Halloween

Ugye, tudják, hogy a kelta mondák szerint minden október 31-én éjszaka keresik fel egykori lakhelyüket az elhunytak lelkei? Az emberek szeretettel várták halottaik szellemét, de irtóztak a nyomukban lihegő démonoktól, boszorkányoktól, zombiktól, akiket megpróbáltak másfelé terelni, ezért félelmetes maskarába öltöztek, azt a látszatot keltve, mintha maguk is szellemek volnának. Ezt jelképezte részben a tökbevájt lámpás is, másrészt épp ellenkezőleg: azért, hogy ezzel hívják magukra az elhunyt lelkek figyelmét.
—-Érdekes hiedelem, nem? Egyszerre vonzó és taszító, el is terjedt az egész világon. Bevallom, gyermekkoromban magam is faragtam hasonló töklámpást, és borzongva lestem, mikor jelenik meg valamelyik megboldogult családtagom szelleme. Persze nem jelent meg. Egyetlen egyszer sem. Talán túl kicsi vagy gyenge fényű lehetett a lámpásom ahhoz, hogy megmutassák az utat a szegény bolyongó lelkeknek, nevettem rá egyet, és még ma is nevetnék, ha egy október végi délután eszembe nem jut a töklámpa. Ó, te édes gyermekkor! Nos, csináljunk egyet, csak úgy, nosztalgiából. A gondolatot tett követte, mosolyogva tűztem a Jack-lámpást az udvaron egy karóra, és… Hát igen, megint csak megfeledkeztem az egészről.
—-Nem úgy a halottak, és pontban éjfélkor meg is jelent legrégibb, egyúttal szívemnek legdrágább szelleme:

