Utak és tévutak

Van egy emlékem. Már nem emlékszem pontosan, hány éves voltam, de egész biztosan már óvodás lehettem, amikor egy kora tavaszi zuhé után hazafelé tartottunk anyummal a piacról. Lehet, hogy nem fontos, de éppen a rendőrség épülete előtti járdán kerülgettem a pocsolyákat, amikor egy pillanatra elengedtem a kezét, hogy a járdaszegélyig evickélve kikerüljek egy hatalmasnak tűnő tócsát, és megbotlottam az utcaszegély egyenetlen felületén, vagy lecsúszott róla a lábam, már nem tudom, de mindenesetre jó nagyot estem, bele a közepébe. Persze nyakig sáros lettem, s ezzel oda az egyetlen plüsskabátom, amit amúgy sem szerettem. Anyumtól meg rendesen megkaptam a letolást, talán még egy nyaklevest is eleresztett, hisz akkoriban ez még a nevelés szerves részének számított, hogy miért engedtem el a kezét. Emlékszem, hogy határozottan rosszul esett, hazáig hozzá se szóltam, hisz én csak jót akartam, menteni a cipőmet a pocsolyától, meg egyáltalán, miért kell fogni mindig valakinek a kezét – ezt már gyerekfejjel se nagyon értettem.
—-Utólag néha belegondolok abba, hogy egyesek úgy élik le egész életüket, hogy a szülő után is valaki ott fönn, az égben vagy a parlamentben, fogja a kezét, figyeli minden lépését. Kétségtelen, hogy ez megnyugtató lehet, engem mégis nyugtalanít. Soha nem kívántam ezt magamnak, s épp ezért nem is irigylem őket.
—-Nemrég véletlenül találkoztam egy fantasztikus képpel, ahol egy páréves jópofa kislány, igaz, részben az anya kezére támaszkodva és a félelemtől erősen összeszorítva szemeit, de elszántan lépeget egy levegőben kifeszített kötélen. A kisgyerek tartásában mégis benne van az, hogy milyen büszke arra, hogy ezt ő a félelem ellenére is meg tudja tenni. S ha észrevétlenül elengednék a kezét, biztosan nem csak a kötélen, de talán még a vízen is megtanulna járni.
—-Szóval csak ennyi, engedjük kicsit el nyugodtan a kezét, hogy mindenki maga lehessen, hogy ne mások gondolkozzanak helyette. Hogy végre mindenki a saját útját járhassa, hisz senki sem mondhatja meg, hogyan kell helyesen élni. S ha már példaképeket kell keresni a beavatóra, nekem a kétségbeesetten zokogó Sztalker a példaképem.

Közel a szerelemhez

Ismerősnek jelölt az első szerelmem. Elég furcsa torlódása az időnek, a lassan harminc év távlatából előtörő érzések és a háromgyerekes jelen. Rögtön megírtam, hogy ő volt az első, mire válaszolt, hogy ezt megírhattam volna akkor is egy teadélutáni villámpostában. Hát igen, ezzel többnyire így jár az ember, késésben van, és leginkább a szerelemben.
—-A furcsa az, hogy valószínűleg minden és mindenki tudta, az iskola, az udvar és a tömbház, ami körül többször ólálkodtam, hogy hátha ott találom, és – távol az osztálytársak tekintetétől – valami apró jelét adja annak, hogy igen. Valószínűleg volt ilyen, és mégsem hittem neki, mint ahogyan én is többször megírtam, mégsem hitt nekem. Talán ezért volt szép, álomba burkolt sejtések közt valami elemi megfoghatatlan, hisz mit is kezdhettünk volna a kölcsönös felismeréssel. Padtársak voltunk évekig.

Kategória: Minipróza, Próza | Hozzászólás
  • Mi megy

  • Hozzászó

  • Havik

  • Ajánljuk