Egy főrangú úr demokratizálódása és egy főrangú kisasszony ábrándjai

Tomasz Łęcki úr egyetlen lányával, Izabellával és unokahúgával, Florentyna kisasszonnyal nem a saját bérházában lakott, hanem az Aleje Ujazdowskie környékén bérelt egy nyolcszobás lakást. A lakásban volt egy háromablakos szalon, külön fogadószoba a családfő és külön a kisasszony számára, külön hálószoba saját maga s külön Izabella számára, egy ebédlő, ezenkívül Florentyna kisasszony lakószobája, meg egy öltöző, nem számítva a konyhát és a személyzeti szobákat. A személyzet tagjai: Mikołaj, a vén komornyik és felesége, aki egyúttal a szakácsné tisztét is betöltötte, meg Anusia, a kisasszony komornája.
—-A lakásnak voltak igen nagy előnyei. Száraz, meleg, tágas és világos volt. Lépcsőháza márvánnyal kirakva; volt benne gáz, villanycsengők és vízvezeték. A szobák egymásba nyíltak, de szükség esetén mindegyik külön zárt egésszé válhatott. A bútorzat éppen elegendő, sem túl sok, sem túl kevés, s minden bútordarabot inkább a gyakorlati egyszerűség és kényelem jellemzett, mintsem a szembeötlő cifraság. A kredenc szinte árasztotta a biztonságot, hogy innen nem vész el az ezüst; az ágy azt az érzést keltette, hogy itt kényelmesen és jól lehet aludni, különösen annak, aki a nyugodt, jó álmot meg is érdemli; az asztalt jól meg lehetett rakni; a székre bátran rá lehetett ülni, nem kellett attól tartani, hogy esetleg összetörik; a párnázott, mély karosszékben pedig édesdeden lehetett ábrándozni.
—-Aki ide bejött, az szabadon mozoghatott, nem kellett attól félnie, hogy valami elállja az útját, sem attól rettegnie, hogy valamit el talál rontani. Míg a házigazdára várakozott, nem unta magát, mert amit maga körül látott, azt mind érdemes volt megnézni. Ezeket a tárgyakat nem tegnap s nem is egy nemzedék számára készítették, nem csoda hát, ha látásuk bizonyos ünnepélyes hangulatot keltett a szemlélőben.
—-E komoly háttérből előnyösen rajzolódott ki a ház lakóinak alakja.
—-Tomasz Łęcki úr hatvan-egynéhány éves, középmagas, testes és nagyon vérmes férfi. Bajusza ősz és nem nagyon hosszú, haja fehér, hátrafésülve. Szeme szürke, értelmes, alakja egyenes, járása határozott. Az utcán mindenütt utat nyitottak neki, s az egyszerű emberek azt mondták rá: – Na, ez fene nagy úr lehet.
—-S valóban. Łęcki úr családjában nem volt ritkaság a szenátor. Atyjának még milliói voltak, sőt, fiatal korában még ő is százezres vagyonnal rendelkezett. Később azonban vagyona egy részét a politikai események vitték el, másik részét meg az európai utazások és az előkelő kapcsolatok. Tomasz úr ugyanis ezernyolcszázhetven előtt bejáratos volt a francia királyi udvarba, később pedig a bécsi és az olasz udvarokba. Viktor Emánuel – akit Łęcki úr lányának szépsége elbűvölt – barátságával tüntette ki, sőt, a grófi címet is felajánlotta neki. Lehet-e hát csodálni, hogy Łęcki úr a nagy király halála után két hónapig gyászfátyolt viselt cilinderén?
—-Néhány év óta azonban már nem mozdult ki Varsóból, mert ahhoz már nem volt elég pénze, hogy az uralkodói udvarokban csillogjon. Ehelyett varsói lakásuk lett az előkelő világ találkozóhelye mindaddig, amíg el nem terjedt a híre, hogy Łęcki úr nemcsak saját vagyonát tékozolta el, hanem lánya hozományának is a nyakára hágott.
