Írni kéne valamit. Nagyon régen nem vetettem semmit az idézőjeles papíromra, ami egy berregő, néha füstölő számítógépnek az egyik csinos alkalmazása. A Word kinyitásáig mindig eljutottam, de utána szó fennakad, hang megszakad… Leállt a rendszer. Miközben a gonoszul villogó bekezdés helyét bámulom, azon elmélkedem, hogy tehetnék virágot a polcomra. Talán akkor tudnék írni. Vagy nem, nem tudom, de a környezetem sokkal tetszetősebb lenne, ergo én is jobban érezném magam, tehát tudnék írni. Nem? Jó kérdés. Ki kell próbálni. De akkor fel kell öltöznöm, emberek közé mennem, és az arcom most nem igazán kompatibilis az elvárt társadalmi normákkal. Konklúzió: nem lesz virágom. Na, térjünk vissza az alkotáshoz. Hogy csinálták a nagyok? Leültek, és olyan gyorsan gépeltek, hogy az írógép füstölve jajveszékelt? Az én laptopom inkább röhög. „Még mindig nem írtál semmit, te mihaszna? Add fel. Nem lesz belőled semmi.” Tökéletes utópiámból egy gondolat szakít ki. Leírom. Nem jó. Törlés. Tényleg jól mutatna az a gerbera a polcomon. De hogy kell gondozni? Feltétlen tudnom kell. Rákeresek a világhálón. Az ötletet megint elvetem, mert a sok betű megrémiszt. Ennyit én csak hírből ismerek. Közben azt mantrázom magamban, hogy ha nem alkotok ma sem, akkor megint eltelik egy nap, és holnapra már gondosan betervezett teendőim vannak. Például erre a gerbera gondozásra, úgy látom, nagyon fel kell készülnöm.
—-De nini, mi ez a rakat szó egymás után? Össze is függnek, helyesírás rendben. Ezt én írtam? Mikor? Tehát a semmiről is lehet írni.
—-Ez elég megnyugtató a szakmai jövőmre nézve.
–
Vallomások
Be kell vallanom valamit, ami már nagyon régóta nyomja a szívem. Sokszor próbáltam ezt kinyilatkoztatni, de ezek csak nyegle nyűglődésnek hatottak. Utálok verset elemezni. Kevésszer mondom ezt a szót, mármint az utálomot, nem a verselemzést, mert sajnos azt mostanában elég gyakran kell a számra vennem. Egyszerűen nem értem az elemzés problematikáját. Miért kell kielemezni? Attól, hogy én grammatikailag és műfajilag tisztában leszek egy verssel, még meg is értem? Vagyis: meg kellene értenem? A magyar tanáraim szerint igen. Mondjuk a magyar tanárom szerint a sarokban álló székkel a költő a magányosságát akarta kifejezni, szerintem csak azt, hogy ott felejtette. Mert mindenki tudja, hogy a széknek az asztal mellett a helye. Aztán ott van a piros szimbóluma. Miután tudatosult bennem, hogy ez a szexualitás jelképe, minden szembe jövő férfira kacéron rákacsintottam. Azt hittem, a piros póló váltotta fel a puncsba állított villát.
—-Egyszer kielemeztem Catullus Éjünk, Lesbia című versét. Stilisztikailag szépen letisztáztam, aztán arra is rájöttem, hogy miről is szól. Teljesen lázba jöttem. A tanár úrnak le kellett akasztania a poroltót a sarokból, hogy eloltsa vele a füstölő papíromat. Ez a vers, kérem szépen, a melegek egyenjogúságáról szól, okoskodtam. Ott van minden sorban. A segélykiáltás és a harcias szív, ami ki fogja vívni magának, hogy nő és nő szerethesse egymást. Annyira büszke voltam magamra. Még hetykén fel is emeltem a fejemet. Nézzétek, itt egy igazi elemző. Ez a toll, amit a kezemben tartok, egyszer múzeumban lesz kiállítva Karinthy füveskönyve mellett. Nem jelentkeztem, hogy én világosítsak fel mindenkit, kíváncsi voltam, hogy ki ütötte még meg az én magas intelligenciaszintemet. Vali feltette a kacsóját, és azt mondta, hogy véleménye szerint ez teljesen másról szól. Beszélt valami olyasmiről, hogy a szerelem elfeledteti velünk, hogy halandóak vagyunk, vagy hasonló dolgokat. Nem igazán tudom visszaidézni, mert teljesen le voltam sújtva. Aztán Dóri, majd Peti is csatlakozott a bólogató tömeghez. Kezdtem egyre kisebbre összehúzni magam. Végül, amikor a Tanár úr tájékoztatott minket, hogy ez tényleg erről szól, megsemmisültem.
