Servilia

… A magány tudata a tiszta létezés után sóvárgott. Az üresség még határtalan volt, és a lélek nem lelte útját a kiteljesedéshez. Kezdetét vette a gyötrelmes várakozás egy sorsra, amely közeleg és kikerülhetetlen.
—-Aztán a várakozást ismét felváltotta egy ismeretlen cél felé tartó, fel- és alászállásokkal, érthetetlen cikkcakkokkal tarkított mozgás. A tér összesűrűsödött, a telő idő pedig egyre áthatolhatatlanabb szövetként járta át. A lélek az új világ hálójában vergődött, szüntelen ide-oda kígyózva, mintha menedéket keresne. Öntudata hajladozott, imbolygott és elvékonyodott, mint szélfúvásban a láng.
—-Aztán a mozgás hirtelen abbamaradt, a tudat meg elsötétült, akárha felolvadt volna egy új élet szorításában…

1

—-A hetedik gyereket nem várták túl nagy örömmel Nigidius Saturinus, római lovag antiumi házában. A szülés olyan megerőltető volt, hogy kis híján az anya életébe kerül, ha nem lett volna segítségére Atia, a hozzáértő rabszolganő. Örömében, hogy hőn szeretett felesége, Lollia szerencsésen megmenekült, Nigidius bor- és tömjénáldozatot mutatott be Fortuna templomában. A gyereknek azonban az Axius nevet adta Axius Sofronius aedilis, a család kedves barátja tiszteletére, akit az öreg Augustus császár éppen abban az évben nevezett ki hivatalába.
—-Mindazáltal Axius rövidesen mindenki elkényeztetettje lett. Lollia szerette, mert annyit szenvedett, amikor életet adott neki és abban reménykedett, hogy ő lesz az utolsó ivadéka. Nigidius büszke volt, hogy van még egy fiúgyermeke, aki továbbviszi majd a nevét, és biztosítja a család jövőjét. Hat gyereke közül csak az első, Nonius volt fiú. Az öt lány sorsa aggodalommal töltötte el, noha gazdag ember volt. Becsvágy emésztette. Azt állította, hogy egy elszegényedett régi patrícius család sarja. Kitartó munkával és szerencsével feltornázta magát a lovagok rendjébe, de nem volt elég felkészült ahhoz, hogy a közéletben szerepet vállalhasson. Az istenek nem ruházták fel szónoki tehetséggel, és bár a nyelvtant sem sajátította el. Azt remélte, hogy Nonius révén öregkorára ő is ünnepelt lesz. Kiváló nevelésben részesítette, kizárólag a legdrágább mesterekkel taníttatta. Mikor Nonius híres ember lesz Rómában, a lánytestvérei, gazdag hozományuk is lévén, akár szenátorokkal is egybekelhetnek. Axius növelte a család kilátásait. Amit Nigidius nem tud elérni Nonius révén, azt Axius csalhatatlanul megvalósítja majd.
—-Röviddel azután, hogy magára öltötte tógáját, Noniust elküldték Publius Quintilianus Varus prokonzul légióihoz a germánok ellen harcolni, hogy majd miután katonai dicsőségre szert téve hazatér, könnyebben juthasson hozzá az őt megillető méltóságokhoz. Noha Nonius a legkedvezőbb körülmények közt kelt útra, az egész családot szomorúság és aggodalom gyötörte. A hősüktől gyakoribb és közvetlenebb hírekre vágyva mindenestől Rómába költöztek, a Vicius Patriciuson lévő házukba. A költözködést amúgy már régebben eltervezték, hogy a lányokra könnyebben felfigyelhessen az előkelő világ.
—-Axius azonban Antiumban maradt, a nagymama, egy istenfélő matróna és egy nevelő, Myro gondjaira bízva, akire egy jelentős összeg fejében tettek szert, lévén hogy kitűnő grammatikus hírében állt, és egyaránt járatos volt a latin meg a görög nyelvben. A nagymamára hárult a feladat, hogy a gyereket a római hagyománynak megfelelő további vallásos nevelésben részesítse, a nevelőnek pedig az írás és az olvasás mesterségébe kellett beavatnia őt.