Édesapám

…méghozzá ugyanolyan alakban, mint amilyennek mindig is ismertem: nyurga testalkat, dióbarna szem, magas homlok, fürge mozdulatok. Semmi kétség, valóban édesapám volt, és így persze nem is volt benne semmi rémisztő.
—-– Már vártalak. Isten hozott, édesapám! – üdvözöltem magától értetődő természetességgel.
—-– Ni csak, megismert! Pedig de régen láttuk már egymást, Szarinkó – ölelt át édesapám.
—-Bár láttam, hogy átkarol, semmit sem éreztem, és magam is csak a levegőbe markoltam. Más szóval mégiscsak anyagtalan árnykép volt, bármennyire is emberinek éreztem. Érdekes módon ez sem zsenírozott. Végül is mit várjunk egy szellemtől?
—-– Hogy vagy? Milyen az élet, akarom mondani, a létezés odaát?
—-– Te mit gondolsz?
—-– Hát… attól függ. Előbb talán azt kéne tisztázni, honnan jössz: a temetőből, mennyből vagy … pokolból.
—-– Po-kol-ból? Na, álljon meg a menet, fiacskám! Szerinted Isten mindenkit a pokolba küld egyetlen meggondolatlan tett miatt?
—-– Pardon, ezt nem én, hanem a Biblia állítja, aki szerint az öngyilkosság egyike a legmegbocsáthatatlanabb bűnöknek. Márpedig te az lettél, drága édesapám, és bizony, akárhogy is csűrjük-csavarjuk, ezzel nemcsak Istennek fordítottál hátat, hanem három ártatlan srácnak is – vádoltam meg keményen.
—-– Mea culpa, én vétkem – ismerte el apám kedvetlenül. – „… nem tudjátok, hogy testetek, amit Istentől kaptatok, a bennetek levő Szentlélek temploma, és ezért nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg: dicsőítsétek tehát Istent testetekben.” (1 Korinthus 6,19–20) – bújt ki belőle az exlelkész. – De hát, ami történt, megtörtént. Valószínűleg emiatt nem látogattad meg egyetlen egyszer sem a síromat – jegyezte meg epésen.
—-– Elismerem, itt én is hibáztam, csak tudod, nekem sem volt ám ez olyan egyszerű. És ebben, biztosítalak, semmi szerepet nem játszott a bosszú, a gyűlölet.
—-– Hanem micsoda?
—-– Pénz, napi gondok… Hej, de minden másképp alakult volna, ha nem adod vissza Istennek a lelkedet. De hát neked magyarázzam, egy szellemnek, aki mindent lát, ért és észben tart?
—-– Én? Mindent? Ki beszélte ezt be neked?
—-– Miért, nem így van?
—-– Nem, sokat talán, de mindent? Ahhoz Istennek kéne lennem, kisfiam.
—-– Jó, ha te mondod. Mindenesetre én – hangsúlyoztam az én szócskát – itt és most megkövetlek alássan, kérlek, ne haragudj, és bocsásd meg nekem, hogy még egy virágot sem vittem a sírodra! – lélegeztem fel vidáman.
—-Na, végre kiböktem, ami egész életemben nyomta a lelkemet. Most rajtad a sor, édesapám.
—-– Nem haragszom. Mi, szellemek sohasem haragszunk, igaz, nem is örülünk, merthogy mi, ellentétben az élőkkel nem érzünk az égvilágon semmit sem.
—-– Mint a robotok? Lehetetlen, hiszen látom, igen, most is látom, ahogy ég az arcod, és elhomályosul a szemed időnként.
—-– Mert így kívánja a helyzet, az értelem, miközben legbelül… Ragaszkodsz hozzá, hogy bevalljam?
—-– Ha nem akarod, ne valld be, de akkor miért jöttél ide, édesapám?
—-– Hát ezért biztos nem, de egye fene, ismétlem: legbelül semmit nem érzünk, Szarinkó.
—-– Más szóval csak mímeled az érzelmet. Fura „lelkek” vagytok ti, szellemek.
—-Erre nem válaszolt, s mivel én sem mondtam semmit, csak álltunk egymás mellett magunkba fordulva, szótlanul.
—-– Szóval ilyen a szellemlét – szakítottam meg a csendet, miután hiába vártam, hogy édesapám is megkövessen engem pár szóban. – Se mindentudás, se emóciók, és csak őgyelegtek, bolyongtok egyik galaxisból a másikba! Részvétem. Őszintén szólva nem szívesen lennék a helyedben. De alakot váltani csak tudtok, átmenni a falon, meg ilyesmit.
—-– Hogyne.
—-– Akkor egyenesben vagyunk. Átmennél te is egyen a kedvemért, illetve nem, jobbat mondok: változz Istenné, édesapám!
—-Alig fejeztem be a mondatot, megdördült az ég, és édesapám elkezdett nőni, dagadni, már a mennyezetet is átfúrta, és még mindig tovább nőtt. Szegény világ, vetett ágy, ha eddig nem féltem, most majd összepisiltem magam.
—-– Ó, te szerencsétlen emberi zink, hogy mersz te tőlem ilyesmit kívánni!
—-Úgy látszik, kissé túlzott édesapám, mert a szellemek is éreznek hébe-korba valamit.
—-– Én… én nem gondoltam komolyan, de ha haragszol…
—-Hoppá, eltűnt, összezárult a mennyezet, és ismét egyedül voltam a szobában. Vagyis mégsem, mert amint kutatóan néztem magam köré, az egyik sarokban felfedeztem a

