Egy s más az olvasásról

Néha megkérdezik tőlem, miként lett író belőlem, mire én első zavaromban mindannyiszor hajlamos vagyok egyetlen szóval válaszolni: „Olvasva”. Először is azonban az ilyen típusú kérdésekre nem efféle rövid válaszokat várnak, hanem az alkotás gyötrelmeiről és az önmagunkon dolgozás fáradságos munkájáról szóló vallomásokat; aztán meg így beszélve azt kockáztatod, hogy máról holnapra egy élettől elszakadt könyvmoly hírébe hozod magad, aki ahelyett, hogy a valóságot kutatná, közvetítő források igénybevételével csinál irodalmat; harmadsorban viszont a válasz nem is felel meg az igazságnak, merthogy megengedhetetlen módon leegyszerűsítő, összetéveszti az egészet annak egy részével, és elhanyagol néhány lényeges dolgot. Ez tehát nem válasz. Hanem álcázás. És ez megint csak félrevezető. Ugyanis még ha senkiből se lesz író pusztán az olvasás révén, nem kevésbé helytálló az az állítás, hogy olvasmányok híján senki nem válik íróvá.
—-Valahányszor egy író dicsérő szavakkal illeti az olvasást, máris a zöldségárust juttatja eszünkbe, aki az egekig magasztalja a gyümölcsök érdemét az egészség fenntartásában. Tökéletesen igazuk van: a gyümölcsök egészségesek, az olvasás pedig hasznos. Mindazonáltal mintha nagyobb bizalmat ébresztene, amikor az írót a gyümölcsökről halljuk véleményt alkotni, a zöldségest meg az olvasásról. De nemcsak a fent említett okból szeretik az írók elhallgatni olvasmányaikat, és másokra hagyni a sajtóban zajló irodalmi vitákat. A kortárs irodalommal kapcsolatos bármely véleményüket szemrehányásokkal fogadják, téves ellenszenveket és vonzalmakat tulajdonítva nekik, mint ahogy egy klasszikus műből vett akármilyen idézet haladéktalanul azt a feltevést szüli, hogy egyenesen az illető mű szolgált számukra mintául – ám még ezek a kellemetlenségek sem a valódi okai tartózkodásuknak. Az egész sokkal egyszerűbb: szégyellnek szenvedélyes olvasónak feltűnni.
—-Régen, amikor még hajadon anyám könyvet vett a kezébe, az apja, haragjában alig bírva uralkodni magán, mindig megkérdezte, mindenütt végzett-e a portörléssel, és nincsenek-e még megstoppolandó zoknik. Könyvtárosként gyakran volt alkalmam hallani jó szándékú embereket lelkendezni a szakmámról, mivel azt képzelték, hogy egyfolytában olvashatok. A dicshimnusz lehangolt, nemcsak azért, mert a könyvtárosoknak más alkalmazottaktól eltérően kevesebb a fizetésük, legfőbb tevékenységüket, az olvasást pedig a szabad idejükre kell halasztaniuk, hanem kiváltképp azért, mert e kijelentés meglehetősen világosan az értésemre adta: nagyszerű hivatás, szinte semmi dolgod. Szerencsére azonban a könyvtárosi felvételi vizsgán felkészítenek minket az ehhez hasonló megnyilvánulásokra. A bizottság felkér, indokold meg szakmaválasztásod, és ha arra a bizonyos „miért”-re a könyvek iránti szeretetre próbálsz hivatkozni, az arcokra akkora szomorúság ül ki, hogy a vizsgáztató hölgyek iránti együttérzésből úgyszólván megfeledkezel a saját jövőddel kapcsolatos gondokról. Alighanem egy ilyenszerű választ várnak el: „Mert szeretem az embereket, és szeretném jobbá tenni őket a könyvek révén.” Képtelen vagyok szabadulni a gyanútól, hogy ott még elevenen él valami a nagyapám nézeteiből. Az emberek többsége számára ugyanis az olvasás továbbra is valóban fényűzés, nehezükre esik megérteni, hogy az nélkülözhetetlen elfoglaltság is lehet. És mert szüntelen azt tanácsolják az íróknak: „Igyekezzetek megismerni a valóságot!” (figyelmen kívül hagyva, hogy manapság a valóság megismerése részben a könyvekből ered), és sose mondják nekik azt: „Olvassatok többet!”, ők nem hajlandók nyilatkozni a témáról, nem lévén biztosak benne, hogy egy ilyesféle axiómát axiómaként fogadnak majd. Elvégre a barátnődnek vagy a nagynénidnek se mondod azt: „Ma nem érek rá, olvasnom kell”, hanem általánosabban fogalmazva megérteted velük, hogy dolgod van. Ha meg ráadásul élvezel is olvasni, valahogy rossz a lelkiismereted.
—-Állítólag egyes szerzők csak a saját írásaikat olvassák, de szerintem ez túlzás, akik pedig azt állítják, hogy kizárólag bűnügyi regényeket olvasnak, gyaníthatólag csak hencegnek. Még azok az írók is, akik azzal dicsekednek, hogy jól megvannak olvasás nélkül, nem vonhatják ki magukat bizonyos könyvek hatása alól.
—-Egy csomó mindent talán hiába olvasunk. Ma az a benyomásom, hogy számos olvasmányról képes lettem volna lemondani. De nem tudom, nem tévedek-e. Bizonyára sokat kell olvasnunk, középszerű műveket is, ahhoz, hogy behatároljuk a látókörünket és a mértékegységeinket. Biztos vagyok benne, sose szabadulok attól az érzéstől, hogy figyelmetlenül elmentem számomra fontos olvasmányok mellett. Azért olvasok, hogy lássam, miket írnak mások, hogy jobban megismerjem a magam és az elődeim korát, mert érdekelnek bizonyos témák és kifejezésmódok, de végső soron fáradhatatlanul azokat a ritka könyveket keresem, amelyek eleven tapasztalatokat közvetítve életeseményekké válhatnak számomra, ugyanolyan tartós találkozásokat téve lehetővé, mint egyes emberekkel való találkozások, ugyanis attól a pillanattól fogva tevékenyen tovább kísérnek, bekapcsolódnak a munkámba. Létezik ilyesmi – s ez legyőzi az idő- és térbeli távolságokat, függetlenül a kritikusok és irodalomtörténészek ítéleteitől. Nem nyugtalanít az a gondolat, hogy egy ilyen könyv hidegen hagyhat másokat. Számukra más könyvek lesznek fontosak.

Dankuly Csaba fordítása


Kategória: Esszé, Fordítás | Hozzászólás
  • Mi megy

  • Hozzászó

  • Havik