—-Tizedik évét töltötte épp, és szelíd, szófogadó gyerek volt. Nagyon szerette az anyját, Lolliát, így a tőle való elválás elkeserítette, különösen az első napokban. A család kitaszítottjának érezte magát. A nagymama magyarázatai kissé megnyugtatták, a határtalan szabadság pedig feledtette vele az elválást. Az antiumi ház egy nagy, nem éppen gondozott kert közepén állt, a tenger mellett, pompás kilátással a római patríciusok és gazdagok üdülőhelyéül szolgáló városkára. Nigidius a kerttel együtt potom áron vette, felújíttatta és márványoszlopokkal ékesíttette. A szerencse háza volt. A kis Axiusnak kedvesebb volt a tenger, amelynek örökös nyugtalanságában talányok sokaságát sejtette. Myro, a nevelő kíséretében, nyomukban egy fürdőszolgával, aki az íráshoz szükséges dolgokat hozta magával, a gyerek az egész napot kint, az árnyas sétányokon és ösvényeken töltötte. Szeretett órák hosszat a tengerparton üldögélni, kezében a palatáblával, írogatva, olvasgatva és főleg mohó kíváncsisággal hallgatva a nevelőt, aki az istenek cselekedeteit mesélte és magyarázta. A tenger habzó susogása, a szellő üdítő és simogató fuvallatai összefonódtak a varázslatos mesékkel, mint valami túlvilági titokzatos morajok. Az istenek olyan elevenen éltek a szívében, hogy állandóan arra várt, hogy találkozik velük. Napnyugtakor gyakran az volt az érzése, Neptunuszt látja közeledni, a zöld hullámokon ringatózva, háromágú arany szigonyával a mélységeket hasítva, miközben a lágyan fodrozódó és tejszerű habtorlaszokat hátrahagyó hullámoktól nyaldosott fövenyen az örökösen fiatal Vénusz fehér és csábító alakja bontakozott ki…
—-Három év alatt Nigidius többször is megfordult Antiumban, mindig sietve és nem sokat törődve Axiusszal. Több nagy üzleti vállalkozásba fogott, és egyvégtében úton volt. Lollia minden évben eljött a nyár végén a lányokkal egy hónapra, mielőtt átmentek volna Baiae-ba, ahol ősszel a legválogatottabb társaság gyűlt össze.
—-Most azonban, mindjárt november első napja után, egyik este Axius nagy meglepetésére váratlanul az egész család Antiumban termett. Mindannyian lehangoltnak és gondterheltnek tűntek, és sorra megölelték, egyik forróbban, mint a másik, még az apja is, aki természeténél fogva kimért és szigorú volt. Végül Lollia nem bírt már uralkodni magán, zokogásban tört ki, és hevesen megcsókolva Axiust így kiáltott:
—-– Te vagy a mi reményünk, az egyetlen reményünk!
—-Másnap Axius megtudta Myrótól, alaposabban, mint lánytestvérei titokzatos suttogásaiból, mi is történt, Myrót ugyanis tájékoztatták a családot kísérő és minden római újdonsággal tisztában lévő rabszolgák. Pár napja az a kósza hír járta a városban, hogy Varus légiói vereséget szenvedtek. Nem lehetett tudni, kitől eredt, de óráról órára egyre jobban terjedt, minden házba és minden elmébe befészkelte magát. Aztán beigazolódott: az egész római hadat tőrbe csalták és lemészárolták Arminius germánjai. A hatalmas városon szörnyű ijedelem uralkodott el. A baljós szóbeszédek csak szaporodtak: a germánok elindultak Róma felé, a germánok már át is keltek az Alpokon… Mesélték, hogy a császár bezárkózott egy szobába, ahol megállás nélkül zokog és fejét a falba verdesi. Az utcák zúgtak a megrémült tömegtől, az emberek fejetlenül ide-oda szaladgáltak, újabb hírekre vágyva. Szép számmal akadtak olyanok, akik Augustus császárt átkozták, merthogy ő lenne a nemzeti szerencsétlenség oka. A város őrségét megerősítették. Zavargástól és lázadástól tartottak. Valamelyik nap aztán egy komor hangú rendelet tudtul adta a római népnek a katasztrófát, mindenkit arra buzdítva, hogy viselje méltósággal. Nigidius háza gyászba borult. Nonius, a család büszkesége is az elhulltak közt volt. Végül, a nép felkelésétől rettegve, hirtelen úgy határoztak, hogy elhagyják Rómát, és legalábbis a dolgok csillapodtáig Antiumban húzzák meg magukat, ahol Axius is tartózkodott, Nigidius ambícióinak immár egyetlen támasza.
