A Pilóta számomra visszajáró szellem. Szellem, aki egyszer majd elvisz. Valahova.
Erabbi a bölcs, későbbi sógorom, a Pilóta bátyja tehát, néhány éve, amikor még jóban voltunk, azaz azelőtt az ominózus találkozó előtt, amikor rám szabadította őrült tudós barátját, aki állítólag csak azért jött e világra, hogy engem tanulmányozzon, és én ettől jobban megőrültem, mint ő, és mondtam Erabbinak, hogy most elmegyek, és többet a büdös életben nem lát, sem ő, sem a tudósa, szóval még azelőtt, egy hirtelen jött szeretetrohamában, vagy a nyavalya tudja, mijében, ideadta nekem az öccse összes naplóját.
Egy hétig alig mozdultam ki a Béke Városa-beli koszos albérletemből, cigarettáztam, megittam a házban fellelhető összes piát, és felfaltam a naplókat. A Pilóta, vagyis Erabbi öccse, lázálomszerű feljegyzéseit a világról, vagyis arról, amit ő maga világnak lát, és ez már önmagában őrület, mert a fickó azt rögzítette, amit repülés közben látott fentről, és mindezt csak helyenként szakítják meg valódi történetek, amelyek lent a földön játszódnak, mintha mindig por és köd lebegne a szemünk előtt, és csak sejthetjük, mi van a köd és a por kavargásán túl, úgy éreztem, beszippantanak engem ezek a naplóbejegyzések, és már nem is ott ülök, azon a foszlott szélű török ülőpárnán a Béke Városának a szélén, hanem egy repülőgép orrában, a Pilóta mellett nyilván.
Már írtam máskor is ezekről a naplókról, mert számomra egyszerűen lenyűgözőek, talán azért, mert az Éjszakai repülés és Az ember földje szerelmese vagyok, vagy csak azért, mert egy olyan világ nyílt ki előttem, amelybe mindig vágyakoztam? Ki tudná ezt most már kinyomozni. Különben is, értelmetlen. Csak azt éreztem, sok mindenről lemondanék, hogyha ezt az embert… Mit is szeretnék tőle? Végül is ezt sohasem tudtam megfogalmazni. De ennek a kurva Erabbinak, aki amúgy egy fogatlan vénember, szép, de nem hajlandó megcsináltatni a fogait, szóval ennek a vén fószernek, aki valamiképpen a nagyapámra emlékeztetett, van valami isten tudja hányadik érzéke. Nem értek ezekhez az érzékekhez, horoszkópokhoz, egyéb jóslásokhoz, talán azért, mert én magam is képes vagyok ilyesmire, öntudatlanul, na mindegy, Erabbi tehát valamiért úgy döntött, hogy nekem és az öccsének mindenképpen találkozni kell, minél hamarabb méghozzá.
A baj csak az volt, hogy valamiféle, testvérek közötti összetűzés miatt, melyet én sohasem fogok velejében felfogni, mivelhogy nincs testvérem, szóval ezek ketten nem kommunikálnak egymással. Erabbi, kiterjedt baráti, ismerősi hálózatán keresztül viszont tudta, hogy ez az ő, őrült öccse, akinek a nevét sem volt hajlandó elárulni, mondván, hogy a név fölösleges, tulajdonképpen semmi értelme sincs, azaz nem is tudta, inkább kiszagolta valahogy, hogy időnként előfordul a Sárga Parton. És részt vesz – mondta jelentőségteljesen Erabbi.
Hogy miben vesz részt? Nos, abban a totális lezsibbadásban, ami a Parton végbe szokott menni, főleg ősszel, mert őszre jönnek le a régi partosok, illetve ezek leszármazottai, vagyis mi. És kifejtette nekem azon teóriáját, hogy mindkettőnknek, azaz a Pilótának, és nekem is, csak jót tenne az ismeretség.
A naplók elolvasása után, ez számomra sem volt kétséges, habár az kurvára nem volt tiszta, hogy miért lenne ez jó. Bármelyikünknek is. A lényeg az, hogy meg lettem fertőzve, azóta egyebet sem teszek, csak vadászom ezt a figurát. Már a nyáron volt egy olyan érzésem, hogy látom. Mármint a Pilótát.
