Lepergett az új időszámítás kétszázadik esztendeje. Már csak tizenöt perc választott el attól a hónaptól, naptól és órától, amikor – két évszázaddal ezelőtt – az utolsó olyan ország, amely még ragaszkodott államszervezetéhez, a legcsökönyösebb, legkonzervatívabb és legkorlátoltabb gondolkodású ország, Németország is elhatározta végre, hogy szakít réges-rég elavult és nevetséges nemzeti önállóságával, s az egész föld örömujjongása közepette boldogan csatlakozott a szabad emberek anarchikus világszövetségéhez. A régi, a keresztény időszámítás szerint pedig a 2906-os év küszöbére érkezett el az emberiség.
—–De sehol sem fogadták az új századfordulót olyan büszke diadalérzettel, mint az Északi- és Déli-sarkon, a hatalmas Elektroglobusz és Földmágnes Társaság főállomásain. A legutóbbi harminc év folyamán sok ezer technikus, mérnök, csillagász, matematikus, építész és más tudós szakemberek egész serege dolgozott nagy önfeláldozással, hogy valóra váltsák a második évszázad legihletettebb, legheroikusabb eszméjét. Elhatározták, hogy a földgolyót óriási elektromágneses tekerccsé változtatják, s ebből a célból Északtól Délig körültekercselték egy majdnem négymilliárd kilométer hosszú, guttaperchával szigetelt acélkábelből készült spirálissal. Az Északi- és Déli-sarkon roppant kapacitású elektromos centrálékat állítottak fel, s végül a vezetékek megszámlálhatatlan sokaságával összekötötték a Föld minden pontját. Ezt a csodálatos vállalkozást izgatottan figyelték nemcsak a Földön, hanem valamennyi szomszédos bolygón is, amelyekkel a Föld lakói állandó érintkezésben voltak.
—–Sokan bizalmatlanul fogadták a társaság tervét, másokból meg aggodalmat, sőt rémületet váltott ki.
—–Az elmúlt év folyamán azonban a társaság ragyogó győzelmet aratott a kételkedők felett. A Föld kimeríthetetlen mágneses ereje tartotta most már üzemben a gyárakat és a mezőgazdasági gépeket, a vasutakat és a hajókat. Ez szolgáltatta az utcák és házak világítását, és ez fűtötte a lakásokat. Fölöslegessé tette a kőszenet, s ez annál fontosabb volt, mivel a kőszénrétegek már régen kimerültek. Eltüntette a föld színéről a levegőt megmérgező, csúnya, füstölgő kéményeket. A virágokat, füveket és fákat – a Föld díszét és örömét – már az a veszély fenyegette, hogy kihalnak, kipusztulnak; a Föld mágneses ereje most elhárította ezt a veszélyt. S végül példátlan eredményeket hozott a földművelés terén: csaknem megnégyszerezte mindenütt a talaj termelékenységét.
Az Északi Állomás egyik mérnöke, akit a mai napra elnökké választottak, felállt és magasra emelte serlegét. Egyszerre mindenki elcsendesedett. S a mérnök beszélni kezdett:
—–– Barátaim! Ha beleegyeztek, mindjárt összeköttetést teremtek a Déli Állomáson dolgozó munkatársainkkal. Éppen most adtak hívójelt.
—–Az óriási Tanácskozó Terem olyan hosszú volt, hogy a vége beleveszett a messzeségbe. Az üvegből, márványból és vasból épült pompás csarnok, amelyet mindenütt egzotikus virágok és dúslombú fák díszítettek, inkább gyönyörű pálmaházhoz hasonlított, mint nyilvános összejövetelek céljait szolgáló helyiséghez. Odakünn sarkvidéki éjszaka sötétlett, de bent, hála a különleges kondenzátoroknak, ragyogó, vidám napfény árasztotta el a zöld növényeket, az asztalokat, az ünneplők ezreinek arcát, a mennyezet karcsú tartóoszlopait, a csodálatos festményeket és az ablakok között álló szobrokat. A Tanácskozó Terem három fala átlátszó, a negyedik pedig, amelynek az elnök háttal helyezkedett el, rendkívül finom, csillogó, vékony üvegből készült, négyszögletes, fehér vetítőernyő volt.
—–Most az elnök, miután megkapta az egybegyűltek hozzájárulását, ujjával megérintette az asztalba épített kis nyomógombot. A vetítőernyőben erre hirtelen vakító fény gyúlt ki, s a következő pillanatban mintha elenyészett volna az ernyő ebben a fényözönben, és mögötte egy másik, ugyanilyen magas, végtelenbe nyúló, pompás üvegcsarnok tárult fel. Itt is erős, szép férfiak és nők ültek az asztaloknál, örömtől sugárzó arccal, könnyű, csillogó öltözékben. S noha vagy húszezer versztányi távolság választotta el őket az itt egybegyűltektől, az emberek megismerték egymást és mosolyogva, magasra emelt serleggel üdvözölték távolban élő barátaikat. Csak egymás hangját nem tudták még kivenni a nevetgélés és kiáltozás zsivajában.
—–Ekkor ismét szólásra emelkedett az elnök, mire nyomban elcsendesedtek barátai és munkatársai a föld mindkét sarkán.
—–S az elnök így szólt:
—–– Drága nővéreim és fivéreim! Halljátok meg szavaimat mindannyian – ti is, gyönyörű asszonyok, akik most gyújtjátok lángra szenvedélyemet, és ti is, nővéreim, akik valaha szerettetek engem, és akikre most hálatelt szívvel gondolok! Dicsőség az örökké ifjú, nagyszerű, kimeríthetetlen életnek. Dicsőség a föld egyetlen istenének: az Embernek. Adjunk hálát az örömökért, amelyeket Teste nyújt, és adózzunk ünnepélyes, mély hódolattal halhatatlan Szellemének!
