A hátamon fekszem, nincs kedvem fölülni, pedig érzem, valami irgalom nélkül nyomja a bal vesémet. Csendben vagyok, hallgatom a kövekre fröccsenő folyót. Valahol a távolban feketerigók dalolásznak – csak mondják és mondják, és ahogyan oldalt fordítom a fejem, látom, a borosüvegem nyakán egy pók ficeg tanácstalan: egy vékonyka fonálon ereszkedik alá, a folyóparti szellő játszik vele, meglibbenti. Egy repülő húz el az égen, aprócska pont, s a mögötte levő fehér csík szép lassan semmivé lesz. Egy nyárfa gyér lombkoronája alatt fekszem, néha nedvesség hull a homlokomra, nem tudom, miért, de leköp a fa, talán izzad ebben a nagy melegben, vagy egész egyszerűen zavarja a jelenlétem, s így tiltakozik ellenem. Gecipehely. Ezt akkor szoktam mondani, amikor elkezdi hullatni a kis pihéket. Hát nem az? A tojás madármenzesz, ez meg nyárfaondó. Összevissza száll, a szél fölkapja, kergeti, dobálja, persze legtöbbször bele a pofámba, én meg allergiás vagyok rá, de ez rajtam kívül ebben a pillanatban senkit sem érdekel. A híd alá most nem férnék, magas a vízállás, kénytelen is voltam arrébb húzódni, viszont itt meg sok a hangya. Nagyon sok. Másznak mindenfelé, erre-arra, le és föl, végül is ez a dolguk, mit szóljak bele. Tudják – velem ellentétben –, mi a kötelességük, és ez tiszteletre méltó. Na, igen, az örökös megfelelési kényszer, hogy legyél ilyen, legyél olyan, de az kit izgat, hogy mit is akarsz valójában? Fogd föl, annyit érsz, amennyit a tükörképed sugall. Z. nem akar velem lefeküdni. Azt mondja, nem kívánja a szexet. Merthogy én más nők után csorgatom a nyálam, és valójában nem őt akarom megdugni, hanem mindenki mást. Amikor odabújok, eltol; amikor odafordulok, szintúgy, s ha ennél egy tizednyit is merészebb vagyok, már jön is ama kérdés ama hangsúllyal: „Biztosan rám vágysz?” Hát kire, szívem? Nem látod, mennyire szenvedek ettől az egésztől? Igen, bármennyire is hihetetlen: téged szeretlek, senki mást. Erre persze azt mondja: soha nem szerettem senkit, csak magamat, és ebből az egyből soha nem fogok kigyógyulni, tehetek vagy mondhatok akármit. A maszturbálásba menekülök Z. kasztrációja elől. Képzavar, de kiverem, azután pedig keserű szájízzel undorodom magamtól. A tárcámban van egy szentkép, Jézust ábrázolja, a szívére mutat, ahonnan vér és víz fakad, valami apáca látomása nyomán festették, és a hátulján meg ott egy ima, és abban van egy sor, ami folyton megakaszt, valami olyasmi, hogy feltámadt az én megigazulásomért. Rólam beszélne? Értem? Miattam? Az én megigazulásomért? Bár volna erőm elrejtőzni árnyékod mögé. Iszom egy kortyot, mindjárt végzek, a pókot arrébb sodrom. Igazán ehettem volna valamit, akkor nem kellene most éhgyomorra. Jó itt feküdni. Csukott szemmel, a szemhéjamon napfény és lombkorona násza. Hamarosan indulnom kell. Amíg itt vagyok, addig tudom csak biztosan, mi történik velem. Egy uszály siklik a folyó közepén, és ahogy elhalad, a hullámok erőre kapnak, egészen kiugranak a partra, és a levetett cipőm talpát nyalják. Egészségükre. Fölkelek, ülök. És ez most jó. Nem fáj a vesém. A hangyákat lesem. Rendezett sorokban, katonás fegyelemmel masíroznak előre, van egy aprócska lyuk a földben, ott tűnnek el, aztán bukkannak elő. Láb láb után. Azt mondják, eső előtt élénkülnek meg igazán. Az egyik eltéved, és a zoknimra kapaszkodik. Megindul, a mutatóujjam rá teszem. Apró nyomás. Elengedem. A hangya maga alá húzott lábakkal lehengeredik a bokámról. Földet érve próbál erőre kapni. Rosszul teszi, nem tudja, kivel kezdett ki. Gyerekkoromban volt egy olyan álmom, pontosabban félelmem, hogy halálom után az összes eltaposott, széttrancsírozott bogár, züzmi, rovar, csiga, giliszta, mindenki a túlvilágon kísérteni fog, és megbosszulják rajtam kegyetlen pusztulásuk. Nézem a hangyám szenvedését, mocorog. Elvégre kinek fog hiányozni? Megfogok egy gallyat, és a hegyével a hangyát a homokba tolom. A gally vagy öt centit besüllyed, és mint egy győzelmi zászló csupasz és magányos rúdja mered az ég felé. Csak ne köpködne a fa. A törzs mellett van egy csonk, a repedéseiben gombák nőnek. Biztosan jót tesz nekik a folyton nedves környezet itt a parton. Kis kalapos fickók, teljesen édik, aztán az is lehet, mérgező mind, elég egy harapás, és nincs tovább. Egy időben terveztem megtanulni az ehető és mérgező gombák fajtáit, de a tervezés fázisában megrekedt a dolog. Hát ezért se tudok svédül vagy spanyolul, ezért sem megy a gitározás vagy a sakk. Egész jó dolog lehet, ha az ember ért valamihez. Múltkor azt mondta Z., harminckét évesen arra se vagyok képes, hogy eltartsam magam. Tiszta élvezet, mikor építi az önbizalmam. Majd valahogyan kiheverem. Felállok, előveszem, és a gombákra csurgatok. Árad belőlem az átlátszó sugár. Szegény kis kalapos fickók. Valahogyan még el kellene vánszorognom a metróig. Csak ellenőr ne legyen, bassza meg, nincs bérletem se, tegnap lejárt. Az utolsó ezresemet pedig borra költöttem. Majd alakul. Az üres üveget a másik mellé koppintom –