—-Előbb elpárologtak a hozományvadászok, azután az anyák, akiknek csúnya eladó lányuk volt, akik pedig megmaradtak volna, azokkal Tomasz úr szakított, s végül már csak a legszűkebb családjával érintkezett. Mikor azonban észrevette, hogy családja körében is csökkent irántuk az érzelmi hőmérséklet, teljesen visszavonult a társaságból, sőt – számos tiszteletre méltó személyiség megbotránkozására – mint varsói háztulajdonos beiratkozott a kereskedők kaszinójába. Ott nyomban elnökké akarták választani, de nem fogadta el.
—-Csak a lánya járt még Karol grófékhoz, különösen a tisztes korú grófnéhoz és a grófné néhány barátnőjéhez, de ez meg arra a pletykára adott alkalmat, hogy Łęcki úrnak igenis van még vagyona, s ha mégis visszavonult az előkelő társaságtól, azt részben azért tette, mert különc, részben pedig, hogy megismerje valódi barátait, s lányának olyan férjet válasszon, aki a kisasszonyt személyes erényeiért szereti, nemcsak a hozományért venné el.
—-Így aztán Izabella Łęcka kisasszony körül ismét nagy tülekedés támadt, s szalonja asztalán a levélkosár tele volt az előkelő gavallérok névjegyeivel. Vendéget azonban nem fogadtak, ami az érdekeltek között már csak azért sem keltett különösebb neheztelést, mert közben az a pletyka kezdett terjengeni, hogy Łęckiék bérházát elárverezik.
—-Erre a társaságban nagy kavarodás támadt. Egyesek bizonygatták, hogy Łęcki úr teljes csődben van, mások viszont esküdtek rá: vagyonát eltitkolja, hogy egyetlen lánya boldogságát biztosítsa. A férjjelöltek és családjaik kínzó bizonytalanságban éltek. Hogy tehát semmit se kockáztassanak, de esélyeiket se veszítsék el, csak távolról hódoltak Izabella kisasszony szépségének, s óvakodtak attól, hogy túlságosan lekössék magukat. Csak csendben, minden feltűnés nélkül adogatták le névjegyüket, közben pedig imádkoztak, nehogy meghívást kapjanak, mielőtt a helyzetre tiszta fény derül.
—-Arról, hogy Tomasz úr a látogatást viszonozza, szó sem lehetett. E mulasztásait azzal magyarázták, hogy köztudomású, milyen különc ember, meg aztán a Viktor Emánuel miatti gyász is akadályozza.
—-Eközben pedig Tomasz úr nappal a parkban sétálgatott, esténként pedig vígan visztezett a kereskedők kaszinójában. Ábrázata mindig nyugodt, magatartása büszke volt, olyannyira, hogy lánya imádói teljesen elvesztették a fejüket. Az óvatosabbak várakozó álláspontra helyezkedtek, de a bátrabbak kezdtek ismét ábrándos pillantásokat vetni a kisasszony felé, mélyeket sóhajtoztak, s kezecskéjét, legalább pillanatokra, remegve fogták kezükbe, amire Izabella kisasszony mindenkor jeges, sőt, néha megvető közönnyel felelt.
—-Izabella kisasszony rendkívüli szépségű hölgy volt. Minden eredeti és tökéletes volt rajta. Növése a közepesnél valamivel magasabb, haja sűrű és szőke, némi hamvas árnyalattal, orrocskája egyenes, ajkai kissé szétnyíltak, mutatva gyöngysor fogait, keze és lába szoborszerű. Különösen a szeme keltett igen nagy hatást. Néha ábrándosan sötét lett, máskor csak úgy szikrázott a jókedvtől, olykor pedig világoskék és hideg volt, akár a jég.
—-Arcjátéka is meglepő volt. Ha beszélt: szája, szemöldöke, orrcimpája, keze, egész alakja egyaránt részt vett a beszédben, de különösen a szeme, melyen át mintha lelkét akarta volna hallgatójába átsugározni; ha viszont más beszédét hallgatta, olyan volt, mintha annak lelkét akarná felinni. Szeme tudott ölelni, kényeztetni, könnyek nélkül sírni, perzselni és megdermeszteni. Néha már azt hihette valaki, hogy mélyen elábrándozik, mindjárt megöleli a vele szemben állót, s fejét vállára hajtja; de mikor a szerencsés flótás már szinte fuldoklott a kéjben, egyszerre kis mozdulattal félreérthetetlenül tudtára adta, hogy elérhetetlen, hogy kisiklik a feléje nyúló karok közül, hogy ellöki a vakmerőt, esetleg szól az inasnak, s kivezetteti a magáról megfeledkezett imádót…
—-Különösen érdekes jelenség volt Izabella kisasszony lelke.
