Három munka

„[…] jobban látott innen az ágyból, mint
más a szabadban, kinn, ép szemekkel…”
(T. L.)

Kovács István Sipos Domokos1, Cs. Gyímesi Éva Álom és értelem (Szilágyi Domokos lírai létértelmezése)2, Dávid Gyula Tolnai Lajos Marosvásárhelyen (1868–1884)3 című könyve három olyan munka4, amit kár lenne kihagynia az irodalommal akár csak szerényebb szinten foglalkozónak.
—-Igaz, hogy a terminológiájuk néha kissé megviselhet, de talán érdemes némi erőfeszítést tennünk.
—-Ebből a szempontból valószínűleg Kovács István monográfiája a legrokonszenvesebb: láthatóan kerüli a nehezen érthető fogalmakat, igyekszik emberközelbe hozni az írót és élményszerűvé tenni írásművészetét – ami persze alighanem a személyes ismeretségnek is tulajdonítható.
—-Dávid Gyula tanulmánya már próbára tevőbb: főleg azokon a pontokon erősebb, ahol történelmi, társadalmi, politikai, vallási, illetve magánéleti kérdéseket részletez, nyomon követve Tolnai jellemének alakulását. A művekkel kapcsolatos passzusok sajnos kevésbé tűnnek szolidnak: bár felvázol, sőt -épít egy hátteret, ami felől azok értelmezhetővé, vagy könnyebben érthetővé válhatnak, a róluk való beszéd bizonytalansága sokszor kézzelfoghatóan érezhető – nem kizárt, hogy nagyobbrészt a korabeli ideológiai elvárások miatt tapasztalható ez az ingadozás.
—-Cs. Gyímesi Éva munkája kétségkívül a legveretesebb és a legnagyobb koncentrációt megkövetelő: műközpontú szemlélete szinte kizárólag a költőt, pontosabban a „versbeli alanyt” engedi látni – szóhasználata így az előbbieknél némileg elvontabb –, ami időnként hiányérzetet kelthet az olyanokban, akik az emberből magából is szeretnének többet megpillantani.
—-Kovács István érzékenységére vall, ahogy a következő kis incidenst kommentálja: amikor Sipos Domokos a nagyenyedi Bethlen Kollégium önképzőkörében felolvassa első novelláját, az Ami nem siet, sohasem késiket, amelyben egy falusi fiú egymaga lebír egy hatalmas medvét, néhány diáktársa azzal reagál, hogy biztosan életében nem került a szeme elé ilyen állat, vagyis a hihetőséget kérik számon rajta; tehát: „nem lelkesedett érte a bírálat. […] Az írásról az »Ifjúsági élet« rovatban [az iskola Haladjunk című közlönyében] (1908. X. 11.) is említés történik […]: »Egyszerű, áttetsző szerelmi történet […] – szerető pár, a szegény fiú és a gazdag leány, akadályok, az egybekelést akadályozza az apa, kit a fiú úgy nyer meg, hogy puszta kézzel (!) egy medvétől megszabadítja, ami arra enged következtetni, hogy az író nemigen látott medvét, még múzeumban sem, vagy ha látott, megfeledkezett róla.« (Benedek Ernő, szerkesztő) […] Az ember csakugyan elmosolyodik a romantikus történeten. De azért ha tizenhat éves kamasznak álmodjuk vissza magunkat, valahol igazat kell adnunk Sipos Domokosnak. Először is, mert ezt a mesét – amint kerettörténetéből kiderül – az úton mondja el a fiúnak egy szekeres, akihez felkérezett. És a mesében ki vitatja, hogy a legkisebb királyfi vagy a szegény legény legyőzheti az oroszlánt, vagy akár a hétfejű sárkányt is! Aztán az elbeszélés módjában van egy kis játékosság is: Sipos humorral mondja el az »ölelkezést«.” Ám tekintsünk el a kerettörténettől, és nézzük a „mesét” önmagában: letagadhatatlanul érezhetjük benne azt a vágyat kifejeződni, hogy – ha egyébbel (vagyonnal, hatalommal) nem dicsekedhetünk is – „valami hőstettel kitüntessük magunkat”. (26–28.) Szóval a „túlzás” igenis elfogadható az irodalomban.
