(2. rész)

Nem szeretek kimenni a színházból, nem szeretem a felvonásszüneteket – egyáltalán, nem szeretek szem előtt lenni. Kezdő hírességek érzik jól magukat sok ember között, mert mindenki bámulja őket, egymást oldalba bökve hívják fel rájuk a figyelmet. De ha az ember csak úgy megy, és nem veszi észre senki, az az érzése, hogy nincs rá okvetlenül szükség. Egyáltalán semmi szükség.
—–– Kérem, kisasszony, bocsásson meg… – Valaki mégiscsak észrevett. Megfordulok – Yves Montand. „Mindjárt megkérdezi, merre van a Tretyakov Képtár” – sejlett föl bennem.
—–– Hol szerezte a jegyét? – kérdezte Yves Montand.
—–– Ajándékba kaptam.
—–– Kitől?
—–– Egy szőke lánytól. – Azt akartam mondani: „szép szőke lánytól”, de visszaszívtam.
—–– Mondott valamit?
—–– Igen. Azt mondta, hogy jobb szereposztásban nézi meg a darabot.
—–Istenem, lehet, hogy a szőke lány nem szereti a csúf szépfiúkat, jobban szereti a szép szépfiúkat vagy a csúf csúfságokat. A tiszta stílus híve.
—–Kiléptünk az utcára. Esős volt az egész július és augusztus első fele. És mivel a természet mindig egyensúlyt teremt, augusztus második felébe gyűlt össze az egész nyárra kiadagolt hőség. Olyan fülledt meleg volt, hogy olvadt az aszfalt.
—–– Hogy jutok el innen a Tretyakov Képtárba? – érdeklődött Yves Montand.
—–„No végre!” – gondoltam elégedetten.
—–– Maga nem moszkvai?
—–Mindenki, aki más városból érkezik Moszkvába, nyomban a Nagyszínházba vagy a Tretyakov Képtárba rohan, még akkor is, ha egy cseppet sem érdekli.
—–– Nem, nem vagyok moszkvai.
—–– Honnan jött?
—–Azt hittem, azt feleli: „Párizsból”.
—–– Közép-Ázsiából – válaszolta Yves Montand.
—–– Minek magának a Tretyakov? Szereti a festészetet?
—–– Nem. Egyetlen képért járok oda. Krisztus a pusztában.
—–– Kramszkoj képe – emlékeztem.
—–– Biztosan. Krisztus ül egy kövön, én meg előtte a kis pamlagon. Ugyanolyan pózban. Elüldögélünk egy órácskát, kettőt, s mindkettőnknek ugyanaz jár a fejében.
—–– Mi?
—–– Hát…Magunk, meg mások…
—–– És kire gondolt többet, magára vagy másokra?
—–– Magamra, természetesen. Merrefelé megy?
—–– Nekem mindegy – feleltem. Csakugyan tökéletesen mindegy volt.
—–Elvegyültünk a tömegben, és bandukoltunk, magunk sem tudtuk, merre. Lehet, hogy Yves Montand-ban is fejlett volt a nyájösztön.
—–– Hogy tetszik Moszkva?
—–Ezt a kérdést feltétlenül nekiszögezik a külföldieknek, azok pedig feltétlenül azt válaszolják, hogy a legjobban az egyszerű emberek tetszenek nekik.
—–– A város mindenekelőtt emberekből áll – felelte Yves Montand.
—–Úgy viselkedett, mint egy külföldi vendég a központi televízióban.
—–– Én azokat szeretem, akik engem szeretnek. Moszkvában nem szeretnek. Azért jobban tetszik Kijev.
—–– Kijev kispolgári város! – jegyeztem meg gőgösen.
—–Kijevben él egy rokonom, igazi kispolgári asszony. Amikor vakációra elutaztam hozzá, arra akart rávenni, hogy öltözzem ki a piacra.
—–– A kispolgárok a maguk korában értettek ahhoz, hogy lassan és figyelmesen éljenek – mondta Yves Montand. – Ma már nem tudják ezt. Mindenki siet. És ugyan minek?
—–– Hogy elérjék a vonatjukat. Amelyik a hosszú és boldog életbe visz.
—–– Aki siet, hamar elfárad. Ahhoz, hogy hosszú életű legyen az ember, egészen más szükséges.