Dédnagyapám

—-– Natata, maga az? – léptem meglepődve közelebb.
—-Apámra, mondjuk, számítottam, de hogy a dédi is felkeres, az álmomban sem jutott eszembe, főként, hogy mi, ketten… Szóval valamikor elég hadilábon álltunk egymással.
—-– Szervusz, Paji. Végre megvagy, te gézengúz! Tudod, hogy már évtizedek óta kereslek?
—-Na, szépen állunk! Ahhoz képest, hogy a szellemek semmit nem éreznek, már megint fel akar valaki nyársalni.
—-– Csóklom, natata. Örülök, hogy ilyen szép egészségben láthatom. Miért tetszik keresni?
—-– Micsoda kérdés! Vajon miért keresheti unokáját Halloween éjjelén egy dédapa? – csókolt homlokon a pirospozsgás, Sztálin-bajszos öregember. – Ami azt illeti, te is jócskán megöregedtél. Tán még unokáid is vannak, jól mondom?
—-– Csak egy fiam, de hogy unokám… Eddig még nem méltóztatott velem is közölni, ami persze nem csoda, ha látni sem akar idestova 30 esztendeje.
—-– Balga kölök, nem tudja, mit vesztett. El tudom képzelni, mit érzel – simogatta meg az arcomat. – Hé, most mit húzódozol? Csak nem félsz tőlem?
—-– Nem félek – vörösödtem el, mint a „régi szép időkben”, amikor a natata szokás szerint el akarta húzni a nótámat.
—-– Ne is, hiszen szeretlek. Mindig is szerettelek, még ha el is tángáltalak nagy néha. De hát engem is eltángált az édesapám, aztán jött a háború, az orosz fogság, ahol megint csak nem bántak kesztyűs kézzel velem sem.
—-– Erre fogtad magad, és rátettél te is egy rakással.
—-– Nagy hiba volt, felejtsük el! Ma már biztos nem tenném, mint ahogy nyilván te sem futtatnál meg annyiszor az udvaron. Egyszer még el is estem a köveken, aztán… Mi is történt azután? Aha, beugrott: bevittek a kórházba, ott aztán kaptam egy csinos fertőzést, és bizony le kellett vágni mind a két lábam. Emlékszel?
—-– Természetesen, azzal a kis különbséggel, hogy nem utánam…
—-– Arra is emlékszel, mi gyógyított meg nem sokkal azután, hogy hazaengedtek a kórházból?
—-– Mi?
—-– A halál, Pajikám. De nyugodj meg, ez volt megírva, és teljesen fölösleges azon rágódni, ki a hibás mindezért.
—-– Nem rágódom, annál is inkább, mert nem is utánam tetszett akkor szaladni.
—-– Hanem ki után? – képedt el az egykori bakancsos.
—-– Jancsi után – világosítottam fel sötéten. – Tetszik emlékezni? Hárman voltunk testvérek: Albi, Jancsi meg én, a legkisebb.
—-– Naná! Kicsit megkopott a memóriám, de hülye azért nem vagyok.
—-– Pedig így történt. Tessék nekem elhinni.
—-– Dehogy hiszem, biztosan te voltál, és nagyon szépen megkérlek, mutass több tiszteletet irántam – kapott reflexszerűen a nadrágszíjához, mire én, szintén reflexszerűen, ugyanúgy felhúztam a nyúlcipőt, mint jó pár évtizeddel ezelőtt.
—-Így kergettük egymást körbe-körbe a szobában.
—-– Állj meg, hova futsz? – kapkodott levegő után. – Nem akarlak bántani!
—-Hirtelen a szívéhez kapott, és elvágódott a szőnyegen.
—-– Natata, jól vagy? – totyogtam hozzá elnehezült lábakkal.
—-Meg sem moccant, mintha meghalt volna.
—-– Nemcsak mintha, tényleg meghalt, csak nem testileg, hanem lelkileg, és, elismered-e vagy sem, ezúttal te ölted meg, Szarinkó – rebegte egy ismerős női hang.
—-– Ki az? Volnál szíves megjelenni előttem!
—-Semmi válasz, erre gyorsan bekukkantottam az ágy alá. Senki. Ugyanígy a szekrényben és a fürdőszobában sem láttam egy lelket sem. Beleértve a natatát, aki szintén köddé vált. De már ezen sem csodálkoztam. Halloween éjjelén minden megeshet. Akár az is, hogy szellemként látom viszont saját magamat.
—-– Jó estét, Paji! Engem keresel? – bontakozott ki édesanyám alakja lassan a sötétből.