—-Dávid Gyula akkor igazán érdekes, amikor nem akar mindenáron művön kívüli mozzanatokhoz (pl. életrajzi tényekhez) vagy egy azok alapján kialakított képhez viszonyítani, hanem a művészi formálás belső rendjére figyel: „A szegény Bella történetében […] művészi mértéktartással és árnyaltsággal bontja ki a hazulról elüldözött nyers és vadóc, de jóérzésű lány sajátosan alakuló viszonyát az őt befogadó Atádiékhoz, a jólelkű, de naiv és egyszerű asszonyhoz és férjéhez, akibe hamarosan beleszeret. Bella jelleme már eleve elő van készítve erre a fordulatra… (87.) […] A Könyves Kálmán úr című nagyobb elbeszélés egy üres, önző fővárosi piperkőc agglegény szatirikus rajza […] Íme Tamás úr [vidékre] készülődésének jelenete: »… telerakta bőröndjét finom fésűkkel, haj-, szakáll- és bajuszkefékkel, különbnél különbféle inggombokkal, rettentő sok keménygallérokkal, s néhány darab rongyosodó fehérneművel… Mert Tamás úr egy kissé – igaz, hogy csak ködös és szeles időben – süketecske is volt, és igen száraz időben valamennyire vakocska is: szükségesnek látta magát felszerelni egy kis csinos fültülökkel s két-három rendbeli szemüveggel. Tamás úr egy kissé lábaira és karjaira hűléses is volt, gondoskodnia kellett tehát jóféle flanellről s más orvosilag ajánlott pótszerekről. Titkon, hogy igazában maga se vegye észre – egy pár fogat is tett valamelyik skatulyába…«” (90.) Viszont a „társadalombírálat”, „-jobbító szándék”, „-kritikai leleplező funkció” és hasonlók elég gyakori emlegetése esetleg kedvét szegheti azoknak, akik nem feltétlenül „a művekben ábrázolt” jellegzetes „korabeli viszonyokra”, „korproblémákkal kapcsolatos írói állásfoglalásra” stb. kíváncsiak, mondjuk inkább az érdekli őket, „maradandó becsűt” (Tolnai) alkotott-e a szerző. E néhány sor is arról látszik tanúskodni, hogy igen: „… prózaírói művészetében […] a […] »vágástechnika« a XX. századi regénytechnika felé mutató vonás. […] A cselekményvezetésnek és a jelenetezésnek átfogóbban ellentétező felépítésével […] először Az urakban találkozunk. Tolnai nemcsak leír és cselekedtet, hanem a leírások és cselekvések egymás mellé »vágásával« is kifejez…” (114.)
—-Cs. Gyímesi Éva észrevehetően azokon a helyeken felszabadultabb és közvetlenebb, ahol Szilágyi Domokos – legalábbis átmenetileg – nem vívódik gyötrelmesen „a nagy horderejű egyetemes sorskérdésekkel”, jóval önfeledtebb, fesztelenebb, ami egyértelműen sokat köszönhet a szerelmi egymásra találás és együttlét élményének. Az Álom és értelem (Te meg én) c. fejezetében olvashatjuk: „… az antinómiák feszültsége most csitulni kezd, s a Felezőidő verseiben ez az emberi érték a fókusz: az égést enyhítő bensőséges párkapcsolat […] A szerelem-szeretet holdudvarában feltünedezik a humor, a játékos idill, a könnyed irónia…” (117.) Ugyanakkor az ezzel „kezdődő megállapodottság […] kedvez a nyelvi anyagszerűséget előtérbe állító, a stílusrétegeket, a lírai formahagyományt szuverén módon átgyúró kísérleteknek, új, meglepő hatásokra törekvő metrum- és rímjátékoknak”. ((A játék szabadsága), 126.) Íme két mókásan komolykodó szakasz a költőnek ebből az időszakából: „kis szerelemmel sok ésszel / párunk majd’ mindent átvészel / így van ez vagy ezer éve / s így lesz mostan is kivéve / hogy ez egyszer újra esmeg / minden épp fordítva lesz meg // és majd móddal és majd okkal / bevégezzük a prológgal / derülátó pesszimizmus / és kegyetlen humanizmus / ami kell és ami jó / erre vagyon ma mibennünk / fő-fő expozíció / és most szabadjon kimennünk…” (Zuboly)

—-Végezetül, ha kicsit jobban megnézzük, az említett munkákban lényegében három egymástól eltérő hozzáállást láthatunk: Dávid Gyula a mű környezetére helyezi a hangsúlyt, Cs. Gyímesi Éva a műre, Kovács István pedig a mű olvasójára – aki szerencséjére nyilván még azt is nyugodtan megengedheti magának, hogy egyik megközelítést se részesítse túlzottan előnyben a másik kettővel szemben.


1 Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1990. (Index / Tiltott könyvek szabadon)
2 Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1990. (Index / Tiltott könyvek szabadon)
3 Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974.
4 Abban a sorrendben, ahogy olvastam őket.

Kategória: Könyvíz | Hozzászólás
  • Mi megy

  • Hozzászó

  • Havik