—-Axius élete ettől fogva teljesen megváltozott. Maga Nigidius mesélte el neki néhány nap múlva, hogyan pusztult el Nonius, hangsúlyozva, hogy a család jövője az ő, Axius kezében nyugszik. A gyereket, noha nem egészen értette, büszkeség töltötte el.
—-A család nem maradt hosszú ideig Antiumban. Mihelyt megtudták, hogy Rómában lenyugodtak a kedélyek, mindannyian visszatértek oda, ezúttal Axiust is magukkal víve. Myro örült a legjobban, ám öröme nem tartott sokáig, mert Nigidius, a gyerek nevelését kiteljesítendő, felfogadott egy neves szónokot, Caius Orbiliust, aki szónoklattan órákat adott a nagy római családok valamennyi sarjának. Így hát Myro pusztán Axius pótnevelője maradt. Aztán meg hogy Axius tizenhárom évéhez képest kissé tunya és ábrándozó volt, rendeltek mellé egy jeles atlétát, hogy gimnasztikára és fegyverforgatásra tanítsa.
—-Tavasszal egy jelentősebb esemény történt Axius életében. Vagyonát és becsvágyát kamatoztatandó, Nigidius eljegyezte őt Chrysilla Autroniával, Publius Autronius tízéves lányával. Az eljegyzés célja az volt, hogy haladéktalanul kitárja a patríciusházak kapuit Nigidius lányai előtt. Noha Autronius szegény ember volt, közeli rokonságban állt néhány nagynevű családdal. Ő maga sokat dicsekedett egy ősével, aki úgymond három évszázaddal korábban konzul volt. A családja segítette, amennyire csak tudta; ő azonban megvetette a segítséget, miközben mégis elfogadta. Autronius beleegyezése az eljegyzésbe Nigidiusnak kétszáz sestertius kamatmentes kölcsönébe került. Axius a kellő méltósággal viselte a szertartást, a menyasszonyt nemkülönben.
—-Axius becse a családban igencsak megnőtt az eljegyzés után. Ő maga is férfinak érezte magát, jóllehet Chrysilla éppoly idegen maradt számára, mint azelőtt. Egyébként ritkán volt alkalma találkozni vele. A lánytestvéreitől tudta csak meg, hogy Chrysilla gőgös természetű, szeret görögül beszélni, ezért is nevezik a családban Chrysillának.
—-Axius eljegyzésének kimenetele inkább a családnak vált örömére. Mindjárt a következő tavaszon két lánytestvérére is rámosolygott a szerencse, az egyik egy igen gazdag római lovaghoz ment férjhez, a másik egy szenátor fiához.

2

—-A szónok Orbilius nemsokára tudatta Nigidiusszal, hogy Axius nem épp a legerősebb a controversiában, ám kiváló a suasoria terén, ami gazdag fantáziáról tanúskodik. Ugyanakkor a híres tanító Myrót is némi dicséretben részesítette a görög szavak kiejtésének eleganciájáért és tisztaságáért.
—-Myro továbbra is Axius bizalmasa maradt. Egyre jobban megkedvelte őt. Együtt barangolták be Rómát, amelyet Myro ismert, Axius számára pedig újabb ámulatba ejtő titkot jelentett. Szabad idejüket kezdetben Maecenas káprázatos kertjeiben töltötték, amelyek elég közel voltak a Vicus Patriciuson álló házukhoz. A platánoktól árnyékolt és szobrokkal szegélyezett sétányokon Myro olykor igyekezett elmagyarázni neki, hogy a különböző istenek valójában egy mindent átfogó istenség különféle megnyilatkozásai. Axius hitetlenkedve rázta a fejét. A sokféleség varázsa elillan, ha az egységre szűkítjük. A változatosságból fakad az összhang. Ha lépten-nyomon egy-egy istenbe ütközöl, vagy legalább egy istenség megnyilatkozásába, a világ gazdagabb, elbűvölőbb. Milyen sivár lenne az élet a földön, ha nem vegyülnének el az emberek között minduntalan az istenek is a maguk vágyaival, szenvedélyeivel és rendelkezéseivel. A nevelő nem erősködött, de titkon sejttette, hogy mindent megért majd, amikor megismerkedik a filozófusokkal.