—–– Micsoda?
—–– Sportolni kell. Úszni.
—–– Ennyi az egész? – kérdeztem csalódottan.
—–– Ez magának kevés?
—–– Kevés hát! A sporton kívül még tudomány is van a világon, művészet, politika…
—–– A sport tudomány is, művészet is, politika is. A birkózásban a legerősebb győz, a futásban a leggyorsabb. Szépen küzdenek, szépen futnak. Pártatlan bírók ítélkeznek. Minden megnyert verseny: egy-egy plusz pillanat az élethez.
—–– Én mindig elfelejtettem a tornagyakorlatokat – idéztem fel sajnálkozva.
—–– Mivel foglalkozik? – kérdezte Yves Montand.
—–– Semmivel. Még nem találtam meg önmagamat.
—–– Hát minek keresi? Hiszen maga már megvan.
—–– Azt gondolja, ennyi elég?
—–– Tökéletesen elég. Maga okos, fiatal, szép…
—–– Okos és fiatal, ez igaz – hagytam helyben. – De szép nem vagyok. Nekem más a lelki alkatom.
—–– Nem értem.
—–– A szépeknek meg a csúnyáknak más-más a lelki alkatuk – magyaráztam. – Az enyém ugyanolyan, mint a csúnyáké.
—–– És miféle lelki alkat az?
—–– Hogy is mondjam… Vannak hálás nézők és hálátlan nézők. A hálátlanok írják a darabokat, festik a díszleteket, nekik játszanak a színészek, azok meg csak ülnek, keresztbe vetett lábbal, mintha mindez így volna rendjén. Minden értük van ezen a világon: nekik építik a városokat, nekik csobognak a tengerek. Érti? Én egészen másfajta néző vagyok. Feljön a hold az égre – rettentő hálás vagyok neki. Maga most beszélget velem – ez egyenesen boldoggá tesz.
—–– Csakugyan nem untatom?
—–Yves Montand, isten tudja, miért, elidőzött ennél a gondolatnál, pedig engem egészen más érdekelt.
—–Titokzatos léptekkel macska óvakodott el mellettünk. Talán a hatszázalékos tejjel teli tócsához igyekezett. Mindenkinek megvan a maga életútja ezen a földön.
—–– Hát mi hová megyünk? – kérdezte Yves Montand.
—–– Nem tudom. – Megálltam. – Azt hittem, maga tudja.
—–– Gyerünk hozzám – indítványozta Yves Montand.
—–– Hová?
—–– Hozzám. – Azt hitte, nem hallottam.
—–Mielőtt döntöttem volna, el kellett határolnom a racionálist az emocionálistól, és meg kellett vizsgálnom az összefüggések perspektíváját.
—–– Hosszabb időre jött Moszkvába?
—–– Tíz napra. Szemináriumra.
—–– Mi a szakmája?
—–– Úszómester vagyok. Instruktor.
—–– Mi az, hogy instruktor?
—–– Instruktor az az ember, aki úszni tanít.
—–– És milyen jövője van annak, aki úszni tanít?
—–– Jövőjük inkább azoknak van, akik úsznak.
—–Minden egybevágott. Egy normális ember – jövő nélkül, az összefüggések perspektívája nélkül. Olyan megkönnyebbülés fogott el, amely már az elragadtatással határos, mint akkor, amikor fölöslegesen felugrottam arra a vonatra.
—–Yves Montand szállodában lakott. Amikor a szobájába beléptünk, enyhe döbbenetet és bizonyos zavart éreztem, de későn, hiszen a vonat már megindult.
—–A szobában az tetszett nekem, hogy nem volt benne semmi fölösleges: egy ágy, amely az alvást szolgálta, egy asztal, ez a levélírást, meg egy palack, pohárral, hogy vizet ihasson az ember. Könyv, amely az olvasást szolgálta volna, nem akadt benne. Sem zongora, játék céljára. Töltse a lakó az idejét, ahogy jólesik, dőljön végig az ágyon, vagy igya a forralt vizet.
—–– Hová ülhetek? – kérdeztem, mivel a széken skatulyák tornyosodtak.
—–Yves Montand az ágyra mutatott. Ráültem, egyenesen a paplanra, bár a mama egészen másképp nevelt.
