Amikor megkezdődött az iskola, egymáshoz tapadva reszkettünk. Tudtuk nagyon jól, hogy a lecsúszott középosztálybeli családok tagjait nem szívesen látják ebben az intézményben. Így hát leültünk a szélső sorba, mi ketten, a társadalom peremére. Nem volt sok barátunk, de mi itt voltunk egymásnak. Ignác nem volt se bátor, se jóképű, és erős sem. Okos volt, és sok mindent tudott, de mégsem ismerte annak a titkát, hogy hogyan nyerhetné meg mások szeretetét, bizalmát. Hogy is ismerhette volna? Hisz nem is szólt senkihez, folyton csak hozzám beszélt, azt is csak halkan, mert ha észrevették, furcsán néztek rá. Bolondnak hitték, amiért szóba áll velem, de ő hű volt hozzám. Együtt keltünk reggel, futottunk a villamoshoz, rugdostuk a járdaszegélyt. Jó barátok voltunk, ott voltunk egymásnak, és ő mégis megölt. Kiirtott. Meghaltam, de nem baj, Ignác. A hozzád hasonlók úgysem szabadulnak tőlünk, a fejtetvektől.
—–Azt mondják, a rovarok viselkedését instinktusok vezérlik, míg az emberi társadalom bonyolult struktúrákkal rendelkezik, de akik azt állítják, hogy a rovarok és az emberek közt számos anatómiai, méretbeli és életmódbeli különbség van, azokat meg kell cáfolnom. Ignác ugyanis pont olyan gerinctelen, kiszámítható és kicsi volt, mint amilyen én, a fejtetű barátja voltam. Egy nagybetűs tetű volt, hozzá fogható soha nem fog születni az én ízeltlábú rokonaim körében. Történt egyszer, hogy Ignác elkésett az iskolából. Illetve ez nem egyszer történt, mert minden reggel elkésett, hol ilyen, hol olyan okból. Hétfőn az anyukája elfelejtette felébreszteni, valójában azért, mert ő is elaludt. Kedden azért, mert elfelejtették kifizetni a villamosbérletét. Szerdán azért, mert előző este veszekedés volt, ezért senki nem volt olyan állapotban, hogy másnap emberekkel nézzen szembe. Csütörtökön azért, mert Ignác rájött, nincs tízóraija. Pénteken meg már úgyis péntek, így azért késtünk, mert péntek volt. Nem volt túl népszerű a tanítók körében, minden reggel meg is kapta az aznapi ultimátumot. Mindig elvitte a balhét, így a többiek különösen örültek annak, hogy nem ők kerülnek a guillotine alá. Mindenki mindent ráfogott. Ignácnak elege lett. Ez volt a pont. Az első pont. Eldöntöttük, hogy többet soha nem fogunk késni.
—–– Jó reggelt! Kelj fel, Tivadar, kelj fel! Hétfő van, ma nem késhetünk, meglásd, ha nem késünk, megdicsérnek minket, vagy legalábbis nem szidnak össze. Gyerünk!
—–Siettünk, nem késtünk el, de nem is volt miről. Hétfőn még a fű sem nő, mondják sokan, különösen akkor nem, ha ez húsvétra esik. Az ünnepek nálunk ugyanolyan szürkék voltak, mint a hétköznapok, de mi örültünk a szürkeségnek. A szürkeség jobb, mint a heves viták. Ha nem figyelnek ránk, úgy bajba sem kerülhetünk, jó volt szürkének lenni. Az ünnepek után visszatértünk az iskolába, és nem késtünk. Eldöntöttük, az egyetlen célunk az lesz, hogy jóban legyünk másokkal, és felfigyeljenek ránk. Ignác ezért aznap nem beszélt hozzám, úgy döntött, hátrahagyja az ízeltlábú barátait, és a többi gerinces, két lábon járó, fennhéjázó úrfi társaságához adaptálódik. Adódtak gondok, ezeket rendszerint napvégén óhajtotta megosztani velem, a néma szemtanúval.
—–– Tivadar, mától a múlté vagy, barátom! Láttad, hányan akartak ma barátkozni velem? Le is csekkolom, hány új követőm van.
—–– Kedves Ignác, nem hinném, hogy azok, akik székhez kötöznek, összetörik a szemüveged, elveszik a tízóraid, rágót ragasztanak a karszőrzetedbe, azok igaz barátaid lennének.
—–– Hallgass, Tetű! A tízóraimat nem elvették, hanem megkóstolták, megosztottam velük. És amúgy sem voltam éhes, tudod, hogy mostanában fáj a hasam.