—-Később Myro hozzászoktatta, hogy szinte naponta végigsétáljon az Argiletumon, a keskeny és zsúfolt utcán, amely összeköti a Suburát a Forum Romanummal. Ott található a legtöbb könyvesbolt. Friss kiadványok címét hirdető feliratok lógtak minden oszlopon, a tárt ajtókon keresztül pedig kiáradt a nehéz páfrány- és cédrusillat, amely a rovaroktól óvta a tekercseket, vagy a pergamentokokban, illetve keményfából készült ládikókban őrzött köteteket. Tátották a szájukat az utcán, híres emberek után bámulva, olykor kihallgatva beszélgetéseiket. Myro örömest vett volna egy-egy újdonságot, amelyről állandóan hallott beszélni, de nem volt pénze, és Axiusnak sem. Hogy csillapítsa olvasmányszomját, időnként betértek a városi könyvtárba, amelyet Augustus alapított Apolló templomában. Ott hangosan felolvasta Ovidius híres Metamorphoseonját, ami rendkívül elvarázsolta Axiust.
—-Tudomást szerezve róla, hogy minden előkelő házban illik könyvtárnak lenni, Nigidius nemsokára megparancsolta Myrónak, állítson össze egyet, mely méltó egy konzul személyéhez. Magában azt gondolta, hogy amilyen eszes Axius, még a szenátorságig, sőt a konzulságig viheti. Egy boldog év következett Myro számára. Végigjárta az összes könyvesboltot, felforgatta az összes polcot, és összegyűjtött vagy kétezer kötetet, Nigidius nagy örömére, aki bár semmit nem olvasott, úton-útfélen a könyvtárával hivalkodott. Időközben azonban Axius olyan szenvedélyesen belehabarodott a könyvekbe, hogy teljesen elhanyagolta retorikatanulmányait és tornagyakorlatait.
—-Mielőtt Axius magára öltötte tógáját, a másik három nővére is férjhez ment, nem kevésbé fényes partit csinálva, mint az előbbi kettő. Nigidius most azt fontolgatta, elküldi őt Germanicus légióihoz, hogy teljesítse hazája iránti katonai kötelességét, ahogy azt elvárják egy leendő szenátortól. A császár halála kissé összekuszálta számításait. Rossz előjelnek tartotta, hogy Axius éppen akkor csatlakozzon a hadsereghez, amikor meghal egy nagy ember, és attól félt, nehogy őt is elveszítse, ahogy elveszítette szegény Noniust. Tanácsért fordult egy Albában élő egyiptomi jóshoz, aki megnyugtatta, hogy Axius hosszú évekig fog élni, és a fürdőben hal meg. Ennek ellenére Nigidius még ingadozott a következő tavaszig. Ekkor Autronius közbenjárásával elérte, hogy Axius útnak indulhasson. Axius azonban néhány hónapig még késlekedett, és csak augusztusban kelt útra. Mikor az Alpok lábához ért, követekkel találkozott, akik azt híresztelték, hogy Germanicus tönkreverte Arminius hadait Idifiaviso mezején és az angrivárok ostromsáncánál. Hét napig vesztegelt egy kisvárosban, azt latolgatva, folytassa-e útját, vagy térjen haza. Visszafordult. Nem akart nevetségessé válni azáltal, hogy épp akkor érkezik a hadsereghez, amikor a harc véget ért, és az emberek azt gondolják, szeretné kivenni a részét Germanicus dicsőségéből.
—-November táján ért csak haza, és az apját haldokolva találta. Váratlan hazatérését az istenek titokzatos jelének tekintették, akik nem hagyták Nigidiust meghalni, amíg viszont nem látja a fiát. Az öreg életre szóló tanácsokkal látta el. Néhány millió sestertiust hagyott rá örökségül. Fordítsa hasznára a köztársaság szolgálatába lépvén, legyen kitartó, energikus, aktív. Axius ünnepélyesen megfogadta, hogy követi a tanácsait. Hamarjában fel is vázolta előtte néhány grandiózus jövőbeli tervét, ami boldogsággal töltötte el a haldokló szívét.
—-Nigidius földi maradványait Antiumba szállították, ahol egy kis mauzóleum várt rájuk, amelyet még régebben a megboldogult előrelátásának köszönhetően emeltek. Az öreg Lollia úgy döntött, ott marad, mert mostantól nem volt mit keresnie Rómában. Axius is csaknem az egész telet Antiumban töltötte, Myróval a halálról és az istenekről vitázva. A rabszolga-filozófus magyarázatai nem elégítették ki. Eltökélte, tanulmányozni fogja a filozófiát, hogy kielégítő válaszokat találjon a kérdésekre, amelyek gyakran nyugtalanították. Márciusban aztán Rómába ment, hogy elmélyüljön a filozófiában. A főváros a mindenféle kategóriájú filozófusok valóságos hangyabolya volt. A Subura fogadóiban a kóbor epikureusok az élvezetek filozófiáját hirdették, akiket a kurtizánok béreltek fel jó pénzért erre a célra, ily módon több gazdag és bőkezű udvarlót hódítva meg. Axius alkalomadtán szóba elegyedett egyikkel-másikkal. Mindegyik más és más életbölcsességet magasztalt, s más és más boldogságot ígért. Megrémült a zavaros kilátásoktól, és máskorra halasztotta a választást.