Milen meg is erősítette ezt az őrült feltételezésemet, a baj, már megint a baj, szóval az csak az, hogy Milen legalább olyan agyament, mint én. Immár ki tudja, hogy azt látta-e, amit látott, vagy csak azt, amit én sugalltam neki. Ki a fene tud kiigazodni ezeken a bolondériákon? Az biztos, hogy bizonyos típusú őrültséggel megáldott személyek simán felismerik egymást. Ha ez nem így volna, a mi baráti társaságunk sem létezne. Ez viszont azt bizonyítja, hogy eme őrület csírái már gyermekkorban léteznek, csak azt várják, hogy kivirágozhassanak. Mert egyébként miért állt össze pont ez a banda, éppen ezzel az összetétellel? A Sárga Parton rengeteg meztelen kölyök futkosott anno. Szüleink csapata a mienknél jóval kiterjedtebb volt. A jobb időszakokban, kétszáz-kétszázötvenen is legyűltek ide nyaralni. Gyermekestől, kutyástól, mindenestől. A nagy szilveszteri bandánkban egyébként javarészt ilyen ivadékok jelennek meg.
És újra október vége volt. És újra a Doktornál vendégeskedtünk. Mint mindig.
De ahogy egy ideje ezeknél az ősz eleji társaságoknál lenni szokott, annyira „entellektüelek” voltunk mindannyian, hogy szörnyen untuk egymást. Az építészek csak ilyenkor jöttek haza, na meg szilveszterezni.
Kedves csapat az övék. De más világból jöttek. Szibériából, és Közép-Ázsia rohamosan fejlődő országaiból, ahol annyi időt lehúztak már, hogy azt sem tudták, mi az idegen, ez, vagy az? Ezért minden évben ugyanazt a blőd mesét adták elő, a törzsi civilizációra épülő szovjet hatalomról, és ennek a romjaira visszaépülő, kapitalistának álcázott, lényegileg ismét csak törzsi társadalomról, hogy belefáradtunk. Rájöttünk, ezek már annyira benne vannak, hogy ha valami érdemlegeset, számunkra fontosat akarunk megtudni arról a világról, oda kell utaznunk. Megszöktünk tehát előlük Milennel a Nádba.
Gondosan kerülgettük a parton a nyári bulikról felhalmozódott szemetet, és besétáltunk a halászhálókkal feldíszített csehóba. A bárpult fölött egy darab csomagolópapírra írt vers hirdette a szerelem és a fű hatalmát e szomorú világ felett. Az asztalok, melyeket minden bizonnyal uszadékfából és részegen tákoltak össze a helybéli mesteremberek, elárvultan dülöngéltek. Foghíjasan voltak csak vendégek. De a személyzet – a Doktor parancsának engedelmeskedve – addig kellett nyitva tartson, amíg legalább két fizetővendég akad.
Akadt. Pedig a készleteket már szeptember elejétől nem töltötték fel, igaz, minden maradékot leszázalékoltak.
– A sör miatt volt egy kis cécó – meséli a bárossá avanzsált takarítólegény, akiről nemsokára kiderül, hogy ő maga a DJ is egy személyben.
– Csak Auróra van – tárta szét a karját.
Érdekes, hogy ez a srác egész nyáron itt nyomta, mégsem tűnt fel. Most azonban, ezzel a Jamaicát idéző, kínai sapkával rögtön kimagaslott, mint Vénusz a habokból. Milen a fejét csóválja, hogy micsoda hasonlat ez már megint, mondtam neki, szakmai ártalom, nem tehetek róla.
A fickó vidáman nézegetett ránk, valahogy úgy, mint ahogy a macska követi a teniszmeccset.
Ez is bolond lehet. Ki az ördög unokája vállalna ilyen szar melót? Csak egy őrült. Na és a készlet állapota? Ismertük a Doktort. És az elméletét, mely sehol máshol nem működött volna, csak itt. A Sárga Parton.
Az őszi társaságok remek piákkal és válogatott cuccal érkeztek. Viszont, egy idő után halálosan unták a házibulikat. Ezért elszállingóztak a Nádba, abban reménykedve, hogy itt majd idegenekre bukkannak. Ebben nem is tévedtek nagyot. Létezett egy másmilyen társaság, a mienkhez ugyan szervesen kapcsolódó, de idegen. A káoszelméletet alátámasztandó, a legkülönfélébb figurák bukkantak itt fel, ősszel. Nők, férfiak vegyesen. Ebben a bandában viszont, a mienkkel ellentétben, a tagok cserélődtek. És azáltal álltak össze bandává, hogy észrevették, mi egy társaság vagyunk. Hosszú és unalmas történet lenne azt kifejteni, hogyan is működött ez. De működött. Valamiféle pszichedelikus állapot volt ez az egész őszi Sárga Part-i létezés. És ezért volt annyira jó. Vonzó. Ki nem hagytuk volna.
A bárossá avanzsált fazon tovább sopánkodott az italkészlet silánysága miatt.
