hangulatot, amit általában érzett, de ezúttal úgy tűnt, mégsem tud megnyugodni. Nem olyan régen, amikor éppen friss gombák után szaglászott az egyik titkos gombászóhelyén, mozgásra lett figyelmes. Ahogy óvatosan közelített, látta, hogy egy másik róka van a közelben. Hevesen dobogni kezdett a szíve, mert félt az idegenektől, de azért hajtotta a kíváncsiság is eléggé. Az a másik is szinte azonnal észrevette őt, felé fordult, és hegyezni kezdte a fülét. A rókalányt egyszerre vonzotta és taszította az ismeretlen jelenléte, érezte a szagából, hogy alig pár évvel lehet idősebb nála, és a rá szegeződő fiúszemek csillogásából erőt merítve megszólította őt. Kiderült, hogy a rókafiú is messze vidékről jött, egyedül van, és idegen neki ez a hely, épp gombák és édes bogyók után szaglászott ő is, mert bár szereti a húst, az erdei csiperkét, a málnát vagy az édes vackort nem cserélné fel semmiféle hússal. Ezután a váratlan találkozás után a rókalány és a rókafiú rendszerint együtt járta az erdőt, sokat beszélgettek, kacagtak, és kínálgatták egymást az avarban vagy a fű között talált finom csemegékkel. Sokszor egyszerűen csak azzal töltötték az időt, hogy leheveredtek egy bokor alá, és nézték, nézték egymást órák hosszú során keresztül. Talán ez volt a legkedvesebb mulatságuk.
—-Néhány napja aztán, amikor újra együtt tekeregtek, hirtelen emberi hangokra lettek figyelmesek. A rókafiú rögtön beosont egy bokor alá, és magával húzta a rókalányt. A hangok eléggé távoliaknak tűntek, de vélhetően közeledtek, és már a szagokat is egyre közelebb sodorta hozzájuk a szél. A rókafiú kérte a lányt, hogy tűnjenek el gyorsan, fél az emberektől, ráadásul nem ismeri a környéket sem, a rókalány viszont megnyugtatta, hogy nincs semmi baj, ő már volt ilyen helyzetben, nem kell sehova elszaladni. Ahogy az emberek közelítettek, ők is egyre közelebb merészkedtek hozzájuk, és hamarosan két nagyobb és egy kisebb, hosszú hajú emberfigurát láttak a fák mögül előtűnni. A közeledők is észrevették őket, suttogni kezdtek egymás között, majd az egyik, a legmagasabb és legkövérebb villámgyorsan felkapott a földről egy nagyobb követ, és a csodálkozó rókák felé hajította. Ezt a pillanatot a rókalány már nem várta meg, hirtelen felugrott és szaladni kezdett, cikázó mozgásokkal menekült, csak fél szemmel látta, hogy a rókafiú az eldobott kőtől felbukik. És hallotta a feléjük tartó emberek gonosz röhögését is. Úgy tűnt neki, hogy végtelen ideje rohan már az erdőben, a félelemtől pedig mind a négy lábát olyannak érezte, mintha minden lépésnél súlyos terhet cipelne magával. Amikor végre teljesen kimerülten hazaért, sokáig reszketett a sziklabarlangban, gondolni se mert olyasmire, hogy elhagyja otthonát, de talán ha akarta volna, akkor sem volt elég ereje arra sem, hogy egyik oldaláról a másikra forduljon.
—-Most, miután két éjszaka és nappal is eltelt már, újra itt fekszik a szikla peremén, rég beesteledett, és a város távoli fényei olyan idegennek tűnnek, mintha átkerült volna egy másik világba. Errefele jövet nem látta az ölelkező fákat, sokáig nem találta az ösvényt sem, el is tévedt, és csak nagy nehezen ért fel a sziklaperemre, maga sem tudja, hogyan. Nézte a csillagokat, a cserjéket, de most olyan sötét és ismeretlen volt ez a táj, még a szokásos illatokat se lelte sehol, valahogy minden eltűnt, ami eddig otthonos volt számára. Közben észre sem vette, hogy elaludt.
—-Mire végre felébredt, verőfényes napsütés volt már. Neszezést hallott a közelben, de nem érdekelte, arra se nézett. Azt hitte, álom volt minden, nemcsak az elmúlt napok eseményei, a szörnyű félelem, amit átélt, hanem az egész élete, a világ is, amit eddig ismert. Bántotta a szemét a napsütés, és tudta, hogy mozdulni se bír többet a szikla pereméről. Ahogy így feküdt előretolt fejjel és kinyújtott lábakkal, egyszer csak érzi, hogy friss levegő és ismerős illat csapja meg, és egy nedves, puha valami ér hozzá oldalirányból. Hirtelen arra fordult, szinte félrelökte a másik rókát, aki mellette volt, és orrát a nyakához simította. Melegség öntötte el a rókalány testét, és tágra nyílt szemekkel nézett a fiúra, aki őt bámulta. Nézték egymást sokáig, szótlanul. Amikor aztán ketten elindultak, nyomát sem találta már a félelemnek, és az a halálos kimerültség is végleg tovatűnt, ami az imént nem hagyta mozdulni sem. A fiú bundája szorosan az övéhez tapadt a keskeny ösvényen, annyira, hogy a saját testén érezte a másik szuszogását. Így haladtak egymás mellett, lefele, a fák között. Boldog volt a rókalány, és valami olyan furcsa dolgot tapasztalt, amilyet eddig még sohasem: határozottan úgy tűnt neki, mintha icipici pillangók röpködnének fel-alá a hasában.
–
–