—-Rómát egyébként most Germanicus diadalünnepe tartotta lázban, amit május végére időzítettek. Mindenütt és mindenki a germánok leigázójáról beszélt, akkora lelkesedéssel, hogy csakhamar Axiust is magával ragadta. Pazar fogadtatásra készülődtek. Két cohors pretoriánust küldtek a hős üdvözlésére, de mind elindultak, anélkül hogy parancsot kaptak volna rá. Az érkezését megelőző napon több tízezer ember vágott neki különféle utakon, hogy mielőbb köszöntse a római becsület megmentőjét. Axius, akit csak Myro kísért, a leglelkesebbek közt volt. Este azonban kissé fáradtan került haza. A diadalünnep napján, gyönyörű időben, Axius ismét kiment a Via Latán a Porta Flaminiáig, ahol is két óra hosszat várakozott, amíg a távolban feltűnt a diadalmenet. Aztán a négy fehér mén vontatta győzelmi fogat mellett, az éneklő, táncoló, verejtékező és lökdösődő izgatott tömeg közepette visszatért a Via Latán, lekanyarodott a Saepta Iulia és az Iseum & Serapeum között, és áthaladt a diadalív alatt. Itt azonban elszakadt a kísérettől, és a Vicus Argentariuson folytatta útját, abban reménykedve, hamarabb ér a Forum Romanumra, hogy láthassa a megérkezőt Jupiter temploma elé. Az utca hemzsegett az emberektől, akik mind ugyanabba az irányba özönlöttek. Axiusnak sikerült elvergődnie a Carcer Mamertinae közelébe. Itt a tülekedés elviselhetetlen volt. Az emberek ordítozva és szitkozódva ide-oda forgolódtak, ki azért, hogy előbbre jusson, ki azért, hogy visszaforduljon. Több nő is elájult a csődületben. Kíméletlen és elkeseredett könyökharc után Axius kitépte magát a felhevült tömegből. Germanicusnak különben már rég a Capitoliumra kellett érnie, legalábbis erről tanúskodtak a lelkes, harsány kiáltozások, amelyeket megkétszereztek az örömüket a távolból kifejezők üdvrivalgásai.
—-Miután nagy üggyel-bajjal megkerülte a Capitoliumot és a Palatinust, késődélután sikerült csak hazajutnia a Vicus Patriciusra. Bíborral szegett tógája elszakadt és bepiszkolódott, testét pedig zúzódások borították.

3

—-„A katonai dicsőséget nem mások diadalait szem előtt tartva nyerhetjük el, hanem harcolva!” – mondta magában másnap Axius, restelkedve, hogy elvegyült a látványosságra éhes sokaságban.
—-Nem érzett azonban semmilyen elhivatottságot a katonaéletre. Valami másba szeretett volna fogni, de hamar rájött, hogy semmilyen tevékenység nem csábítja. Homályos, bizonytalan vágyai voltak. Mintha mindig hiányolt volna valamit, és egyre furcsább kérdések támadtak a lelkében.
—-Mindazonáltal, figyelembe véve, hogy egy fiatal római lovag nem ülhet ölbe tett kézzel, kikérte Myro tanácsát, akire úgy tekintett, mint egy barátra.
—-– Semmit ne csináljon, uram – felelte a rabszolga. – A római lovag éljen, mulasson és elmélkedjen. Az a legszebb élet.
—-– Borzasztóan unatkozom, Myro! Megölöm magam, ha nem találok valamilyen elfoglaltságot, vagy legalább egy életcélt! – motyogta keserűen Axius.
—-– Egyedül a filozófia tárhatja fel az ember előtt az élet és a világ értelmét! – mondta Myro.
