Az alábbiakban egy – számomra legalábbis – teljesen élvezhetetlen könyvről szólnék néhány szót.
Selyem Zsuzsa Moszkvában esik című könyvében nemcsak az bosszant, hogy kidobtam rá a pénzt és pazaroltam rá az időm, hanem az is, hogy „bedőltem” egy szemfényvesztésnek: annak, hogy a szerzőt megelőzi a hírneve. Meg persze annak, hogy hol, kik adták ki, és milyen kivitelezésben.*
Mondhatni kezdettől fogva, már az első oldalakon irritált a hangvétele, úgyhogy sandán azt találgattam, ki is van itt tulajdonképpen megcélozva: ők, ti, mi, ő, te, én? És mért?
Sehogy sem tudtam szabadulni a rossz érzéstől, hogy holmi fölényeskedésnek vagyok a tanúja, valamiféle erőfitogtatásnak, ami arra használja (ki?) az elbeszélteket, hogy a tudását demonstrálja – legyen az akár szakmai felkészültség, akár élettapasztalat.
Hogy az állatok, rovarok és növények beszélnek, ráadásul igényes magyar nyelven – és nem csak, még idegen szavakat, kifejezéseket is ismernek –, az hagyján, az még érdekes, sőt szórakoztató is lehetne, bár ehhez már úgyszólván hozzászokhattunk máshonnan, (tan)meséből, (rajz)filmből, ám amikor szinte, vagy éppen mindegyikük ugyanazon a hangon szólal meg, ugyanabból a szemszögből, akkor nagyon az kezd lenni a gyanúnk, hogy itt igencsak nyomatva van valami. Amire valószínűleg a legtalálóbb szó az ideológia. Hogy jelen esetben ennek lényege miben áll, azzal nem sokat foglalkoznék, legyen elég annyi, hogy ami a leginkább kiérezhető belőle, az az úgynevezett humánokat sújtó megvetés. (Nyilván arról, hogy például maguk az állatok – a reálisak, nem a fiktívek – mit is „gondolnak” az emberekről, ebből a könyvből gyakorlatilag semmit nem tudhatunk meg. Szemlátomást annál többet ellenben arról, hogy maga – az állatokat mintegy szócsőként használó – író mit.)
Ezek után aligha meglepő, hogy a (humán) magabiztosság(nak álcázott bizonytalanság?) elleplezéséhez kapóra jön a vicc. Mi több, vicc nélkül az egész bizonyára nem is működne. Miután kiszolgáltatja a történteket a tréfálkozó – érzékenyebb fülek számára esetleg akár becsmérlő – hangnemnek, az üresjáratot (monotóniát) úgy próbálja elkerülni, hogy rövidre zárja egy láthatólag nagyszabásúnak szánt, de végeredményben érdektelen cirkuszi jelenettel. (Ezt a farsangoló fejezetet éppenséggel olvashattam volna örömünnepnek is, de ha egyszer ez is inkább hat valamely elmélet illusztrációjának, hát nemigen vitt rá a lélek.)
Mondhatnánk persze, hogy mindvégig igazából humorról van szó, de ennek latolgatásába azért nem mennék bele, mert viszonylag könnyű megkülönböztetni a humort a poénkodástól – különösen amikor ez utóbbi látványosan háttérbe szorítja az előbbit (egyúttal elsikkasztva mindazt, ami csakugyan számot tarthatna az érdeklődésre, mindenekelőtt magát a kitelepítéstörténetet. Márpedig ezzel a tragikumot a humorban feloldani vágyó szándék is megbicsaklik.)
Az kétségtelen, hogy akadnak majd olyanok, akik méltányolni fogják ezt a kis terjedelmű, de intellektuálisan nagyigényű könyvet, kimutatva erényeit és érdemeit, érzésem szerint viszont többeknek is az (olvasmány)élmény első lépésben nem gondolati erőfeszítést jelent, hanem spontaneitást, amikor is a mű közvetlenül, a maga azonnaliságában ér el hatást. Ha ez elmarad – szándékosan akadályozva is lévén, csak hogy lehetőleg kimozdítson kényelmesnek ítélt helyzetünkből –, annak a méltatás is könnyen kárát látja. Egyszerűbben mondva: semlegesítődik az elemzőkedv.
Végül idézni szerettem volna a könyvből egy valamivel elviselhetőbb részt, hogy mégse váljunk meg tőle teljesen rossz szájízzel, de sajnos minden igyekezetem ellenére sem találtam.
Moszkvában esik, és „Liliann sír” és „Liliann sír”, valahogy mégsem tudok vele együtt sírni.
–
–
* Jelenkor Kiadó, 2016
–
–
