Az esztelenség kívánatos

Ámde ismét felvartyognak a „sztoa békái”. Azt mondják, hogy „nincs nyomorúságosabb dolog az esztelenségnél”. Márpedig a nagy ostobaság határos az esztelenséggel, vagy inkább azonos vele. Mert mi más lenne esztelenkedni, mint lélekben tévelyegni. Szerintem azonban éppen ők az igazán „tévelygők”. Ha a múzsák szerencséltetnek, egykettőre szétverjük ezt a szillogizmusukat is. Szellemdús férfiak ők! De úgy kellett volna tenniük, ahogy Szókratész Platónnál, aki egy Venusból kettőt csinált, és Cupidót is kettévágta. A jeles dialektikusoknak is el kellett volna különíteniük az esztelenséget az esztelenségtől, ha ők maguk épeszűeknek akarnak látszani. Nem minden esztelenség veszedelmes is mindjárt. Különben nem mondta volna Horatius:

—-„Tán szelíd őrültség játéka vagyok most?”

—-És Platón sem helyezte volna a költők, jósok és szerelmesek őrületét az élet különös javai közé, és a Szibülla sem nevezte volna Aeneas munkáját „eszeveszettnek”. Bizony kétféle őrület van! Az egyiket a bosszúálló Erinnüszek küldik fel a pokolból, amidőn elbocsátott kígyóik háborús őrületet, olthatatlan pénzszomjat, gyalázatos és bűnös szerelmet, apagyilkosságot, vérfertőzést, szentségtörést vagy más efféle vészt marnak a halandók szívébe, vagy amikor utána őrjöngve és félelmes fáklyáikat lobogtatva hajszolják a rossz lelkiismeretű gonosztevőt.
—-A másik nagyon eltér ettől: tőlem való, és mindenki számára szerfölött kívánatos. Ez van jelen, valahányszor az elmének valamely édes eltévelyedése megszabadítja a lelket aggasztó gondjaitól, és ugyanakkor sokszoros élvezettel mámorba ringatja. Cicero Atticushoz írt egyik levelében kívánja ezt az illúziót, mint az istenek nagy ajándékát, hogy ne kelljen éreznie roppant szerencsétlenségét. Tudok egy görögről is, aki ugyancsak nem gondolkodott helytelenül: ez az ember esztelen volt! Egész napokat töltött a színházban egyedül: nevetett, tapsolt, gyönyörködött, abban a hiszemben, hogy csodálatos tragédiákat játszanak, holott egyáltalán nem játszottak semmit. Különben minden egyéb dolgában józanul viselkedett:

„……………….. Jó a baráthoz
—-Nyájas a hitveshez, elnézi cseléde hibáját,
—-Nem dúl-fúl, ha a szolga húzni talál a kulacsból.”1

—-Mikor azonban hozzátartozói előteremtették a szükséges orvosságokat, megszabadították bajától és visszaadták önmagának, így fakadt ki barátai előtt:

„……………….. Hej, ti, megöltetek engem!
—-– Bajtól nem szabadít, ki örömömbe tipor –
—-Drága bolondságom mert elragadtátok erővel.”2

—-És joggal mondta, mert ők maguk vesztették eszüket, nekik nagyobb szükségük lett volna helleborusra, mivelhogy emberünk boldog és kellemes káprázatait gyógyító italokkal akarták kiűzni, mint valami betegséget. De tulajdonképpen még nem is döntöttem el: vajon minden érzéki és értelmi káprázat őrültségnek nevezhető-e? Példát mondok. Ha valakinek látása vaksi, s az öszvért csacsinak nézi, vagy a bárdolatlan verset úgy csodálja, mintha tudós mű lenne, az egyáltalán nem lelki zavar áldozata. Ha azonban valakit nem csupán érzékei csalnak meg, de ítélete is, méghozzá szokatlan módon és állandóan, az már aztán közel áll az őrültséghez. Mint például, ha valaki csodálatos akkordokat vél hallani, valahányszor szamárbőgést hall, vagy szegény és alacsony származású ember létére azt képzeli magáról, hogy ő a lydek királya, Krőzus. Ha az effajta káprázat kellemes tartalmú – s ez sokszor előfordul –, akkor nem csekély gyönyörűséget okoz azoknak, akiket elfog. És azoknak is, akik tanúi lesznek, habár maguk mentesek tőle. Mert ezek az illúziók sokkal jobban el vannak terjedve, mint a legtöbb ember gondolná. Az egyik bolond kineveti a másikat, és kölcsönösen élvezet forrásául szolgálnak egymásnak. Az sem ritka eset, hogy a nagyobbik bolond jobban mulat a kisebben.

banksy


[A szöveg A balgaság dicsérete XXXVIII. fejezete, Kardos Tibor fordításában. Forrás: Magyar Helikon, Budapest, 1960.]


1 Horatius: Epodes II. 2, 133.
2 Horatius: Epodes II. 2, 138.

Kategória: Fordítás, Szónoklat | Hozzászólás
  • Mi megy

  • Hozzászó

  • Havik