—-Hat évet áldozott Axius a filozófiára. Szeleukosszal kezdte, a császár barátjával, híres epikureussal, aki drágán árulta tanítását a kizárólag gazdag patríciuscsemetéknek. Axiustól egy év alatt több mint ötvenezer sestertiust vett el. Végül Axius megelégelte pomádés leckéit, és hátat fordított neki. Találkozott egy öreg sztoikussal, egy nagyon tisztességes göröggel, hazavitte, és három évig magánál tartotta, azt gondolva, hogy rátalált a bölcsesség útjára. Ekkor összeismerkedett a libertinus Thesminával, megkedvelte, és magáévá tette Arisztión hedonista tanait, aki a kurtizán rabszolgája volt, és aki azzal kérkedett, hogy a kirenei Arisztipposz tanítványa. De tőle is megundorodott, hamarabb, mint Thesmina bájaitól. Végül Myróval Athénba ment, az igazi filozófia hazájába, pár hónapig hallgatta a szkeptikus Khrüszipposzt, majd vigasztalanul tért haza. A lelkében lévő űr mintha annál nagyobb lett volna, minél inkább próbált megvilágosodni.
—-Elutazott Antiumba, hogy lássa még az anyját.
—-– Ne feledd, hogy Chrysilla Autronia vőlegénye vagy! – figyelmeztette Lollia.
—-Az anyja szavai felélénkítették. Úgy vélte, igaza van. A házasságban megleli a boldogságot és a békességet. Huszonnégy éves volt.
—-Alighogy visszatért a Fővárosba, azon töprengett, miként állíthatná helyre a kapcsolatot az Autronius családdal. Szégyellte magát, hogy közel két éve át sem lépte a házuk küszöbét. Autronius bizonyára neheztel, noha Nigidius a végrendeletében ajándékképp csinos pénzösszeget hagyott rá. Nagyon hibásnak mégsem érezte magát. A menyasszonya úgyszólván idegen maradt a számára. Mindenesetre nem vonzotta. Mindig hűvösnek, büszkének és kétszínűnek látta. Minduntalan azt mondogatta magának, bőven van ideje vele élni. Addig is ismerje meg alaposan az életet. Mivel a házasságban meg akarta őrizni az ősi római erényt, hogy tudniillik kizárólag a feleségét és a gyerekei anyját szereti, helyénvalónak tartotta nősülése előtt megízlelni a szerelem valamennyi gyönyörét, hogy többet aztán egyetlen nő se tudja bolondítani.
—-Az ajtónálló szolga bejelentette, aztán bevezette egy egyszerű és szerény kinézetű előcsarnokba, ahol Autronius meglepetten és rosszallóan várt rá.
—-– Már azt hittem, megfeledkeztél a menyasszonyodról a filozófia kedvéért!
—-– Csupán felkészültem, hogy jobban tudjam tisztelni! – mondta Axius szelíden mosolyogva, ami tüstént eloszlatta az öreg mérgét.
—-Az előcsarnokban egy rabszolga egy faragott faládikót tartott nagy gonddal a kezében. Mivel Autronius értetlenül nézte, Axius magyarázólag hozzátette:
—-– Chrysillának…
—-Az öreg acélos tekintetében öröm csillant, de gyorsan erőt vett magán. Karon fogta Axiust, és tettetett közönnyel így szólt:
—-– Chrysilla a kertben van az anyjával. Menjünk oda hozzájuk.
—-Autronius háza a Clivus Mamuri és a Vicus Longus sarkán állt egy kis, gondosan ápolt kert közepén. Egy hatszögű, vékony márványoszlopos, fehér lépcsős pavilon volt a házigazda büszkesége, mivel szép kilátás nyílt onnan a Viminalra, a Császárfórumra és a Capitoliumra. Szobrocskák, szabályos oszlopsorok, néhány platán és valóságos virágszőnyegek ékesítették a kertet. A pavilon mögött egy medence is volt, amelynek a közepén egy ijedt nimfa hasztalan igyekezett óvni magát a minden irányból permetező ezernyi vízsugártól. Néhány rabszolganő ráérősen nyírta a füvet, miközben a marcona germán kertész egy piros virágágyást kapálgatott.
—-A két férfi a kanyargó fehér ösvényen kapaszkodott fel a pavilon felé. Axius már a házból kilépve megpillantott a pavilon mellett két női alakot. Mialatt Autronius a kertész érdemeit dicsérte, a fiatalember csak a fehér nőalakot bámulta, ahogy kezét kinyújtja egy őzike felé, amely kicsit közelebb merészkedett hozzá, majd elszaladt. Ráismert. Chrysilla volt az. Autronius elkapta a pillantását, és ecsetelni kezdte, hogy az őzikét Chrysilla nevelte fel, Tusculumban kapta ajándékba egy szenátor velük rokoni kapcsolatban lévő ügyintézőjétől, abban a villában, amelyben a múlt nyáron vendégeskedtek.
