Két álom

A szem retinája

Személyek

Főszereplő 1
Főszereplő 2
Főszereplő 3
Zacskózó idegen
Sokan mások

Egy vidéki iskola (vagy kultúrház) bálterméhez hasonló terem, ami inkább kocsma benyomását kelti a berendezésével (rendes bárpult stb.) és a rengeteg vedelő és füvező, trendien öltözött fiatal jelenlétével.

Főszereplő 3 a fal mellé pedánsan felsorakoztatott székek egyikén ül főszereplő 1-el az ölében (egyszerre hat úgy, mintha a helyszűke miatt kényszerülnének egymás társaságába, holott valamennyire mégis összetartoznának, és mintha egy pár lennének, holott csak a helyszűke miatt vagy valamiféle kölcsönös kényszer nyomásának engedve lennének egymás társaságában), s miközben isznak és cigiznek masszívan, a körülöttük ülőkkel beszélgetnek (már amennyire a hangzavar lehetővé teszi). Igazából inkább a többieket nézik és kommentálják: ki hogy táncol vagy fogdossa a partnerét, esetleg lődörög vagy üldögél egymagában stb.

FŐSZEREPLŐ 1 (Főszereplő 3-hoz) El kell mennem a vécére, addig megfogod a táskám? (Feláll, elindul, de közben vet egy oldalpillantást. Főszereplő 3 követi a tekintetét, és közvetlenül maga mellett felfedez egy amúgy elég távolian, most valami miatt mégis kísértetiesen közelien ismerősnek tűnő arcot: mintha Főszereplő 1 életéből rémlene át. Ennyi elég is, hogy azonnal Főszereplő 2-ként azonosítsa be.)

FŐSZEREPLŐ 2 (Kihasználva Főszereplő 1 eltűnését és az elkapott tekintetet, Főszereplő 3 füléhez hajol – nagyon közel kell, hogy a bömbölő zenét túl bírja harsogni –, és a nevén szólítja): Szevasz, …, tudtad, hogy XY-nék rendeztek egy filmet, amit kizárólag becsukott szemmel szabad nézni? A címe is mintha ezt hangsúlyozná, bár szerintem tautologikus: A szem retinája kevés, valahogy így hangzik. Te érted ezt?

FŐSZEREPLŐ 3 (Bólint, mert felfogni véli a célzást. A többi csak kamu:: XY-nék soha nem rendeztek semmiféle filmet, hiszen azok zenészek, épp most nyomnak valami postműfajt a dobogón.) Ja, rémlik valami. És?

Ekkor felbukkan a tömegből a ZACSKÓZÓ IDEGEN, egyenesen (vagyis hát meglehetősen imbolyogva) FŐSZEREPLŐ 3-hoz megy, és ha az ereje engedné, felrángatná a helyéről, de mert nem megy neki, csak fölényesen int, hogy kövesse. FŐSZEREPLŐ 3 követi, hisz amúgy is hozna már egy újabb italt a pulttól, amelynek irányába vette útját a ZACSKÓZÓ IDEGEN. De nem jutnak el a pultig. A ZACSKÓZÓ IDEGEN kicsit odébb lehuppan egy székre, mélyen beleszippant a zacskójába, aztán réveteg, alamuszi vigyorral a képén szózatot intéz FŐSZEREPLŐ 3-hoz.

ZACSKÓZÓ IDEGEN (nagy hangon) Hahahaha, tűnj el innen, nem látod, hogy pluszban vagy, hogy mindenki rajtad röhög, nem ebben a filmben a helyed! Hahha, neked nincs szemed, vagy mi?

FŐSZEREPLŐ 3 (Dühbe gurul a pimasz, indiszkrét tolakodástól, és hirtelen nem tudja, komolyan vegye-e, vagy szimplán hagyja faképnél és rendeljen még egy erőset.) Idióta. (És majdnem megüti, de mivel nem tudja eldönteni, hogy kétségbeesésből vagy megvetésből – habár mindkettő kétségkívül megalázó, méltóságon aluli lenne –, megszívja a cigijét, majd a magára hagyott szék felé pillant. Főszereplő 1 épp visszatérőben a vécéről, megmosakodva, kifestve, kicsinosítottan, frissen. Nehéz leolvasni az arcáról, hogy örül-e vagy inkább elkeseredik az üres szék láttán… Főszereplő 2 még mindig a helyén ül: nem iszik, nem cigizik, nem táncol, nem beszélget, nem nevetgél, egyszóval nem szórakozik, hanem behunyt szemmel komoran maga elé bámul…

A szék

Nyomasztó érzés ver fel: még mindig ugyanannak az albérletnek ugyanazon dupla-kanapéján döglődöm, amelyből évekkel korábban brutálisan kipenderítettek. Egyenesen az ágyból egyenesen az utcára. Nem volt bocsánat. Valamikor télen, a legvadabb időben. Hogy hogy kerültem ide vissza, felfogni nem bírom. Most sötét nyárközépi hőség dől be a nyitott konyhaajtón keresztül a kertből. Nem tudom, mért van az a benyomásom, hogy a többiek (négy-öt szobás kertes családi ház, egyetemista bérlőkkel) – habár a nyár kellős közepén, azaz full szünidőben, és e déli órában ez tök elképzelhetetlen – elmentek bulizni. Vagy a strandra? Ez plauzibilisebbnek tűnik. Mindenesetre valahol szórakoznak, mint egy ócska horror még örök boldogságot ígérő intrójában…

Csikorgó-csúszkáló hangok a fürdőszoba felől, amely egy rideg keskeny folyosó végében van. Elindulok megnézni, mi lehet. Megfeszített figyelemmel nyomulok előre. Valakinek kell lennie ott, különben ki produkálná a zajt? Ez nem cipő, és dehogyis papucs, zokni végképp nem, hanem mintha valami nem túl súlyos bútor alja lenne. Nem szekrény, valami más, ami kevesebbet és kisebb felületen nyom. Kikukucskálok a fal mögül. A folyosón senki. Viszont lehet, mert pont szemben a fürdőszobaajtóval, innen nézve jobb kéz felől, van egy félméternél szélesebb beugró. Jobban ki kell hajolni. Kihajolok jobban. Nem elég. Még. Jobban. Majdnem leszakad az ágytámla, amibe kapaszkodom, mert nem merem elengedni. De muszáj végül is, ha látni akarom, mi van ott.

Elengedem, sőt még ki is lépek egyet. Aztán kettőt előre. És kiakadok. A folyosó végében, a félméteres beugróból egy… Nem, ha ez igaz, vagy nem ébredtem még fel (ó, megmentő álom), vagy félelmetesen súlyos helyzetben vagyok (ó, ne!). Egy szék. Egy üres szék! Veszi be épp a kanyart felém. És senki nem tolja, jön magától. Hogy hogy képes erre egy szék, és akkor már mit akarhat tőlem, fogalmam sincs. Nagyon elgondolkodtató, annyira, hogy állva ki se bírom, ám rájövök, hogy hirtelen nincs mire leülnöm…

Kategória: Dráma, Jelenet, Próza | Hozzászólás
  • Mi megy

  • Hozzászó

  • Havik