Napkezdés

Álltam a járdaszélen és bámultam az autókat, bámulatosan gyorsan száguldoztak le s fel, mintha összebeszéltek volna, hogy ne engedjenek át. Rágyújtottam, mintha jelezni kívánnám, hogy nekem nem sietős. Egy kicsit feljebb volt a gyalogátjáró, de odáig semmi kedvem nem volt elgyalogolni, pedig a túloldalon úgyis arrafelé kell majd mennem, viszont megalázónak éreztem ott átkelni, csak mert itt még nem lehet. Inkább várok, legalábbis amíg elszívom a cigit, mintha nem is az autók eltűnésére vagy legalább gyérülésére várnék, hanem valakire. Kissé hátrább is húzódtam, és másfelé nézelődtem, valamerre, ahonnan annak a másiknak érkeznie kell. Aztán elpöccintettem a csikket, s most már idegességet mímelve jöttem-mentem, elő-előkaptam a telefonom megnézni az időt, meg hogy nem hívnak-e, s csak félszemmel lestem az alkalmat, amikor átrohanhatok. Végre ennek is eljött az ideje, mint ahogy mindig mindennek eljön az ideje, ha az embernek van elég türelme kivárni. Leléptem a járdáról. De nem kellett rohanni, mert mintha egy kívánságaimat leső isten megálljt parancsolt volna, megszűnt az áradat, jobbra is, balra is egy csapásra eltűnt valamennyi kocsi. Kényelmesen átsétáltam hát. Amint mindkét lábbal a járdán voltam, mintha a Vörös-tenger zárulna be mögöttem, azonnal újra elkezdtek rohangászni az autók. Ha vissza akarnék fordulni, nincs visszaút. Vagy megint várakozhatok és játszhatom a hülyét. De mért fordulnék vissza, ha már idáig eljutottam. Bár most már nem voltam annyira biztos benne, hogy tényleg egy kívánságaimat leső isten lépett közbe, vagy hogy volt bátorságom megtenni a lépést, mindenesetre végre elindulhattam célom felé, majdnem akadálytalanul, ha nem számítom a sűrűsödő emberáradatot, ami ebben az órában végül is már nem csoda.

Amennyit tehetek

Elmentem volna bandázni, de nem volt kivel, meg nem is vagyok bandázó típus, de most már ideje volt kimozdulnom, nem bírtam otthon továbbgubbasztani egy percet se. Egyenesen a kocsmába mentem, azazhogy enyhe kerülővel és egy negyedflakon ócska köményessel a kabátzsebemben megmásztam a közeli dombot (mozgásigény), és onnan ereszkedtem be, már némileg áthidegedve, úgyhogy jól jött egy kis meleg. A kocsmában még csak a szamurájhajú pincér lézengett, aki mindig olyan furcsán néz, egyenesen rád, mégis valahova mögéd, egy valamit látó keleti bölcs észvesztő nyugalmával mosolyogva, amikor pedig tényleg sört rendelsz tőle, az a specialitása: előbb feldobja az üveget, hogy megpördül a levegőben, aztán elkapja a háta mögött, és még ugyanazzal a mozdulattal lepattintja róla a kupakot – sose ejti el, ez mindig ámulatba ejt. Most viszont nem sört rendeltem, egyrészt mert nem kívántam, és nem is lehet felmelegedni tőle, másrészt nem kívántam végignézni a bűvészmutatványát. Behúzódtam az egyik sarokba, vodkát kértem, egyelőre egy felest, és kinéztem az ablakon a kerthelyiségre, ahol ugyanúgy most senki nem ült, az asztalok, székek rendesen a helyükön, csak behavazva, nem is értem, mért nem hordják be, ha egyszer úgyse jutna eszébe senkinek ilyenkor ott ücsörögni. Biztos nincs hova, kiskocsma. Maximum ha rágyújtasz, mész ki. Feltűrt gallérral, fogvacogva, egyik lábadról a másikra állva, toporogva, de azért jólesik letüdőzni és belefújni a füstöt a tiszta levegőbe. Legurítottam a felest, s kisétáltam. Feltűrt gallérral, fogvacogva, egyik lábamról a másikra állva, toporogva, de azért jólesett letüdőzni és belefújni a füstöt a tiszta levegőbe. Visszafele útba ejtettem a pultot, s most már a kikért üveggel bebiztosítva továbbnézelődtem és vártam, mintha valakire. Pedig  egyáltalán nem vártam senkire. Annyit tehetek, hogy elmenőben, ha nem iszom is meg, mégiscsak rendelek egy sört: talán a srác valahogy mégis mellé fog. Törött üveg nem hoz szerencsét, de legalább történik valami.