—-Ha valaki őszintén megkérdezte volna tőle, hogy micsoda ez a világ, és ő kicsoda, kétségkívül azt felelte volna, hogy a világ egy mesebeli kert, tele elvarázsolt várkastélyokkal, ő pedig istennő vagy nimfa, aki pillanatnyilag emberi testben raboskodik.
—-Izabella kisasszony születésétől kezdve gyönyörűséges s nem is emberfeletti, hanem természetfeletti világban élt. Pehelynyoszolyában aludt, selyemben, bársonyban, pompás hímzésekben járt, művészien faragott, puhára párnázott ében vagy paliszander székeken ült, kristálypohárból ivott, és ezüst- meg porcelán edényből evett, mely legalább olyan értékes volt, mintha aranyból lett volna.
—-Az ő számára nem voltak évszakok, csak örökös tavasz, tele kellemes, szelíd fénnyel, élő virággal és bódító illattal. Nem voltak napszakok sem, hiszen gyakran előfordult, hogy hónapokon át reggel nyolckor feküdt le, s éjfél után kettőkor ebédelt. Számára nem voltak földrajzi különbségek, mert Párizsban, Bécsben, Rómában, Berlinben vagy Londonban mindenütt ugyanazokat az embereket, ugyanazokat a szokásokat és bútorokat, sőt, ugyanazokat az ételeket találta: a Csendes-óceán vízinövényeiből készült leveseket, északi-tengeri osztrigát, atlanti-óceáni vagy földközi-tengeri halakat, a világ minden országából való állatokat és a világ minden táján termett gyümölcsöt. Az ő számára még a nehézkedés törvénye sem létezett, mert a széket alátolták, a tányért elébe tették, őt magát az utcán hintóban vitték, a lépcsőn felvezették, a hegyekre felvitték.
—-A fátyol megvédte a széltől, a csukott hintó az esőtől, a cobolyprém a fagytól, a napernyő és a kesztyű a napsütéstől. Így élt egyik napról a másikra, hónapról hónapra, évről évre, mint emberek feletti, sőt a természeti törvények feletti lény. Életében kétszer találkozott szörnyű viharral, egyszer az Alpokban, másodszor a Földközi-tengeren. Mikor a legbátrabbak is megdermedtek a félelemtől, ő – Izabella kisasszony – mosolyogva hallgatta a leomló sziklák robaját, a hajó recsegését, s eszébe sem jutott, hogy ebből valami baja származhat. A természet pompás látványosságokat rendezett neki, melyeket villámokból, sziklákból s a tenger tajtékos hullámaiból állított össze gyönyörködtetésére, mint ahogy máskor megmutatta neki a holdat a Genfi-tó fölött, vagy széttépte a fellegeket a Rajna vízesése fölött, mikor szeme elől eltakarták a napot. Hiszen a színházak szakemberei ugyanezt napról napra megteszik, s a legidegesebb hölgyekben sem keltenek félelmet.
—-S ennek a különleges világnak, az örök tavasz világának, ahol suhogott a selyem, ahol csak vésővel faragott fák nőttek, s az anyagot művészies festmények borították, megvoltak a maga különleges lakói. A tényleges lakók a hercegek és hercegnők, grófok és grófnők voltak, meg az igen régi és igen előkelő nemesi családok mindkét nemű sarjai. Voltak itt még férjes hölgyek és nős urak mint házigazdák és háziasszonyok, azután az előkelő viselkedés és jó erkölcsök fölött őrködő matrónák, meg öreg urak, akik az asztalnál mindig az első helyeken ültek, az ifjúságot megtárgyalták, megáldották és – kártyáztak. Voltak püspökök is, az Isten ábrázatát ezen a földön képviselő egyháznagyok, magasrangú hivatalnokok, akiknek jelenléte biztosította a világot a társadalmi zavargások és földrengések ellen, s végül gyermekek, apró kis angyalkák, akiket az Ég azért küldött erre a földre, hogy a felnőttek gyermekbálokat rendezhessenek.
