Aszfaltra tapadt, nyálkás
levelek közt vacog a
bűntudat. Már senki se
vall ellened, Uram, nincs
mitől tartanod. Annyit
kapsz, amennyit adsz. Rozsda-
csőrödben – mint láthatod –
így ázik el a hajnal.
–
Pont úgy
Lopott lábakon
támolyog az idő –
megbotlik, elhasal,
fölkel, aztán
mindent kezd elölről.
Pont úgy,
mintha semmi sem.
Majd megtanulod
Aprókat ráng benned a
félsz, a nyakszirted mögött
kuporog. Az elképzelt
falak kaparászása
körmöd töri, nem marad
egy se. Majd megtanulod,
hogy kell tükörből nézni
a hátad mögött levőt.
–
Vallomás
Négy hónapja múltam
harminchárom most va-
gyok annyi mint az a-
nyám mikor meghalt azt
hiszem ez a krisztu-
si kor de meglehet
tévedésen ala-
pul a hitem nincs mit
tenni gondoltam el-
mondom azt ami múlt-
kor eszembe jutott
tisztán zörejek és
mellékzöngék nélkül –