—-– Megjött Axius! – kiáltotta oda a távolból Autronius, félbeszakítva beszámolóját.
—-Chrysilla is, az anyja is a helyén maradt, nem mozdult. Mindketten észrevették és felismerték Axiust. A lány lerázta jobb keze ujjairól a fűszálakat, amelyekkel az őzikét csalogatta. Autronius nagy szópompával elmesélte nekik, mennyire elcsodálkozott, amikor a szolga bejelentette az elkószált vőlegényt, mennyire nem akart hinni a fülének… Axius mosolyogva fürkészte Chrysillát, aki csak az apját nézte, érezte, hogy figyelik, s kissé megvetően mosolygott. Nagy, fekete szemei voltak, és hosszú-hosszú szempillái, amelyek elbágyasztották a fényt, és keskeny ajkú pici szája. Fehér tunikája kiemelte testének idomait.
—-Mikor Autronius elhallgatott, Axius kivette a ládikót a rabszolga kezéből, és odanyújtotta Chrysillának, miközben maga elé motyogta:
—-– A szépségednek nincs szüksége ékszerekre. Csodálatom azonban vallomásra késztet.
—-A lány elvette a ládikót, kiemelte belőle az ajándékokat, majd ugyanazzal a közömbös mosollyal megköszönte. Mindannyian váltottak néhány jelentéktelen szót. A hangulat ellenben nem oldódott fel. Végül Autronius, arra hivatkozva, hogy dolga van a kertésszel, elvonult az öregasszonnyal, magukra hagyva a jegyeseket. Némi hallgatás után Axius azt mondta a lánynak, most már, maradéktalanul felkészülten a komoly életre, szeretné teljesíteni abbéli régi és olyannyira kellemes kötelességét, hogy a házába vigye és boldoggá tegye őt, mert bár alig ismeri, tudja, hogy méltó, szerető és hűséges hitvestársa lesz. Chrysilla a kellő tartózkodással hallgatta, ám mindvégig kíváncsian és fürkészően figyelte, mintha zavarba akarná ejteni. A fiú szemrevaló tartása, elegáns öltözete éppúgy tetszett neki, mint szelíd tekintete, amelyben titkok szunnyadtak. Mégis meg akarta büntetni, amiért olyan sokáig elhanyagolta őt. Máskülönben a család nemessége folytán felsőbbrendűnek képzelte magát, és a házasságban is meg akarta őrizni felsőbbrendűségét. Higgadtan válaszolt, majdhogynem fagyosan, számos görög szót elegyítve a mondataiba, hogy érzékeltesse, kifinomult nevelésben részesült.
—-Axius elégedetlenül jött el. Amikor hazaért, eltökélte, hogy szakít vele, és más menyasszony után néz. Aztán meggondolta magát. El kell hogy vegye, éppen azért, mert gőgös. Megszelídíti, leigázza őt. Egy igazi római nőnek ilyennek kell lennie, büszkének és dacosnak. Mindeddig csak olyan nőkkel volt viszonya, akik vagy a vagyonáért, vagy a szépségéért mintha csak arra vártak volna, ő tegye meg az első lépést, hogy a karjaiba hullhassanak. Chrysilla ellenszegülése érték volt.
—-Autroniusszal kitűzték a házasság napját. Addig háromszor látta Chrysillát. Megkedvelte. Égett a türelmetlenségtől, hogy magához ölelje.
—-Az öreg Autronius ragaszkodott hozzá, hogy személyesen vezesse lányát Jupiter templomához, hogy ott a szokásoknak megfelelően bemutassa a tűzáldozatot. Jupiter Stator templomát választotta, a Velián, a Via Sacra közelében. Egy nagyon régi templomocska volt. Úgy tartják, hogy Atilius Regulus konzul építtette három évszázaddal azelőtt. Hat fehér oszlopa volt, homlokzata a Capitoliumra nézett, orommezejében pedig a villám. A kicsiny templomhajóban a hatalmas isten ülő szobra, pirosra festve, akárcsak a Jupiter Capitolinusé.