—-Utálok verset elemezni. És ezek szerint nem is tudok.
–
–
Levelek Iris koszorújából
Tisztelt Igazgató Úr!
A napokban kihirdetett Az Iskola Diákja-díj kapcsán kerestem meg Önt.
—-Úgy gondolom, hogy erre a nemes posztra csak olyan diák léphet, mint Ficsúr Géza. Hiszen ő mind tanulmányilag, mind példás magatartásával előttünk jár. Sokszor panaszkodik fájó jobb kezére, hiszen azt mindig a levegőben tartja az órákon, vagy éppen nekünk fogja az ajtót, hogy biztosan mindenki beérjen az órára. Tudományokban, azon belül matematikában is jártas. Így számolta ki múltkor, hogy ha Gőgös Lali kevesebbet foglalkozna gőgös ügyeivel, mert Géza szerint ez a rossz szokás napi fél órát vesz el tőle, akkor sokkal jobban tanulhatna. Ficsúr Géza maga a megtestesült mintadiák!
—-Diáktársaim nevében is kijelenthetem, hogy ilyen jelképes vezetőt szeretnénk az iskolánk élére. Előre is köszönöm Géza nevében is. Talán ezután megnyugodhat, és leteszi végre a kezét. Legalább én is látni fogok valamit a táblán lévő anyagból.
–
Tisztelt Szerkesztőség!
Úgy gondolom, hogy mostanában igen sok töltelék cikk, illetve hirdetés került bele a maguk újságába. Erről szeretném kifejteni véleményemet.
—-Számba vettem, mármint nem az újságot, hanem a hirdetések mennyiségét, és pontosan öt fogyasztótablettás reklámot számoltam össze. Szerintem ez értékes cikkektől veszi el a helyet, másrészt én olyan rosszul érzem magam a reklámszövegek elolvasása után, hogy nem is találom magamat szépnek, amiből egy harsány vita keletkezik a férjemmel, aki a negyedik „Ugye nem híztam meg?” kérdésem után már rávágja, hogy de. Ez akár a házasságom végét is jelentheti, ezért javaslom, hogy a következő hónapra válóperes ügyvédet preferáljanak a zsíreltüntetők helyett.
—-Az sem igazán nyerte el a tetszésemet, hogy naponta kell olyan információkkal megbirkóznom, mint például, hogy „Sistergő Flórának lúdtalpa van.” Miután túllépek azon, hogy a sajnálatába belesüppedtem, már az kezd el aggasztani, hogy a művésznő vajon először felhívta az újságot, hogy elmesélje ezt a súlyos betegséget, vagy annyira nehezen dolgozta fel a rá nehezedő információt, hogy csak évekkel később osztotta meg velünk a hírt? Esetleg csináltatott-e olyan pólót, amin a „Lúdtalpam van, és nem szégyellem” felirat áll? Nagyon sokáig kellett ezt a problémát fejtegetnem, de végül az első verzióra lyukadtam ki.
—-Kérem Önöket, emeljék az újság színvonalát, mert számomra ez az új világ teljesen zavaros.