Hát igen. Ki a nyavalyának kellett nyáron az Auróra, méghozzá a barna verzió? Ez a silány Guinness utánzat, már a színével is erős gyomorrontásokat sejtet. Na de mindegy, ha ez van, hát ez van. Egy kávét is bevállaltam, holott, ahogy előre megéreztem, csak amolyan „plikkes” nesscaféval tudott az úriember szolgálni.
Milen nem lacafacázott. Előhúzott a zsebéből néhány hermetikusan zárható kémcsövet. Eredeti Wilde Turkey whiskey volt bennük. Kért mellé egy sört, nyilván Óurórát kapott, ahogy nagyapám, Emilke ejti: Óuróra. Felvackolódott a bárpulthoz, és megkérte a fazont, hogy dugja be az ő fülhallgatóját is a szerkóba. Otthonról hozta, tudta, mire számíthat. Rövid bájcsevej után meggyőzte az alakot, hogy létezik még egy bemenetel, ahová ő pont befér. Az már nem is volt kérdés, hogy a Doktor lepukkant csehójában létezik az Altan Urag összes. Milen saját kezűleg állította össze a playlisteket, amelyekre a népek évek óta őrjöngve táncoltak, a nyári partikon is. Valójában azért jártak a Nádba, mert a világ legőrültebb zenéire csavarhatták ki a tagjaikat. És a lelkükből, ha volt, a bármit. A mozgást. Csábító mozdulatokat. A szerelmet. Az elhagyást, az átverést. A lemondást. A mindent.
A mindent, gondoltam, amikor felcsendült a Hoh tolboton. Én magam az Elenka anyjától kapott vodkát kortyolgattam. Kísérőként nyilván Aurórát. A Hoh tolboton után, sajnos, a Heh Mongolija következett. Azt hiszem, mélyebbre vettem kortyot, slukkot egyaránt. És Kajgalra gondoltam, aki tüntetőleg nem jelent meg ma, illetve hát, mi nem jelentünk meg Milennel nála. Valami háború van mostanában, nem akarok tudni róla. Egyáltalán, ma nem akarok tudni semmiről. Az Ikh Mongol, de még inkább az utána következő Sonsgood megoldotta ezt. Egyedül köröztem a mocskos homokban. Ugráltam, hörögtem, néha felmásztam Milen mellé, és meghúztam a vodkás csupromat, Aurórával frissítve fel magam.
A Sonsgood ordított teljes erősítéssel, amikor megéreztem, hogy a sarokból érdeklődő szempár tapad a hátamra. Pontosabban egy érdeklődő napszemüveg-lencse-pár.
És igen, ott ült a Pilóta. Bajusza bánatosan remegett egy Aurórás-pohár fölött. Elindult a bár felé. Miközben az első lépéseket megtette, az ég behúzta függönyeit, és valódi éjszaka lett. A báros legény, mintegy jelre, bekapcsolta a keverővel ellátott lejátszót, és a fejére illesztett egy óriási fülhallgatót.
Kisjézus, segítsél – fohászkodtam magamban, mert tudtam, hogy – legalábbis zeneileg – mi következik. És ez a Jamaica-sapkás csávó egyelőre nem győzött meg lemezlovasi talentumáról.
Hirtelen sor képződött a pult elé, mert a báros immár a zenével volt elfoglalva. Milen elhúzott valamerre, fülhallgatóstól, mindenestől. Nagy valószínűséggel felszedett valami remek nőt, akit csak az éj leple alatt tehet magáévá. Mert a nappali világítás ártana a romantikának.
Márpedig ami a romantikának árt, az a férfiasságnak sem tesz jót.
A Pilóta bőrdzsekiszagúan befurakodott mellém. Könyökét úgy szúrta bele a bárpultba, mint valami nyársakat. Szemével a legényt fixírozta. Az, az átható pillantástól megilletődve, letolta egyik füléről a fülhallgatót. Ezzel egy időben a Pilóta közelebb hajolt hozzá.
– Nem kérek több Aurórát – ordította a legény fülébe.
– Nincs más söröm – válaszolta bosszúsan amaz, és visszahúzta a fülére a zenét.
– Akkor egy Aurórát kérek – mutogatta bánatosan a Pilóta, és megigazította az orrán a napszemüveget.
– Minek a napszemüveg? Hiszen sötét van – reszkíroztam meg.
– Jöjjön, a helyére kísérem – kapaszkodott a könyökömbe remegő bajusszal.
– De nem itt ültem. Vegye le azt a hülye szemüveget, nem lát semmit.
– Nem baj – mormogta a Pilóta, és még álltában kiitta az Aurórás poharat.
– Meghívhatom egy italra? – kérdezte, és gyöngéden lenyomott egy padra.