—–– Persze, azért landolt a kukában, mert annyira tetszett nekik a margarinos kenyered!
—–– Kussolj, Tetű! Hatvan új követőm van Instán. Mit szólsz?
—–– Szóhoz sem jutok, aludjunk inkább!
—–– Tetű? Alszol?
—–– Nem, nem alszom, Ignác. Mondd!
—–– Szerinted, mikor a legbiztonságosabb WC-re menni az iskolában?
—–– Nos, lássuk csak… Hát, legutóbb, amikor órán kérezkedtél ki, rögtön kérezkedett utánad Attila, és aznap történt, hogy a fejed a WC kagylóban landolt. Vagy nem, az másnap volt. Aznap bezártak a WC-be, jól emlékszem? Azt hiszem, ekkor történt. Szóval ne kérezkedj ki óráról. Talán a legbiztonságosabb szünetben lenne, lesd meg, hogy mikor megy WC-re Tomika, ő az, aki még talán együtt is érez veled, amikor a többiek csúfolnak. Így talán van esély arra, hogy megvéd.
—–– Nem hiszem, hogy Tomika megvédene, mert ő az Attila barátja, és még ha nem is ért egyet vele, soha nem állna mellém. Talán fél, hogy akkor azután Attila vele is olyan durván fog játszani, mint velem.
—–– Ignác, Attila nem játszik veled. Attila bántalmaz téged, szólj egy felnőttnek!
—–– De hát a felnőttek látják, Tetű Tivadar! Meg amúgy is, mi van, ha szólok a tanító néninek, és ő megbünteti Attilát? Attila megbosszulná, akkor nagyon nagy bajban leszek. Vagy mi van, ha a tanító néni azt mondja, árulkodós vagyok? Múltkor is azt mondta Pannának, hogy intézzék el egymás közt. Nem mennék ezzel semmire, Tetű! Jó éjt, aludjunk!
—–Akárhányszor bántották, falatoztam Ignácból egy kicsit, hátha megrémül és elmenekül, de ő szó nélkül tűrte a barátai játékait és a véredényei pusztulását. Hétfőn azért kortyolgattam a vérét, mert kigúnyolták, kedden azért, mert videót osztottak meg a meztelen fenekéről az interneten, szerdán azért, mert a WC-be nyomták a fejét. Csütörtökön azért, mert mindenkit meghívtak egy szülinapra, kivéve őt. Pénteken azért, mert Ignác vére RH negatív, karakteres, gyümölcsös bukéja nem hagy nyugodni, de inkább megpróbáltam elaludni és nem figyelni, egészen addig a napig.
—–Az intézet udvarán magas gesztenyefák sorakoznak, ezek mögött egy szecessziós, kétszintes, tekintélyt parancsoló, impozáns épület húzódik. A talaj kissé meszes, az udvart moha és a betonkerítést kapaszkodó borostyán borítja. Ez nem túl jó. Ignác vérének az íz- és illatprofilja fűszeres és fás jegyeket fog hordozni, ami nem a kedvencem. A jó vér bukéjának a tisztaság, a harmónia és az intenzitás is fontos elemei. A kellemes és összetett illatok, amelyek egyensúlyban vannak a vér összes többi jellemzőjével, hozzájárulnak a jó vérélményhez. Nem szeretem a fás jegyeket, de majd megszokom. Az épület kazettás belmennyezete magas, díszes. Zöld ajtótokok ölelik körül a vaskos falakat. A mozaikpadló és az antik bútorzat azt sugallja, pompás élet várhat itt ránk. A szobák fehérek, hangulatuk ellentétes az előzőleg látottakkal. A rozsdás lábú emeletes ágyak, kibolyhosodott takarók, a plafonból kiköszönő csupasz égő látványánál már csak a zsíros hajú, terebélyes doktor néni keserves látványa hangol le jobban. Tudniillik az ízeltlábúak és a zsíros hajú nők egymás iránt érzett undora több évszázados múltra tekint vissza.
—–– Szervusz, Ignác! Szemerei doktornő vagyok, az intézet pszichiátere. Szeretném, ha a kapcsolatunk zökkenőmentes lenne, és hatékonyan tudnánk együttműködni. Úgy tudom, az édesapád fegyverével hét iskolatársad és a tanító nénid halálát okoztad. Kérlek, mesélj róla, mikor született meg benned az a gondolat, hogy végzel velük!