Édesanyám

—-– Kezit csókolom – nyugodtam meg egyszerre. – Isten hozta szerény hajlékomban.
—-– Puszi nincs?
—-Megöleltem, megpusziltam, és bizony kipottyant egy könnycsepp a szememből.
—-– Ejha, mit látnak szemeim! Te ilyenre is képes vagy?
—-– És édesanyám? Mikor ölelt és csókolt meg utoljára? Négy, öt éves koromban?
—-– Azért vártál, hogy ezt az arcomba vághasd?
—-– Nem vágom az arcába, csak kérdezem.
—-– Körülbelül. És? Csodálkozol? Elfelejtetted, ki húzódozott folyton előlem, valahányszor meg akartam puszilni?
—-– Húzódoztam? Meglehet. Sok kisfiú restelli, ha nyalja-falja a mutere, azonkívül, már bocsánat, de édesanyám olyan büdös volt, olyan bagószagú. Képzelje, épp emiatt nem szoktam rá soha a cigire. Ettől függetlenül befogtam volna az orromat, ha akkor ölelget, csókolgat, amikor igazán jól­esik.
—-– Például?
—-– Például akkor, amikor elnadrágolt a natata, vagy éppen nagymama zavart ki a „házából”. Ilyenkor még este sem mertem bemenni, és a szeneskamrában vagy a vasúti váróteremben töltöttem az éjszakát. És nemcsak én, Albi meg Jancsi is anélkül, hogy egyetlen szóval is megvédett volna bennünket.
—-– Tévedsz, megvédtelek. Négyszemközt, és sajnáltalak is, csak hát a nevelés… Hallottál a nicht vor dem Kind1 elvéről?
—-– Ezért nem hozott ki vacsorára egy darab kenyeret, bögre tejet sem? És arra gondolt-e, milyen hideg lehet a kamra feletti padláson? Pedig minden rést betömtem, és úgy becsavarodtam egy szőnyegbe, hogy alig bírtam tőle mozdulni.
—-– Tényleg? Nem tudtam. Azt hittem, ott jó meleg van.
—-– A nagy padláson esetleg. Az sokkal jobban ki volt bélelve, így könnyebben kihúzhattuk volna, ha a najma le nem zárja előlünk. Itt azonban fáztunk, édesanyám, meg éheztünk. Különösen télen, amikor három-négy napot is kóboroltunk az utcákon, amíg megengesztelődött a najma – lángolt az arcom a visszaemlékezés tűzétől. – Nyáron még hagyján, ott voltak a kertek tele paradicsommal, almával, körtével, behordtuk az embereknek a szenet, fát, egyszóval megkerestük a mindennapi kenyerünket. Nem úgy télen, és hiszi, nem hiszi, néha még koldultam is, én, egy pap és tanítónő gyermeke. Fel tudja ezt fogni, édesanyám? Mert átérezni akkor sem volt képes, és most sem, úgy tűnik.
—-– Fel. No de mit tudtam én ezekről! Beszámoltál-e nekem egyszer is, hogyan éreztétek ti magatokat, miután a najma felkergetett a padlásra? Egyebekben pedig tudhatnád, hogy a szellemek semmit nem éreznek.
—-– Igen, így hírlik, viszont…
—-Nem folytattam. Váratlanul elfogott valami furcsa fásultság. Eddig mindig sajnáltam, hogy elhallgattam bizonyos dolgokat. Holott kimondhattam volna, ha a józan ész, büszkeség, effélék nem kényszerítenek arra, hogy hallgassak. Most megint itt a lehetőség, ezzel szemben – micsoda paradoxon – már elment a kedvem az egésztől.
—-– Viszont?
—-– Nem számít, már el is felejtettem, mit akartam mondani. Csóklom, majd találkozunk… odaát.
—-– Talán igen, talán nem. Nagy ám az Isten országa, hiszen még a Földet is alig leltem meg a milliárd és milliárd bolygó közt. Tehát? Nem használod ki az alkalmat? Nem szeretnél véletlenül valamit kérdezni?
—-– Minek? Hogy utána azt kívánjam, bár sohase kérdeztem volna semmit? Á, nem, nem. Amit nem ismerünk, az nem bánthat. Másrészt honnan tudjam, hogy nem vág át, mert ezek a szellemek annyira… Inkább nem mondom, nehogy megtetsszen sértődni.
—-– Rendben, akkor kérdeznék én valamit. Kérdezhetek?
—-– Minek?
—-– Már megint minek? Akkor jobb, ha én is hallgatok.
—-Tik-tak-tik-tak, ketyegett a falióra a sötétben. Holnap kukanap. Csak el ne aludjak valahogy, mert akkor egy hétig kerülgethetem itthon a szemetet.
—-– Viszontlátásra! Kézcsókom a najmának.
—-– Csak egy mondat, és elmentem: miért nem hoztál papot, amikor haldokoltam, kisfiam?
—-Mellbevágó kérdés volt!