–
Erőltetett menet
Egy bankban dolgoztam. Diákmunka. Már ideje volt kezdenem valamit magammal, mert a hátam egészen összenőtt az ágyammal. Miután hozzászoktam a reggeli riadószerű kelésekhez, már csak a társas interakciókat kellett elsajátítanom. Ezeket mindig jó előre megterveztem, különben a megszólalásaim vége pironkodó dadogás lett. Már régóta csináltam ezt. Volt egy gondolat a fejemben, amit közölni akartam, de ahogy rá került a sor, a nyelvem összeakadt, az arcom paradicsommá változott. Néha pedig én hoztam zavarba az embereket. Például amikor szállást akartam foglalni egy panzióban. Telefonon kellett elintézni, az ember bele kifordul, annyira izgultam előtte. A nevem kiejtését akkor tanultam meg, nagyon nagy ugrás volt egy komplett szobafoglalás. A sok összetett mondat teljesen összezavart. Tárcsáztam, kicsöngött, közben milliószor elismételtem a következőket: „Jó napot kívánok! Tóth Vivien vagyok, szeretnék szállást foglalni.” Remekül megkomponált mondatok voltak ezek. A hölgy felvette a telefont, csilingelő hangon szólt bele. Magabiztosan válaszoltam neki: „Tóth Vivvie vagyok.” Na, így fogok bemutatkozni mindenkinek. A nevem amúgy se túl különleges. Gyorsan folytattam, hogy még véletlenül se tűnjön fel neki. „Én vettem meg a hotelt.” Teljes képzavar. A vonal túlsó végén csönd. Nem tudtam eldönteni, hogy máris új állás után kutat, vagy a rendőrséget tárcsázza, hogy egy értelmi fogyatékos terrorista zaklatja a létesítményt. Igazából azt akartam mondani, hogy vettem egy kupont, amit szeretnék beváltani náluk, de ez valahogy teljesen átalakult a nyelvem peremén. Ezután nem csodálkoztam volna, ha kényszerzubbonnyal várnak a szobámban.
—-Tehát a bank. Ha új emberek vesznek körül, a testem valamiért mindig úgy válaszol, hogy teljesen vörös lesz, és úgy izzadok, mint a Szaharában. Amúgy teszteltem ezt a különös jelenséget. Mármint a vörösséget. Beálltam a tükör elé, azért közben körbenéztem, hogy a szüleim nem fognak-e arra járni, és valami olyanra gondoltam, amitől zavarba jövök. Éreztem, hogy megint forró vagyok, de az arcom annyira nem változott el. Érdekes. Megszoktam, hogy kérdésekkel bombáznak. Én voltam az új. Mint rendes diák, felkészültem a megmérettetésre. Mégse mondhattam, hogy megvettem a bankot, mert utána azt hinnék, hogy ennyire nagyképű vagyok. Elővettem a legjobb formámat, közben vért izzadtam, annyira pörögtek a gondolataim. Ha most erre azt mondom, akkor vicces leszek, ha meg ezt, akkor őszinte, de hozzám szólni se fognak többet. Lehet ezt kéne alkalmaznom. Borzasztó. Kihagytam valamit az életben, amiért nálam nem alakultak ki ezek a társadalmi normák a munkahelyen? Vagy anyukám beverte a fejemet, és ez a funkció kikapcsolt az agyamban? Gondolataimmal a kezem is felpörgött. Úgy nyomtam a bélyegeket a borítékokra, hogy majdnem átdöftem az asztalt is. „Gazdasági egyetemen tanulok, de írni szeretnék. Igen, írni. Hogy akkor miért tanulok gazdaságról? Mert szeretem a nehézségeket, sok terület érdekel az életben.” Nem, ez túl állásinterjús. Valami másról beszéltek. Pihenhettem. Úgy hallottam, mintha hozzám intéztek volna kérdést. Mutattam, hogy nem hallok jól, furcsán néztek, én mosolyogtam. Mit lehet ilyen helyzetekben tenni? Semmit. Mosolyogj, mint egy hülye. Négy óra volt, mehettem haza. Ahogy álltam fel, még magamban elmormogtam: „Gazdasági egyetemre járok, de amióta az eszemet tudom, író szeretnék lenni. Bár úgy gondolom, hogy ebben a világban már számos területen ki kell próbálnunk magunkat.” Ehelyett ezt mondtam: „Jó munkát kívánok Maguknak. Sziasztok!”
Megkérdeztem anyukámat. Tényleg beverte kiskoromban a fejem.
–
–
