Ernő mindig csak ír

Ernő rágyújtott a konyhában, majd bement a szobába a számítógéphez, és írt. Ötvenkét éves volt, szakmája szerint asztalos. De novellásköteteit elkapkodták. Felesége, Zita szerint az irodalom szakbarbárja lett. Más se érdekelte már. Egyébként kettejük közt igen megromlott a kapcsolat. Már régen feküdtek le. Ernő elvarázsolt volt, s mintha nem is ebben az univerzumban élt volna. Keserűség lett úrrá Zitán. A postán dolgozott, nem sokat értett az irodalomhoz. De egy adott időszakban, amikor már három napja hozzá sem szólt, azt mondta Ernőnek:
—-– Téged csak az irodalom érdekel? S velem mi van?
—-– Kérlek, ne haragudj! Vért kell izzadni a sikerért.
—-– Akkor izzadj! – s dühösen a konyhába ment mosogatni.
—-Ernő szégyellte magát, és igazán együtt érzett Zitával, de azt is igaznak tartotta, amit ő maga mondott. A vita után már nehezen ment neki az írás. Ki akarta szellőztetni a fejét. Végül úgy döntött, hogy a kocsmába megy a barátokhoz. Egy kis fröccs most jót tenne neki. Talán az alkotás is jobban menne.
—-Így hát szó nélkül fogta magát – a kabátját – s ment az ivóba, anélkül, hogy Zitának szólt volna.
—-Amikor megérkezett, két barátja már ott ivott a pultnál. Ernő rájuk mosolygott.
—-– Hát mi van veletek, cimboráim? – kérdezte.
—-– Veled mi van? – kérdezte Árpi.
—-– A feleségem már az agyamra megy. Nem hagy nyugodtan írni – mondta Ernő dühösen.
—-– De miért nem? – kérdezte kis feldúltsággal Jenő.
—-– Már azt is mondja, hogy keveset szeretkezünk – mondta lehangoltan Ernő.
—-– Nem kívánatos már? – kérdezte Jenő.
—-– Dehogynem. Szó sincs róla – mondta Ernő.
—-– Hát akkor meg? – kérdezte Árpi.
—-– Nem tudom. Tényleg nem tudom, mi van velem… Az irodalom mániákusa lettem. Pedig szeretem a feleségemet. De most ő tényleg nem érdekel.
—-– Lehet, hogy aggódik érted – mondta Jenő.
—-– Hát ne aggódjon! – mondta Ernő.
—-– De valóban, miért éled magad annyira bele az írásba? – kérdezte Árpi.
—-– Magam sem tudom. Úgy éreztem, hogy a tehetségem fiatalon elkallódott. Nem aknáztam ki. Nem használtam ki hát.
—-A két barát hallgatott.
—-– És most tele vagyok fantáziával és lelki erővel.
—-– Beszéld meg a feleségeddel, hogy most írsz, mit tudom én… ebben az adott időpontban, de utána szakíts időt rá is – mondta Jenő.
—-Ernő sóhajtott.
—-– Nem ilyen egyszerűen megy ez – mondta aztán.
—-– Túlbonyolítjátok azt, amit nem kéne – fakadt ki ezután Árpi. Írsz, amikor írsz, utána meg a feleségedre is figyelj oda.
—-– Hát persze, hogy odafigyelek! Mit gondolsz? Azt csak ő hiszi, hogy nem… – mondta Ernő.
—-– Nem. Már megváltoztál. Erre a tanúk mi ketten vagyunk – mondta Jenő.
—-– Ezt komolyan mondod? – kérdezte Ernő.
—-– Komolyan bizony – mondta Jenő.
—-– Hát igen. Úgy bizony – mondta Árpi is.
—-– Akkor én már íróként megyek ki a temetőbe – mondta lehangoltan Ernő.
—-– És erre büszke vagy? – kérdezte Jenő.
—-– Büszke, mert mindig az volt a vágyam, hogy író legyek. Még ha későn is.
—-Árpi savanyú arcot vágott. Jenő a szájába tett egy szál cigarettát, de persze nem gyújtotta meg. Árpi aztán odasúgott valamit Jenőnek. Ernő pedig lehúzta a pohár sört. Beszélgettek, beszélgettek, telt az idő, végül Ernő menni készült.
—-– Na mennem kell, srácok!
—-– Menj, de ne éld bele magad annyira az írásba!
—-– Oké – kezet fogott mindkét barátjával, aztán lelépett.
—-Otthon éppen magába roskadva rejtvényt fejtett Zita. Mikor Ernő belépett az ajtón, máris egy nagyot nyelt az asszony. Ernő most nem akart írással foglalkozni. Csak oda akart menni a feleségéhez, s emberi melegséget, jó közérzetet átadni. Zita erre nem is gondolt. Ernő levette a kabátját, majd a konyhában rágyújtott, s átfürkészte a gondolatait. Miután elnyomta a csikket, bement a nagyszobába a feleségéhez.
—-– Nézd, én igazán sajnálom. Most már kicsit szüneteltetem az írást, és odafigyelek kettőnk kapcsolatára. Én tudom, hogy neked is sok gondod van, de hidd el, nekem még több…
—-– Megértem – szólt Zita.
—-– Az emberek kíváncsiak a novelláimra. Nem hagyhatom cserben az olvasótáboromat.
—-– Hát persze. Megértem.
—-– De most a tiéd vagyok. Elmehetünk valahová, ha akarod…
—-Zita nevetett.
—-– Ilyen későn?
—-– Akkor holnap.
—-– Holnap menjünk el színházba.
—-– Nocsak! Színház… Hiszen annak sok köze van az irodalomhoz…
—-Zita megint kacarászott. Már Ernő is.
—-– Megnézhetjük a Hamletet! – mondta Ernő.
—-– Neeem. Az túl nehéz… – felelte Zita. Inkább a Csárdáskirálynőt vagy ilyesmit…
—-– Meg kéne nézni a városi színház programját. Nem azt adnak, amihez kedvünk van…
—-– Nekem van egy. Meg is nézem.
—-Zita előkereste a műsorfüzetet.
—-– Holnap adni fogják a Don Quijotét.
—-– Hánykor? – kérdezte Ernő.
—-– Este hatkor.
—-– Az szuper.
—-– Most már feküdjünk le! – mondta Zita.
—-Lefeküdtek, s szeretkeztek egy jót. Ernő meg reggel olyan frissen ébredt a sok elmaradt szeretkezés után, mintha az Édenből kelt volna. A színházig sok az idő – gondolta. Így hát nekiült addig is írni. Így teljen az idő…

Kategória: Novella, Próza, Rövidpróza | Hozzászólás
  • Mi megy

  • Hozzászó

  • Havik