—-Ennek az elvarázsolt világnak rendes lakói között néha-néha megjelent egy egyszerű halandó is, aki a hírnév és tekintély szárnyain fel tudott emelkedni, egészen az Olümposz csúcsáig. Rendszerint lángeszű mérnök volt az ilyen szerencsefi, aki tengereket kötött össze, vagy az Alpokat fúrta át. Akadt egy kapitány, aki a vadak elleni háborúban vesztette el egész századát, de ő maga sebektől borítva – egy szerecsen hercegkisasszony szerelme révén megmenekült. Került egy világutazó, aki állítólag új földrészt fedezett fel, de hajótörést szenvedett, s a tenger egy kietlen szigetre vetette, ahol talán az emberhúst is megkóstolta.
—-Végül voltak híres festőművészek s különlegesen ihletett költők, akik a grófkisasszonyok emlékkönyvébe gyönyörű lírai verseket írtak, ezért aztán megengedték nekik, hogy reménytelenül szeressenek, s a kegyetlen istennők bájait előbb az újságok hasábjain, azután finom velinpapírra nyomott külön kötetkékben énekeljék meg.
—-S ez az egész ország, ahol a teljes jogú őslakók sorai között óvatosan és nesztelenül suhantak ide-oda a libériás, kesztyűs lakájok, társalkodónők, a szegény unokahúgok és zsírosabb állásokra pályázó unokaöcsök, ez a csodaország állandóan ünnepelt.
—-Déltől kezdve egymást látogatták és viszontlátogatták, vagy kikocsiztak, és az előkelő áruházakban találkoztak. Estefelé, ebéd előtt, ebéd közben és ebéd után – folyton – szórakoztak. Azután hangversenyre vagy színházba mentek, hogy egy másik festett világot lássanak, melynek hősei csak ritkán esznek és dolgoznak, de folyton beszélnek, mégpedig önmagukhoz, ahol a nő hűtlensége borzalmas szerencsétlenségek forrásává lesz, ahol a szerető, akit a féltékeny férj az ötödik felvonásban agyonlő, másnap ismét feltámad, hogy az első felvonásban ugyanazokat a hibákat megint elkövesse, s ismét beszéljen önmagához, anélkül hogy a mellette állók meghallanák. A színház végeztével ismét a szalonokban gyülekeztek, ahol a lakájok hideg és meleg italokat hordtak körül, a szerződtetett művészek énekeltek, a fiatal férjes asszonyok áhítattal hallgatták az összekaszabolt kapitány elbeszélését a szerecsen hercegkisasszonyról, a hajadonok a költőkkel beszéltek a lelki rokonságról, az idősebb urak a mérnököknek magyarázták a mérnöki tudományról vallott felfogásukat, a veszedelmes korban levő hölgyek pedig elejtett félszavakkal és egy-egy pillantással élethalálharcot vívtak a világutazóért, aki állítólag emberhúst is evett. Majd asztalhoz ültek, a szájak ettek, a gyomrok emésztettek, a cipők pedig beszéltek a jeges szívek érzelmeiről s a soha meg nem szédülő józan fejek forró ábrándjairól. Azután szétszéledtek, ki-ki a maga fogatán, hogy igazi álomból merítsen erőt a további álomélethez.
—-Ezen az elvarázsolt életen kívül volt egy közönséges élet is.

—-Izabella kisasszony tudott ennek a közönséges világnak a létezéséről, sőt, szerette is nézegetni a csukott hintó vagy a vonat ablakán át, vagy akár saját lakásából. Ilyen keretek között és ilyen távolságból érdekesnek, festőinek, sőt rokonszenvesnek találta. Látta a parasztokat, amint lassan szántják a földet – a sovány gebe által vontatott hatalmas, megrakott társzekereket – a főzelék- és zöldségkihordókat – egy vénembert, aki az országút szélén követ tört – gyorsan, verejtékezve siető küldöncöket – szép és tolakodó virágáruslányokat – az atyából, terebélyes anyából és a négy gyermekből álló családot, amint párosával, kézen fogva sétálnak az utcán – alacsonyabb körökből származó gigerlit, amint mulatságosan terpeszkedik a fiákerben, és – néha – temetést is. S ahogy ezt a közönséges világot nézte, megállapította, hogy bár alacsonyabb rendű, mint a zsánerképek, de szép, sőt szebb is azoknál, mert mozog és állandóan változik.