NMre

A sárga szoba

Fel nem foghattam, vagy nem akartam felfogni, ki csengethet ebben az órában, amikor minden normális ember még alszik. A bejárati ajtó most nagyon messze volt, pedig egy garzonban a bejárati ajtó általában nagyon közel szokott lenni, szinte ki se kell szállj az ágyból, ki se kell menj a szobából, csak kinyújtod a karod az előszobába, elfordítod a zárt, és lenyomod a kilincset. Túlzok persze, de most nagyon jó lett volna, ha ennyiből áll a művelet. Akkoriban már elég régóta terveztem a szökésem, több havi lakbérelmaradás száradt a lelkemen, de sehogy se vitt rá a lélek, hogy meglógjak – nem a tisztességtudat fogott vissza, hanem a félelem, hogy rám állítják a zsarukat, de ha nem is, már sose fogok tudni viszonylag szabadon mászkálni az utcákon, bármely sarkon belebotolhatok a házigazdámba, vagy ő belém, vagy egyszer csak lehúz mellém egy autó, kiugrik belőle, behúz és eldönget. Esetleg még le is csukat, az ilyenek az ilyenekkel, mint én, képesek rá. Akkoriban, azt hiszem, könnyen túlreagáltam dolgokat. Megnéztem az órám. Ilyenkor senki nem nyit ajtót, még akkor sem, ha otthon van. Tartsák tiszteletben a privát szférát. Akár szimulálok, hogy alszom, vagy nem vagyok már otthon, akár nem szimulálok, senkinek semmi köze hozzá, magánügy. Mégis idegesített, hogy ki lehet az, és mit akarhat, mert egyre jobban nyomta a csengőt. De azért nem keltem fel. Csak várni kell, majd abbahagyja, visszajön később, így megy ez. Vártam. Nem hagyta abba. Vártam, nem hagyta abba. Ha lett volna párnám, a fülemre szorítom, vagy alá dugom a fejem, de nem volt párnám. Nem tudok párnával aludni, úgy belesüpped a fejem, mint karambolkor a légzsákba, biztonságérzés helyett fulladásérzést kelt, bár még soha nem karamboloztam, legfeljebb átvitt értelemben, ami nem ugyanaz. Most mégis jólesett volna egy konkrét karambolbenyomás, ami mindent elnémít, ha nem is örökre, de legalább addig, ameddig. A háztulaj, villant be, nem lehet, neki van kulcsa a lakáshoz, igaz, úgyse tudná kinyitni az ajtót, mert az én kulcsom a zárban. De nem is hallottam, hogy be próbálta volna nyomni. A háztulaj tehát kizárva. Az öregasszony szemből talán. Ő koránkelő, ő lehet az, de mit akarhat, még ha néha nála szoktam is leadni a lakbért, eddig egyszer se jött követelni, krízishelyzetekben sem. Más nem lehetett, az égvilágon senkivel nem voltam semmilyen viszonyban a házban. Házon kívülieknek pedig fogalmuk sem volt, hol lakom, titokban tartottam, annyira szégyelltem a körülményeimet. A csengő még sokáig csengett, annyira, hogy már csengett tőle a fülem, még utána is sokáig. Délfelé, amikor megpróbáltam észrevétlenül kilopakodni, mintha csak bosszú sújtana le: nem fordult a kulcs a zárban. Se erre, se arra, már majdnem nem is tudtam, merre kell elfordítani. Idegesen forszíroztam, és bár volt egy olyan érzésem, hogy ha továbberőltetem, beletörik, továbberőltettem, s beletört. Valahogy ki kell jutni innen, ha másképp nem, hisz nincsenek szerszámaim, amikkel feltörhetném az ajtót, hát a falon keresztül, vagy egy kevésbé fellengzős, valamivel ésszerűbb és elvileg simábban keresztülvihető megoldás mellett maradva: az ablakon. De ki hülye kimászni a harmadik emeletről, ráadásul az összes dolgával, bármilyen kevés is az, amikor se kötele, se ágyneműje, amit összecsomózhatna. Mert addigra már eldöntöttem, hogy minden ingóságommal együtt eltűnök innen, el kell tűnnöm, feltűnés nélkül, mintha soha nem is lettem volna itt. Körbefordultam, néztem, merre, ha semerre nem lehet. Néztem, de csak az tűnt fel, most először, nem értem, eddig hogyhogy nem, mint valami megvilágosodás, hogy milyen vicces: az összes fal sárga. Kirobbant belőlem a röhögés, olyan erővel, hogy szerintem nemcsak a házban, hanem a nyitott ablakon át az egész utcában hallhatták: vajon ha olvastam volna a sárga szoba titkát, én az olvasott, aki ezt valamiképp mégis kihagyta, kijutnék-e innen, vagy az egész egész másról szól.

 

Please follow and like us:
0
Kategória: Próza, Rövidpróza. Bookmark the permalink.

Hozzászólások

Email címét soha nem tesszük közzé. A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

*
*

*

  • Mi megy

  • Hozzászó

  • Havik