—–Ahogy végignézek rajtatok – ezeken a büszke, merész, nyugodt, vidám arcokon –, forró szeretet önti el szívemet. Semmi sem szab korlátot szellemünknek, és semmi sem szab határt vágyainknak. Nem ismerjük az alárendeltséget és a hatalomtól való függést, nem ismerjük az irigységet és a gyűlölködést, nem ismerjük az erőszakot és a csalást. A világ titkainak megszámlálhatatlan sokasága tárul fel előttünk napról napra, egyre inkább felismerjük, milyen végtelen és milyen mindenható az emberi tudás, és ez a felismerés ujjongó örömmel tölti el lelkünket. Még a halál sem ijesztő számunkra, mert amikor elbúcsúzunk az élettől, arcunkat nem torzítja el az öregség, szemünkben nem ül rémület, ajkunkat nem hagyja el átok, hanem mint szépségtől sugárzó isteni lények, mosolyogva távozunk, s nem ragaszkodunk görcsösen az élet szánalmas roncsaihoz, hanem csendesen lehunyjuk szemünket, mint fáradt utasok. A munka nálunk élvezet. S a mi szerelmünk, amely megszabadult rabláncaitól és minden vásári ízetlenségtől, olyan, mint a virágok szerelme: olyan szabad és olyan szép. S egyetlen urat ismerünk csak el magunk felett: az emberi géniuszt!
—–Barátaim! Lehet, hogy régen ismert közhelyeket ismételek. De nem tehetek róla. Ma korareggel óta egy érdekfeszítő és hátborzongató könyvet olvastam, s nem tudtam letenni a kezemből. Ez a könyv: „A XX. század forradalmainak története”.
—–Olvasás közben gyakran felötlött bennem: nem mese-e az, amit olvasok? Olyan valószínűtlennek, olyan szörnyűnek és képtelennek éreztem kilenc évszázad távlatából elődeink életét.
Ezek a bűnben és szennyben fetrengő, torz, gyáva lények, akiket ragályos betegségek tizedeltek meg, olyanok voltak, mint szűk ketrecbe zárt, undorító férgek. Kilopták egymás szájából a falatot, elvonultak vele egy sötét zugba és föléje kuporodtak, úgy falták, nehogy valaki meglássa. Elrabolták egymástól a hajlékot, az erdőt, a vizet, a földet, a levegőt. Falánk és züllött emberek szedett-vedett hada álszenteskedők, csalók, tolvajok és banditák támogatásával a részeg rabszolgák egyik hordáját ráuszította a reszkető idióták másik hordájára – mert ezeket a parazitákat a rothadó társadalom gennye hizlalta kövérre. És a föld, ez a tágas, szép föld szűk volt az embereknek, akár a tömlöc, és fullasztó, akár a kripta.
—–Ám ezek között az engedelmes igavonó barmok között, e megfélemlített, csúszómászó rabszolgák között is támadtak meg nem alkuvó, büszke emberek, lánglelkű hősök. Érthetetlen rejtély, hogyan születhettek ilyen emberek ebben az elaljasult, gyáva korban. De mégis megszülettek, kiálltak a piacra és az utcasarokra, és azt kiáltották: „Éljen a szabadság!” És ebben a borzalmas, véres korban, amikor egyetlen embernek sem nyújtott az otthona biztos menedéket, amikor fejedelmi jutalomban részesültek azok, akik erőszakoskodtak, gyilkoltak és kínozták a többieket, ezek az emberek szent őrületükben azt kiáltották: „Le a zsarnokokkal!”
—–Ártatlan forró vérük bíborvörösre festette az utcák kövezetét. Börtönbe vetették őket, ahol elborult elmével sínylődtek. Bitóra húzták és agyonlőtték őket. Önként lemondtak az élet minden öröméről, és csak egyetlen örömet ismertek: azt, hogy meghalhatnak a jövő nemzedékek szabad életéért.
—–Barátaim! Látjátok-e ezt az emberi holttestekből épült hidat, amely a mi ragyogó jelenünket összeköti a borzalmas, sötét múlttal? Halljátok-e annak a véres folyónak a zúgását, amelynek hullámain kijutott az emberiség az egyetemes boldogság tágas, fénylő tengerére?
—–Örökké megőrizzük emléketeket, ti ismeretlenek, ti néma vártanúk! Amikor örökre lezártátok jövendő századokba tekintő látnoki szemeteket, mosoly ragyogott benne. Mert ti már akkor láttatok bennünket, a felszabadult, erős, diadalmas emberek nemzedékét, és a halál nagy pillanatában áldásotokat küldtétek felénk.
—–Barátaim! Most mindenki csendben, anélkül hogy egy szót is ejtene, lelke mélyére pillantva ürítse poharát e távoli korok vértanúinak emlékére. És érezze magán mindenki az ő megbékélt, áldó tekintetüket!
—–S valamennyien kiürítették poharukat. De egy csodálatosan szép nő, aki a szónok mellett ült, most hirtelen annak keblére hajtotta fejét és hangtalanul zokogni kezdett. S amikor megkérdezték, miért sír, alig hallhatóan felelte:
—–– És mégis… milyen szép lett volna abban a korban élni… velük… velük…
1906
Tábor Béla fordítása