—-S még azt is észrevette, hogy miként a melegházban a virágok és a szőlőskertben a szőlő, azonképpen abban az alacsonyabb rendű világban olyan dolgok teremnek, amelyekre neki szüksége van. Onnan származik a derék Mikołaj meg az ő kedves Anusiája, ott készítik a faragott székeket, a porcelánt, a kristálypoharat, a függönyt, ott születnek a padlókefélők, a kárpitosok, kertészek és a varrólányok, akik az ő szép ruháit is varrják. Egyszer, amikor az egyik előkelő ruhaszalonban járt, megmutattatta magának a varróműhelyt, és nagyon érdekesnek találta, hogy húsz, harminc lány ül az asztalnál, szab, varr, fércel, és összeállítja a készülő ruhákat. Meg volt győződve róla, hogy munkájukat élvezik, hiszen azok a lányok, akik neki varrtak vagy próbáltak, mindig kedvesek voltak, mindig mosolyogtak, és mindig azon fáradoztak, hogy a ruha kifogástalanul álljon rajta.
—-Mi több, azt is tudta, hogy abban a közönséges világban vannak boldogtalan emberek is. Minden szegénynek, akivel találkozott, adott is néhány złotyt; s egyszer, amikor egy csenevész asszonyt látott, keblén viaszsárga csecsemővel, odaadta neki arany karkötőjét, a piszkos kolduló gyermekeknek meg cukrot osztogatott, és kegyes érzelemmel csókolta meg őket. Úgy érezte, hogy a gyermekek valamelyikében, vagy talán mindegyikében ott rejtőzik Krisztus, és azért áll elébe, hogy alkalmat adjon neki a jó cselekedetre.
—-Általában jóakarattal viseltetett ebből az alacsonyabb rendű világból származó emberek iránt. Eszébe jutottak a Szentírás szavai: „Orcád verejtékével egyed a te kenyeredet”. Biztosan valami nagy bűnt követtek el, hogy ilyen nagy büntetést mértek rájuk, de azért az olyan angyalok, mint ő, nem mehetnek el mellettük szánalom nélkül. Az olyanok, mint ő, aki számára az volt a legnagyobb munka, hogy megnyomta a csengő gombját, vagy utasítást adott a komornájának.
—-Csak egyszer volt rá igen nagy hatással ez az alacsonyabb rendű világ.
—-Egy napon Franciaországban egy vasgyárat néztek meg. A festői szépségű vidéken, ahol az erdők zöld rétekkel váltakoztak, lefelé kocsiztak a hegyről, s egyszerre, a zafírkék ég alatt fekete füstben és fehér párában gomolygó mélységet látott, s gépek zakatolását, zúgását, csattogását és lihegését hallotta. Aztán látta a kemencéket – mindegyik olyan volt, mint a középkori várak bástyái, de bennük tűztenger égett –, meg villámgyorsan forgó hatalmas kerekeket, nagy állványzatokat, melyek maguktól közlekedtek a vágányokon; patakokban ömlő, fehéren izzó olvasztott vasat és komor tekintetű, félmeztelen munkásokat, gránitszoborhoz méltó izmokkal. Fölöttük a bíborszínű láng, a kerekek zakatolása, a fújtatók lihegése, a kalapácsok zuhogása és a gőzkazánok türelmetlen üvöltése, talpa alatt pedig a megrémült föld ijedt remegése. Úgy érezte, hogy a boldog Olümposz csúcsáról leszállt Vulkánosz reménytelen alvilágába, ahol a küklopszok kovácsolják a villámokat, melyek még az Olümposzt is összezúzhatják. Eszébe jutottak a régen tanult mondák a fellázadt óriásokról, ennek a gyönyörű világnak, az ő világának pusztulásáról, s ő, az istennő, aki előtt tábornokok és szenátorok hajtották meg fejüket, most először érezte, hogy – fél.

[Részlet A bábú című regényből. Mészáros István fordítása.]

 

Kategória: Fordítás, Próza, Regény | Hozzászólás
  • Mi megy

  • Hozzászó

  • Havik