—-Axius otthon várt a menyasszony érkezésére. Lollia maga is eljött Antiumból felvigyázni és örvendezni. Az egész ház zsibongott. Az ünneplőbe öltözött rabszolgák vidáman járkáltak a dolguk után. Elterjedt köztük a szóbeszéd, hogy Chrysilla tiszteletére uruk mindenkit szabadon bocsát.
—-Az előcsarnokban, a négyszögletű medence körül Axius egyre türelmetlenebbül sétált fel-alá. Léptei ragacsosan visszhangzottak az olajjal felsúrolt fényes padlón. A medence vizében fentről a vadul kéklő ég tükröződött. A szaladgáló, fürge lábú rabszolgák hírül adták, mikor indult el a menet Autroniustól, mikor érkezett meg a templomhoz. Most viszont, egy örökkévalóság óta, senki nem jött már értesíteni őt az ottani szertartás végéről. Arra gondolt, talán a szájtáti rabszolga elfelejtette teljesíteni kötelességét. Dühösen csikorgatta a fogát, és elhatározta, hogy halálra korbácsoltatja. Ugyanabban a pillanatban megjelent az előcsarnokban a görög rabszolga, futástól kimerülten, levegő után kapkodva: „Elindultak…”, aztán összeroskadt, mint egy tajtékot hányó csikó.
—-Axius felderült. Átment a tágas, négy korinthoszi oszlopsoron nyugvó csarnokba. A mélyén, a szalonban emelkedett a virágokkal díszített oltár, körülötte talapzatokon az ősök márványszobrocskái és a Lár istenségek égetett agyagból készült figurái. Lollia nem volt ott. Az ebédlőben talált rá, ahol egy csapat rabszolga a menyegzői lakomát készítette elő. Közölte vele, hogy a menet elindult, és mivelhogy volt még idő, visszament az átriumba, s folytatta sétáját a medence körül.
—-Végre tompa morajt hallott az utca felől, mely mindegyre erősödött. Valamennyi helyiségből rabszolgák és rabszolganők özönlöttek elő a menyasszony üdvözlésére. Axius egy oszlopnak dőlve várakozott Lolliára. Együtt mentek ki.
—-Az utca zsúfolásig megtelt emberekkel. Kíváncsiskodók és koldusok verődtek össze nagy számban megbámulni a látványosságot. A családok libertinusai félkörbe állították a kezükben virágokat tartó rabszolgákat.
—-A menyegzői fogat megállt a kapu előtt. Chrysilla, fehér peplumban, hajában a verbénakoszorúval, amelyre ráterült az ezüstfátyol, pompázó istennőként szállt le. A rabszolgák arcra borultak. A menyasszony csupa fehér rózsaszirmon lépdelt. Autronius kézen fogta, és előbb odavezette Lolliához, aki homlokon csókolta.
—-A csarnokban nagy volt a kavarodás. Mindenki azon igyekezett, hogy közelebb kerüljön, jobban lásson. Még Jupiter főpapja is eljött szolgálni. Csúcsos, fehér birkabőr sapkája a fejek fölé magaslott, amint az arany kiskanállal az oltártűzre szórta a tömjénszemcséket, érthetetlen szavakat mormolva valami ősrégi latin nyelven. A jegyesek megkóstolták a szentelt kenyeret, egyazon kupából mézzel ízesített bort ittak, majd a főpap megáldotta őket.
—-Ezt követően Axius leült a menyasszonnyal egy báránybőrrel borított rögtönzött trónra. Szelíden átölelte a lány derekát. Karja remegett, amint megérintette meleg testét. Sóvár tekintettel nézett rá. Chrysillán most nem volt fátyol, és még szebbnek látta. A szemében meg az ajkán nyíló mosolyban Axius titokzatos hívást sejtett.
—-– Chrysilla – súgta forrón –, szeretlek!
—-A menyasszony leengedte szemhéját, mintha félénkségét akarná leplezni. Axius félreértette a gesztust, és íj nyilallt a szívébe. Ekkor azonban érezte, ahogy a lány a karjára helyezi piciny kezét, s megsimogatja. Keze izzott és remegett. Axius megborzongott a boldogságtól. Ujjait telt csípőjére csúsztatta, alig bírva uralkodni vágyán.
—-Következtek a jókívánságok…

Dankuly Csaba fordítása

[Részlet az Ádám és Éva c. regény IV. fejezetéből.]

Kategória: Fordítás, Próza, Regény | Hozzászólás
  • Mi megy

  • Hozzászó

  • Havik