—–Ülök tehát az ágyon, a szállodaszobában, egy férfinál. Először történik velem ilyesmi, de az életben alighanem minden először történik az emberrel. Ha anyám nem vert volna meg, és nem kényszerített volna naponta, hogy az élet értelmét keressem, most odahaza ülnék, a tekercs és a vasdarab törvényét olvasnám, vagy horgolnék. Mindennek tehát a mama az oka, miatta jutottam ide.
—–Amint bűnbakot talál az ember, nyomban megkönnyebbül. Nekem is könnyebb lett a szívem, bezzeg Yves Montand kínosan érezte magát. Ha vendég lép be a házba, beszélgetéssel kell szórakoztatni és kávéval itatni. Kávéja nem volt, alkalmas témája sem. Az utcán valahogy felszabadultabb volt.
—–– Üljön le – próbáltam segíteni rajta.
—–Yves Montand  engedelmesen leült mellém a paplanra.
—–– Hogy hívják? – érdeklődtem sietősen. Elérkezett a legalkalmasabb pillanat a megismerkedésre.
—–– Ivannak. – Kezét nyújtotta, fölfelé fordított tenyérrel. Ilyen bizalomkeltő mozdulattal kutyához szoktak közeledni, hogy ne harapjon. Bizalmatlanul – mint egy idegen kutya – néztem kitárt tenyerét. Életvonala hosszú volt, sokáig él. Észvonala azonban rövid. Ostoba! A hüvelykujja melletti vonalak összeérve nagy M betűt formáltak, az észvonala egybeesett az életvonalával. Szóval nem is olyan ostoba, ért egyet-mást. Az ujjtövek alatt nem voltak dombok. Pedig a dombok a tehetség jelei. Yves Montand tenyere lapos volt, mint a cipőtalp. Tökéletesen mentes tehát mindenfajta tehetségtől.
—–– Ivan – ismételtem. – Rövidítve: Iv…
—–Nekem is meg kellett mondanom a nevemet, és odanyújtanom a tenyeremet. Az enyém észről is vallott, tehetségről is, viszont az észvonal és az életvonal nem formált M betűt, hanem mindkettő ment a maga útján. Ez azt jelentette, hogy általában véve okos vagyok, de nem használom az eszemet, úgy élek, mint egy hülye. Ma ez különösen kiderült.
—–– Miért nem ment magával színházba az a szőke – kérdeztem. Egyre ez a titok fúrta az oldalamat. Yves Montand nem válaszolt. Elhúzta a tenyerét, a zsebébe nyúlt. Olyan idegenül ültünk egymás mellett az ágyon, mintha legalább húszesztendős házasok lettünk volna.
—–Felállt, az íróasztalhoz lépett, és melléje guggolva kihúzta a legalsó fiókját. Azt vártam, hogy sakk-készletet vagy képes albumot vesz elő, Yves Montand azonban egy elegáns címkéjű, kicsi likőrösüveget emelt ki a fiókból. Amikor kivette, majd betolta a fiókot, abban megzörrent valami. A szemlélődésből az absztrakt gondolkodásba váltottam át, és kitaláltam, mi dörömbölt a fiókban: még néhány üveg.
—–– Maga alkoholista?
—–– Nem. Iszákos vagyok.
—–– Mi a különbség a kettő között?
—–Yves Montand rám nézett, és nyomban megértettem, hogy dilettáns módjára viselkedtem.
—–– Az iszákos ha akar, iszik, ha nem akar, nem iszik – magyarázta. – Az alkoholista azonban ha akar, iszik, ha meg nem akar – akkor is iszik.
—–– Értem. És miért iszákos? Unalmas józanul?
—–– Egyszerűen elfáradok estére, és így oldom fel a feszültséget. Churchill például megivott naponta egy üveg örmény konyakot.
—–Yves Montand kitöltötte a likőrt; nekem a pohárba, magának pedig a vizespalack kupakjába. Kávéillat áradt szét a szobában, mert kávélikőr volt az üvegben.
—–– Miért konyakot ivott Churchill, miért nem likőrt? – csodálkoztam.
—–– Mert jóféle harapnivalója  volt hozzá – magyarázta bizonytalanul Yves Montand. Leült mellém, és elkezdett nézni.
