Jimmy ugatott a lépcsőházban.
Hallottam a lakásból. Még mindig Monicára gondoltam, meg az ajánlatára. Amit startból visszautasítottam. Nem kellett nekem meló, mert a meló kapcsolatot, részvételt és eredményeket jelent. Arra ébredtem volna, hogy már nem vagyok a magamé. Inkább magammal, mint magam nélkül. Feküdtem az ágyban és szagolgattam a tenyereimet. Aztán kezet mostam, és Monica többé nem létezett. Beültem a hintába. Kint fasza idő volt. Az a fajta nap, amikor magától értetődő gesztus begyúrni egy small bag-be az összes cuccod, kivonulni a lakásból és elpucolni onnan, lehetőleg örökre. Fogtam a telefont.
Sms: Még itt?
Cătălina: Nic?
Sms: A faszom…
Cătălina: Igen, Nic az… 🙂
Sms: Elmentél az országból?
Cătălina: Még nem, le kell tegyem ezeket a vizsgákat.
Sms: Hiányzol… igazából.
Cătălina: Ugyanott lakom…
Sms: Megbocsátsz?
Cătălina: Hagyd ezt… jössz?
Sms: Jöjjek?
Cătălina: Jöjj…
Magamra kaptam az „A szép dolgok csak szép szavakkal írhatók le” feliratú trikóm és kirohantam… Jimmy ugatott valahol a lépcsőházban. Fogtam egy taxit, kiértem az állomásra, onnan pedig irány Bukarest.
3 óra. Nem egy élet. Nem transzatlanti repülőjáratok. Nem szóarzenálok. Mindössze 3 óra, hogy a karjaiba zárjon. Egy trikóban várt, amin azt írta: „I cannot pretend to love this man/Like my father”. A trikó alatt pedig ő. Csak ő. Egy fiatal nő, aki szeretett. Megölelt. Megcsókolt. Sokszor. A kicsi szájával, a szűzi megjelenésével, a lelkével csókolt, és a nevemet ismételgette: Nic, Nic… Amikor leírod, patetikusan hangzik, amikor megéled, beléd fojtja a szuszt. Belökött az ágyba, mellém feküdt, és újra magához ölelt. Erősen. Szorosan. Ártatlanul kétségbeesett mozdulattal tapadt hozzám. Mintha csak fára mászna. Hiányoztam? Nem tudom, hogy feltettem-e valaha még egy ilyen idióta kérdést. Nem válaszolt, csak magához szorított. Kitakaródtak a combjai, látszott a feneke: zsenge, feszes, szép. A fejem a mellei közt tartotta. Szaggatottan lélegzett, és csak annyit mondott: Nic. Sírt. Könnyített magán. Megsimogattam a haját. Aztán elaludt. Anélkül, hogy elengedett volna. Olyan volt, mintha elkóboroltam volna a világban, és ezt többé nem akartam. Magam elé képzeltem a Kóborlót, amint visszafordul és türelmetlenségében maga mögött hagyja az úton: a kíséretét, a sosem látott kincsekkel megrakott ládákat, az élelmiszert, a vizet, a lovát, az utolsó kilométereket már-már mászva téve meg, miközben egyetlen látvány tartja életben – az őt fogadó asszonyáé. Egy úton eltöltött élet, csak hogy rájöjj, hogy vissza kell térned. És ne bánd.
*
Persze, hogy dugtunk.
Ugyanolyan ártatlan volt, mint aznap, amikor először csináltuk, ösztönből reagált csak. Két orgazmusa volt. Kifulladt. Kicserélődött. A kicserélődött Cătălina egy szép nő. Csukva tartotta a szemét és szaggatottan lélegzett. Még akarsz? Nevetett – még bírod? Még bírom. Elvette az asztalkáról a telefonját, és írt nekem egy sms-t.
CĂTĂLINA: Azért is szeretlek, mert perverz vagy. Nem tudom ezt a szemedbe nézve mondani.
A szemembe nézve küldte el az sms-t. Válaszoltam:
SMS: Én azért szeretlek, mert itt vagyok.
Elolvasta, és összevonta a szemöldökét.
CĂTĂLINA: Ezt hogy érted?
SMS: Ugyanaz, mint hogy azért vagyok itt, mert szeretlek.
CĂTĂLINA: Nem, nem ugyanaz.
Erre az ágy sarkába húzódott, és várta a válaszom. A telefonomat az ágyékomon tartottam, és a hátát néztem. Egyenes, finom hát, amire ráélveztem. Az ondó rászáradt, és apró, szinte fehér foltokat alkotott. Nem bírta tovább, megfordult. Az ujjával a telefonra mutatott. Ellentmondást nem tűrően.
SMS: Nem tudom, mit mondjak.
CĂTĂLINA: Mondd, hogy szeretsz.
SMS: Írásban vagy élőszóban?
