Önarckép

Hogy mit tekintünk szerencsének,
az néha rajtunk múlik. A konyha-
kőre csattanó csésze – legyünk
őszinték – nem remélhet túl
sokat, ha lesodorják vagy oda-
csapják. De van, hogy csak a füle
bánja. Letörik, viszont a csésze megmarad.
Így vagy úgy, kávénak, víznek.
Esetleg pálinkának.

Szikkadt szívem közeledben
mit remélhet?

Megéri

Egészen jól tudok hazudni.
Főleg magamnak. De ami
azt illeti, másoknak is.
Bár ezzel kapcsolatban
van bennem némi kétely.
Annyi biztos, hogy reggelente meg-
próbálom összerakni száz és
ezer darabból ezt az ént,
amit (vagy akit) előző éjjel darabokra
törtem. Elég egy óvatlan mozdulat,
s mindent kezdhetek elölről.
Sajnálatos, de ebből a
labirintusból nem hoz ki semmiféle fonal.
Azt hiszem, eltévedtem. Ami persze
végtelenül emberi. De ha lesz, ki
megbocsásson, megéri majd folytatni.

Látni amit szemed…

Látni amit szemed
nem akar a suhanó tájba
belevész a köd csak csöndet
ígér hallgass rá ég és föld
között pattanásig feszül
ez az ostoba keringő ki
balra lép az jobbra húz
de a templom tornyán a kereszt
az te érted is gubbaszt
ó halott szinesztéziák
esőben fagyban a napsütés
majd visszafordul
utánad a sarkon a hajnali
sóhaj meg úgy égeti a torkod
akár az olcsó szesz az utolsó
méterek megtételével sarkadban
gyémánttengellyé lesz a fájdalom
a vágy apród de nincs akinek szolgáljon
s ha majd elunnám azt amiben
hinnem kell délibáb leszek
névtelen remegés –

Kategória: Vers | Hozzászólás
  • Mi megy

  • Hozzászó

  • Havik