—–– Hány éves vagy?
—–– Tizennyolc.
—–Fölemelte tehetségtelen tenyerét, és megsimogatta a hajamat.
—–– Hogy csillog – mondta. – Mitől csillog így?
—–– Tiszta… – feleltem és elhallgattam.
—–Yves Montand nem mondott igazat. A likőr nem oldja fel a feszültséget. Ellenkezőleg. Olyan érzésem támadt, mintha a leggyorsabb lift röpítene felfelé, amikor mintha a mája szakadna ki és zuhanna lefelé az embernek, a feje pedig olyan könnyűvé válik, hogy már-már elrepül. Mindjárt elvesztem a fejemet, tiszta hajammal együtt.
—–Van egy betegség – klausztrofóbia a neve. A bezárt helyektől való ideges félelem. Akik ebben szenvednek, nem mernek például liftbe lépni. Semmi többet nem tudok erről a betegségről, de hirtelen tisztán felfedeztem magamban valamennyi tünetét. Fojtogatni kezdett a bezárt tér, amelyből mintha kiszivattyúzták volna a levegőt, egy lélegzetnyi sem maradt benne, annyira sem futotta, hogy akár egy szót szóljak.
—–Felugrottam az ágyról, az ablakhoz szaladtam. Yves Montand nagy figyelemmel szemlélt, nyilván úgy vélte, hogy ki akarom vetni magam a hatodik emeletről.
—–– Volt valaki az életedben? – kérdezte.
—–– Volt.
—–– Ha nem akarod, nem kell elmondanod.
—–– Egy osztályba jártunk – kezdtem. Jólesett elmondanom. Jobb akármilyen szöveget mondani, mint hallgatni. – Aztán együtt szedtük a krumplit a kolhozban. Az egész osztályt kirendelték, de senkinek sem fűlt a foga a munkához. Ő meg reggeltől estig szedte a krumplit. Azt mondta, ez nála elvi dolog. Ha egyszer dolgozni jöttünk, akkor dolgozzunk, ne pedig bujkáljunk.
—–– No, és aztán?…
—–– Aztán én is szedtem vele együtt.
—–– Ennyi volt az egész?
—–– Ennyi.
—–– Szóval nem történt semmi?
—–– Dehogyisnem! Hogy is mondjam… szerelem a termelésben.
—–– És mivel végződött?
—–– Visszajöttünk Moszkvába, és talált magának egy szőkét.
—–– Fáj?
—–– Fáj, igenis… De büszkének kell lennem. Ha az ember szeret valakit, akkor annak az érdekeit kell néznie.
—–Yves Montand ivott egy fél kupakkal, és közelebb húzódott a falhoz, hogy kényelmesen üljön.
—–Klausztrofóbiám egyszerre elmúlt, a zárt tér valahogy magától tárult ki.
—–– Látod, én nem emlékszem, milyen is voltam tizennyolc éves koromban – szólalt meg Yves Montand. A szép csúfság valahogy észrevétlenül szép férfiúvá változott, jobban tetszett már, mint a színházban, sőt jobban, mint Petrov a kolhozban. Különös, hogy az a szőke nem akart vele színházba menni.
—–– Akarja, hogy én is szőke legyek? – ajánlottam fel. – Két óra, és szőke vagyok.
—–– Nem akarom – felelte Yves Montand. – Minek légy olyan, mint a többi?
—–A szobában meleg volt, a világ kívül rekedt. Ott ültünk együtt, egy szépfiú meg egy barna lány – egyéniség, nem olyan, mint a többi.
—–Szerettem volna, ha ez így marad sokáig, de Yves Montand az órájára pillantott.
—–– Indulás! – vezényelt.
—–– Nem üldögélnénk még egy kicsit?
—–– Minek?
—–– Hogy közelebb kerüljünk egymáshoz… szellemileg –  tisztáztam egészen pontosan.
—–– Szellemi kapcsolatot teremteni a Tretyakov Képtárban lehet, nem pedig egy magányos férfi szállodaszobájában.
—–– Akkor gyerünk a Tretyakov Képtárba – javasoltam. Semmi kedvem nem volt hazamenni. – Nézzük meg a Krisztust. És gondolkodjunk el magunkról, másokról…

Rab Zsuzsa fordítása