—–– De doktornő, ez nem az én agyszüleményem volt, hanem a barátomé, Tivadaré.
—–– Ki ez a Tivadar, hol lakik? Mesélj róla!
—–– Hát itt, most is itt van. Itt lakik a fejemben, most is beszél hozzám. Nem hallja?
—–– Csitt, Ignác! Csend legyen, nem beszélhetsz neki rólam, bolondnak fog hinni. Hallod? Csend!
—–– Még szép, hogy beszélek neki rólad, miattad vagyunk itt. Te akartál vérfürdőt!
—–– Tény, hogy szeretem a vért, a tetvek szeretik a vért. De nem azt mondtam, hogy szabadulj meg tőlük!
—–– De, pontosan ezt mondtad. Mindegy, nekik már úgyis mindegy. Doktornő, sok új követőm van az Instán?
—–– Nem vagyok fent a közösségi oldalakon, Ignác. Szerintem jobb, ha később folytatjuk a beszélgetést. Van még mondanivalód?
—–– Igen. Tetves vagyok. Kérem, borotváljanak kopaszra!
—–A nevem Tetű Tivadar, első generációs pediculus humanus capitis, parazita rovar, vérbeli imágó, és vége a szimbiózisban élt páratlan életemnek. Azt hiszem, meghaltam. A belgrádi utcák üresek, csak a puskalövések visszhangjai próbálják koncentrikus köröket leírva megrajzolni az ilyes fokú agresszió eredetének térképét. Az anyai kötődés hiánya? A szülői engedékenység? Az autoriter gyermeknevelési módszerek? Maga a gyermek személyisége, megküzdési stratégiák hiánya? A társadalmi integráció hiánya? Kirekesztettség, magány? Sohasem fogjuk megtudni.
–
Epilógus – Nemrég a magyar és a román sajtó is tele volt azzal a hírrel, hogy egy belgrádi iskolában egy kisdiák a biztonsági őrt és több iskolatársát is megölte, illetve megsebesített ezenkívül számos gyereket és a tanárnőjét az édesapja fegyverével. Az elmúlt harminc évben számtalan hasonló eset történt más európai országban, illetve amerikai államban. A bullying egy olyan jelenség, amelynek több formája megjelenik a mi, környékbeli iskoláinkban is, és nagyon sokszor az áldozatok körüli felnőttek nem vesznek tudomást róla, vagy rosszabb esetben nem is ismerik fel a jelenséget. A legutóbbi kutatásom során azt próbáltam feltérképezni, hogy a pedagógusok és a kisdiákok bántalmazásnak ítélik-e azokat a cselekvéseket, amelyek a szakirodalom szerint egyértelműen bántalmazásnak minősülnek. Sok pedagógus a verbális, szociális (kirekesztés) bántalmazást nem tartja olyan problémának, amely közbeavatkozást igényelne. Legtöbbjük úgy hiszi, hogy ezekkel a problémákkal az áldozatoknak kellene megküzdeniük, és a gyerekeknek egymás közt kell rendezniük ezeket. Azonban számos tanulmány arról számol be, hogy az áldozatok nem tudják megvédeni magukat. Olyan személyiségjegyekkel rendelkeznek, amelyek előre bejósolják az osztályközösségben lévő pozíciójukat. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy bármilyen személyiségjegyű diák áldozattá válhat. A pedagógusok számára nehézséget jelent a bullyinggal kapcsolatos problémák kezelése, mivel kevés olyan képzés áll rendelkezésükre, amelyek során olyan módszereket sajátíthatnak el, melyek segítségükre lehetnének a bántalmazás megelőzéséhez szükséges tevékenységek megtartásánál, a közbeavatkozásnál. Többségük olyan módszereket alkalmaz, amelyek még tovább súlyosbíthatják az áldozat helyzetét, ezért kevés az esélye annak, hogy a következő hasonló konfliktus felmerülése alkalmával a kisdiák ismét segítséget mer kérni. Például amikor megkérdeztem a diákokat, hogy miért nem kérnek segítséget, a válasz az volt, hogy félnek, hogy a pedagógus megbünteti a bántalmazót, és az bosszút áll. Amikor megkérdeztem a pedagógusokat, miként járnak el, ha bántalmazást észlelnek, nagy részük azt válaszolta, hogy megbünteti a bántalmazót. Ördögi kör.
—-Írásomban az iskolai bántalmazást próbáltam megjeleníteni úgy, hogy az olvasó közelebb kerüljön e jelenséghez, és nagy vonalakban átlássa a helyzet buktatóit.
–
–
