Merre?

„…a kovács fia [Ahiban] saját apjára sem volt tekintettel,
és csak a szelíd embereket kímélte.”
(33. o.)

Aké Loba Folyóisten Fiai című könyve1 nem kimondottan kellemes, könnyű olvasmány.
—-Megpróbálok röviden néhány érdemleges szót mondani erről a – szerző szavával – „regényes” formában megírt történetről, amit a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem épületével szemben fekvő parkocska egyik önkiszolgáló antikváriumként működő kis fabódéjában találtam.2
—-Mihelyt belelapoztam, azonnal felkeltette az érdeklődésemet.
—-Az események valahol Afrikában játszódnak, az előszó szerint „a fekete földrész egyik tetszőleges falujában”, valamikor a múlt század hatvanas évei táján, vagyis a gyarmati időszak után, amikor is valamelyik „fiatal” független ország emberei, feketék és fehérek együtt megpróbálnak tenni valamit azért, hogy az ott elők számára jobb körülményeket teremtsenek. Például azzal, hogy gátat építenek egy folyóra, hadd legyen mindenkinek villanyárama.
—-És itt kezdődik a baj. Mert ezt a szóban forgó falu lakói, a Folyóisten (Kureccsa) Fiai közül sokan visszautasítják. Sehogy se tartják elfogadhatónak azt, hogy egy mesterséges létesítményt hozzanak létre az ő természetes környezetükben, és ezzel meggyalázzák az istenüket. Így támaszt meghasonlást a közösségükben egy alapjában véve jószándékú, vagy legalábbis mindenképpen annak beállított kezdeményezés. Rögtön felvetődik ugyanis egy sor kérdés: az építővállalat kinek a javát nézi, valóban az emberekét? Mindenesetre tény, hogy ingyen építené fel a gátat. De mi lehet igazából e mögött? Vajon nem csak bizonyítani akarnak (a politikusok!), elsősorban a volt gyarmatosító, Franciaország előtt, megmutatni, hogy fel tudják lendíteni az országot? S ha már feltétlenül modernizálni kell, hogy az embereknek csakugyan jobb legyen, akkor nem kellene-e azt is komolyan felmérni, hogy miképpen csinálható ez úgy, hogy lehetőleg senki ne szenvedjen kárt? Hogy be kell hozni a lemaradást, rendben, de miért, amikor még azt se vizsgáltuk meg alaposan, hogy akiket követni akarunk, tulajdonképpen milyen irányba is tartanak, azaz a lépéskényszer nyilvánvalóan könnyen csapdahelyzethez is vezethet.
—-A Kureccsa Fiai esetleg meg tudnák oldani a problémát azzal, hogy az ő istenük sokkal nagyobb annál, semhogy egy gátat ne lenne képes elviselni, ez az érv el is hangzik azok részéről, akik jobb belátásra igyekeznek bírni őket, és akiknek a többsége már nem nádfedeles kunyhóban lakik, meg nem földutakon jár, ám a következményektől, mindenekelőtt az istenük bosszújától való félelem erősebbnek bizonyul (mint később sajnos kiderül, nem is annyira alaptalanul).
—-Nem marad más hátra, meg kell valahogy győzni őket, hogy egyezzenek bele az építkezésbe. A nagy kérdés viszont az, hogy hogyan? Hiszen erőszakot alkalmazni nem volna kívánatos, már csak azért sem, mert az a gyarmati időkre emlékeztetne. A lelkükre kell tehát beszélni, csakhogy egyáltalán nem mindegy, hogy milyen módon, ha egyszer a – különben kicsit se nagy kegyesen – felajánlott segítséget váltig nem hajlandók elfogadni.
—-Az elöljárók, az építésvezetők, a munkások, az egykori első osztályú expedíciós megbízott, az iskoláslány, a település nőcsábásza (a szerelmi szál – amiből nem is egy van, szóval inkább gubanc – külön figyelmet érdemel!), stb. és a törzs tagjai így keverednek aztán bele egy sok mozzanatában akár izgalmasnak is mondható bonyodalomba, amelynek kétségbeejtő logikája azonban minduntalan álságosan akadályokat gördít a kivezető út megnyugtató megtalálása elé.
—-Ez az egyáltalán nem fekete-fehér séma alapján kialakuló feszültség olyan gondokat állít előtérbe, amelyek alighanem mindig mindenhol előjönnek, amikor különböző elképzelések és szándékok kerülnek szembe egymással, a helyzetet rendkívül drámaivá téve.

Elgondolkoztató az a pár szó, amit egy alkalommal a falu egyik öregembere mond: „– Dam’no, neked kell elmenned a tanítóhoz – mondta Kabanuku zavartan. – Ti, kettős értelmű3 emberek könnyebben szót értetek.”

A tanulmányait Franciaországban végző elefántcsontparti író második regénye (1966) elnyerte a Houphouët-Boigny irodalmi díjat, az első pedig, a Kokumbo (1961) az Afrikai Francia Nyelvű Irodalom nagydíját.


1 Európa Könyvkiadó, Budapest, 1974 (fordította Bodoky Dorottya).
2 Helybeliek figyelmébe főleg: elhozni is lehet onnan és vinni is oda könyveket, bővíteni az állományt :).
3 Az egyszerű falusi ember az értelmiségieket hívja „kettős értelmű”-eknek (A. L. megj.)

Kategória: Könyvíz | Hozzászólás
  • Mi megy

  • Hozzászó

  • Havik