—-– Hoztam, ha nem is azonnal, ugyanis előtte még felhívtam egy barátomat, és beugrottunk egy percre a kocsmába – horgasztottam le szégyenkezve a fejem.
—-– Ahol a percből kettő lett, aztán még több perc, anélkül, hogy egyszer is eszedbe jutott volna, hogy eközben szép lassan a másvilágra költözöm.
—-– Gondolhattam volna, de tudtam én akkor másra gondolni, mint hogy megnyugtassam valamiképp magamat?
—-– Értem. És az alkohol segített?
—-– Egy szikrát sem. Végül úgy eláztam, hogy alig találtam a tiszteletes úr házára. De azért elhoztam.
—-– Hát ennyire sajnáltál?
—-– Ennyire szerettelek – ismertem be ekkor életemben először. – Kész csoda, hogy nem kaptam akkor infarktust. Tudom, hogy ez nem mentség, és egyszer még felelni fogok az Úr előtt, de ez az igazság.
—-– Azért ne félj, nem hagylak magadra. Én majd imádkozni fogok teérted.
—-– Megtennéd? – tegeztem le életemben ugyancsak először, tudniillik testvéreim közül egyedül én magáztam az anyámat.
—-– Természetesen – ölelt át megdicsőült arccal, szelíden, mi több, még testet is öltött a kedvemért.
—-Hanem ez a test abszolút hideg volt, ezért újfent borzongva húzódtam el tőle. Hiába, ő és én két, gyökeresen más dimenziót reprezentáltunk.
—-– Most mi a baj? Úgy elsápadtál, mint a telihold – figyelt fel borzongásomra édesanyám.
—-– Semmi, egyszerűen fáradt vagyok, és fázom is – húztam összébb magamon a takarót.
—-– Már megint? Jól van, fiú, elmentem. Látom, kifogytál a témából.
—-– Isten áldja, édesanyám! – járt rá a nyelvem megint a magázásra. – Legyen szíves, közölje apámmal, hogy őt is nagyon szeretem. Remélem, maguk is kibékültek azóta.
—-– Mióta, egyáltalán honnan veszed, hogy faséban voltunk egymással?
—-– Olvastam édesapám memoárját, úgyhogy amit gyerekként nem láttam, arról értesültem a naplóból. Egyedül egyet nem sejtetett: hogy egyszer még édesanyám és najma miatt lesz öngyilkos. Vagy inkább a második variáns helytállóbb, mely szerint a hírhedt Maniu-gárda2 adatta kezébe a kötelet? Olvastam ugyanis ezzel kapcsolatban valamit az újságban, merthogy akkoriban a sajtó is megszellőztetett erről egyet-mást, amitől viszont semmivel sem lettem okosabb.
—-Most édesanyám sápadt el, annak ellenére, hogy a szellemek semmit sem éreznek. Vagy csak a szemem káprázott?
—-– Hallgass, Margit! Nicht vor dem Kind! – libbent be valaki ekkor az ablakon.
—-Látni ugyan nem láttam, de hallottam, ráadásul olyan szelet támasztott, hogy meglebbentek a függönyök, és valamennyi váza lerepült a szekrényről.
—-– Hohó, ne olyan szelesen! Egyébként kihez van szerencsém?
—-– Én vagyok, a nagyanyád, néhai Katona Istvánné.
—-– Én meg Albi – mutatkozott be a bátyám, majd sorra mindnyájan, miután több rokon is látogatásra méltatott.
—-– Hé, várj sorodra! – fakadt ki az ükükapám.
—-– Te áldott jólélek, volnál szíves kiszállni a hasamból? – sziszegte dédnagyapám mutere.
—-Egyik szellem énekelt, a másik hegedült, meg táncoltak is, éreztem a hangjukon.

Egy szem szilva, két szem szilva,
egy szem szilva, két szem szilva,
Bolond voltál csizmadia,
Megetted a suvickot,
Nem nő ki a bajuszod.

Csak úgy rezgett-rengett a padló, asztal, csillár, a szekrényben a nippek, poharak, aztán éreztem, hogy emelkedek felfelé. Nesze neked Halloween! Most engem is magukkal visznek a túlvilágra.
—-– Állj, szilencium! – kiáltottam el magam, mire olyan csend lett, mintha maga az Úristen kiáltott volna rájuk. – Hálás vagyok a látogatásért, de most, kérlek, térjetek vissza, ahonnan jöttetek!
—-– Szent Isten, mi történt? – rohant be a feleségem a másik szobából.
—-– Ne izgulj, csak álmodtam – tápászkodtam fel a földről, ahova ördög tudja, hogy kerültem, kitipegtem az udvarra, és lecsaptam a töklámpát a karóról.


1 Ne a gyerek előtt! (ném.)
2 Magyargyűlölő, félkatonai szervezet Romániában, a 2. világháború idején.

Kategória: Novella, Próza | Hozzászólás
  • Mi megy

  • Hozzászó

  • Havik