– Egy Aurórát, lesz szíves. Mást úgysem fog kapni. Habár megpróbálhatná. Kérdezze meg a fiút, hogy van-e még bolgár masztika.
– Igyunk inkább Aurórát – dünnyögte, és beleszagolt a hajamba.
– Tényleg nem veszi le azt a szemüveget? Nem hiszem, hogy bármit is lát.
– Látok annyit, amennyit kell. Jók a fényviszonyok – intett körbe a süvítő sötétségbe, melyet csak egy himbálódzó és légyszaros villanykörte tört meg időnként.
Pocsékul néztünk ki, mint valami a vietnami háborúról szóló, ötödrangú film díszlete. Bármelyik percben bekúszhatott volna a képbe a lógó arcberendezésű Sylvester Stallone.
Ehhez képest itt ülünk, a Pilóta meg én. Ő napszemüvegben. Hümmöghettem valamit, mert újra a fülemhez közelítette a száját. Bajuszáról páracseppek koppantak a fülkagylómba.
– Amint az ember megmutatja a szemét, rögtön leleplezi magát. Én nem akarom többé leleplezni magam – dünnyögte
– Hogyha szeretkezni fogunk, akkor is magán tartja majd ezt a szemüveget?
– Elképzelhető – súgták a páracseppek a fülembe.
Azt hiszem, nem bántam volna ezt sem. Hirtelen úgy éreztem, semmit sem bánnék.
– Ezt is Afrikában tanulta?
– Igen. Ezt is Afrikában tanultam. Szokott maga néha híradót nézni? – kérdezte.
– Igen.
– Biztos látott időnként afrikai országokról szóló híradást is. Ha megfigyelte, a katonatisztek, de gyakran az államelnökök is sötét szemüveget viselnek.
– Értem. Mesélne nekem Afrikáról?
– A világ legvastagabb farka szakította szét a végbelemet Ugandában – mormogta, és elindult a bárpult felé.
Néhány perc múlva, újabb Aurórákat hozva, visszatért. A szemüveg a helyén. Enyhén imbolygott, mint ahogy a tengerészek szoktak. De azt hiszem, ő valami más okból. Talán az állandó egyensúlyt kereste. Nem lehet könnyű ez a keresés úgy, hogy közben minden cselekedetünk sarkított.
– Mire gondolt, miközben ez történt magával? – kérdeztem.
– Üvöltöttem. És közben reménykedtem, hogy nem fertőz meg semmivel.
– És aztán?
– És aztán? Megmenekültem, és helyreplasztikáztattam a seggemet. Ezek az én megvalósításaim az életben: menekülés, végbélplasztika.
– És a levelei, a naplói….?
– Á, á, á! Szóval maga olvas! – ordította a fülembe. Hangjába némi melegség vegyült.
– Kis szektás! – tette hozzá gyöngéden, és a szívéhez szorította a tenyeremet.
Nem tudom, mi dobogott sebesebben: bennem a vér, vagy az ő szíve.
– Tudja, ugye? – ordította a fülembe, miközben a fiú újra feltekerte a zenét – Hogy mindazok, akik ma még olvasnak, mániákusan persze, mint maga, azok tulajdonképpen drogfüggők?
– Akkor maga állítja elő a nyersanyagot – ordítottam én is a fülébe, és megpróbáltam visszahúzni a tenyeremet, mert ez a dübörgés kezdett megőrjíteni.
– Még egy ilyen válasz, és leveszem a szemüvegemet – duruzsolta a fülembe, és nem eresztette a kezemet, hanem szétfeszítette az ujjaimat és a saját, smirgliszerűen durva ujjait bedugta közéjük.
– Mondja, látott érintetlen területeket a levegőből? – próbálkoztam a témaváltással.
– Anyukám! Magácska tényleg valami álomvilágban él – hahotázta a fülembe, és ezúttal a nyakamba is belecsókolt.
Most vettem észre, hogy Milen már egy ideje megint ott ül a bárpultnál, és minket néz, de úgy, mintha a moziban követne egy filmet. Vagy nem nővel ment el, vagy túl van rajta, vagy valami más van.
– Irigyel? – passzoltam vissza a labdát a pilótának.
– Igen. Tulajdonképpen irigyelem – súgta, és elengedte a kezem, aztán egyszerűen felszívódott az éjszakába.
Hogy fogom-e még valaha látni? Azt hiszem, hogy egyre gyakrabban fog besétálni az életembe. Az életéből. Semmiféle észérvvel nem tudom megalapozni ezt a kijelentésemet, egyszerűen csak így érzem. És én bízok a megérzéseimben. Azt hiszem, azok még sohasem vittek tévútra.
[Részlet a Szalamandrák éjszakái c. regényből]