CĂTĂLINA: Énekeld…
Felkeltem, fogtam a hegedűt, és elkezdtem játszani neki. A húrok gyászosan nyikorogtak, én meg gospel ritmusban üvöltöztem, hogy mennyire szeretem. Anélkül, hogy világos fogalmam lett volna arról, what fucking gospel music means. Megkért, hogy hagyjam abba. Nem hagytam. Nic, kérlek, hagyd abba, borzalmas vagy. Nem hagyhattam, épp felfedeztem a pizzicatót. Téptem kegyetlenül a húrokat. Mondtam neki, hogy szeretem. Kegyetlenül szeretlek, mondtam. Tönkreteszed a hegedűmet. Sebaj, veszek neked egy Stradivarit, énekeltem, ezúttal egy Police riffet próbálgatva. A Stradivariig az egyetlen jóm, amim van. A Stradivariig én vagyok az egyetlen jód, amid van, énekeltem neki bizánci stílusban. Odajött és megpróbálta kitépni a kezemből a hangszert. Felemeltem. A fejem fölött tartottam. Ő ugrált, hogy elkapja, én meg nem engedtem, hogy megkaparintsa. Vele együtt ugráltak a mellei is. Nézem a melleid. Add vissza a hegedűmet. Szopj le, akkor talán visszaadom. Add vissza a hegedűmet, kérlek, ne csúfolkodj. Feldühödött. Normálisan most vissza kellett volna adjam. Nem adtam. Ha még sokat ugrálsz, leesik a picsád. Disznó vagy, add ide a hegedűmet! Ha kecskepózba állsz, meggondolom. Nic, a hegedűt akarom! Csípőre tette a kezét, a szája sarka az álláig görbült. Cătălina csúnya volt, amikor feldühödött. Ha megengeded, hogy kinyaljam a puncid, megígérem, hogy visszaadom. Erre fogta a hegedűtokot és hozzám vágta. Kibírhatatlan vagy! És bunkó! És érzéketlen!
És jött egy csavar. Mint Brian May gitárszólója végén a Bohemian Rhapsody-ban. Ezt a hegedűt akarod? Mondd, ezt a hegedűt akarod? Kapkodva vette a levegőt, bámult rám és nem bírt megszólalni. Mondd, te, ezt a hegedűt akarod? Ezt a szar fadarabot, amivel tele vannak a boltok? Ezeket a drótokat akarod? Rendben, odaadom. Darabokban.
A hegedűk akkor törnek a legjobban, ha egy öntöttvas fűtőtesthez csapod őket. Cătălina szobájában volt egy hegedű, egy öntöttvas fűtőtest, és voltam én. A csonkok a kezemben maradtak. Néztem rá, nézett rám. Az ágyra vetette magát és zokogásban tört ki. Az ökleivel püfölte a párnát és rúgkapált. Te, szóval nem értettem, miért.
De hát mit csináltam? – kérdeztem.
*
Cătălina nem volt hajlandó szóba állni velem.
Felhívtam az amcsi nagybácsim. Küldj valami pénzt, mondtam. Mire, öcsikém? Csináltam egy hülyeséget. Milyen hülyeséget? Eh, egy hülyeséget. Teherbe ejtetted… Igen, hazudtam. Terhes, és ha nem fizetek, nem ad túl rajta. Te nem vagy százas. Nem vagyok, bácsikám, családi örökség. Hadd halljam, mennyit akarsz? Nem tudom. 5000 elég? Nem tudom, valószínűleg. Figyelj, küldök 10000-et – jól viszem a válság idején. Egy óra múlva a bankban vagyok és utalom, rendben? Rendben. Két napra rá vettem ki. Addig egy uzsorástól kértem kölcsön, a személyim és az életem ellenében. A személyimre még szükségem lesz, mondtam neki.
Cătălina órák óta a hasán fekszik. Már nem sír.. Írnék valamit a blogra, de mit írjak, amikor nem érzem jól magam? Széttörtem a szar hegedűjét, mi a faszomat ártottam neki? Felbaszott. Ordítozott nekem. Te, szóval még anyám sem ordítozott nekem, érted? Nemhogy egy kis picsa. Jól van, szeretem, de akkor is csak egy kis picsa. Vagyis az a hegedű fontosabb volt nálam. Azt hiszem, igazából ez zavart: hogy más, mint amilyennek hittem. Nem én, hanem a zene. Nem a személyem, hanem a vonó. Legalább mondta volna… Te, szóval esz a fene, amikor azt látom, hogy a nő, aki szeret, nem megy el a végsőkig. Esz a fene, hogy megtaláljam azt a társat, aki magától a nyakába akaszt egy bazi nagy láncot, a végét a kezembe nyomja, és azt mondja: „húzd, a tiéd vagyok.”
Kimentem, visszajöttem. Ugyanúgy feküdt, ugyanott. Öltözz fel, mondtam neki. Oda se hederített. Öltözz fel, kérlek. Rám nézett. Te, gyűlölt, és én jól éreztem magam. Tudom, képes volnál megölni, de becsszó, megpukkadnék a röhögéstől, ha egy csóré picsa venné el az életem. Legalább méltó módon haljak meg. Felkelt. Felvett egy trikót, amin azt írta: „Az életem, röviden; azt mesélném el neked. Egyszer, pár szóban, nyomatékosan. Aztán maradéktalanul felkínálnám magam, csak neked, egyetlen egyszer. Utána végeznék magammal.” Megállás nélkül hallgatott. Vedd fel a bugyid is. Felhúzta a farmerét, alája meg semmit nem vett.
Elindultunk. Fogtam a karját. Szorosan. Bementünk a Muzica hangszerboltba. Egy csomó hegedű. Válassz. Amelyiket akarod. Nem akarok tőled semmiféle hegedűt. Néztem őt. Nem tőlem egy hegedű, a hegedű, amelyikre szükséged van. Megveszem majd magam. Kérlek… Nem… Megkértem az eladónőt, hogy mutassa meg a legdrágább hangszert. Gewa Maestro IV, egy első hegedűs rendelte a Filharmóniától, de meghalt. Mennyi? 1700 euró. Jó? Hogy jó-e? Az eladónő fölényesen elmosolyodott – az egyik legjobb Európa-szerte. Látszik, hogy nem hozzáértő. Nem nekem kell. Hát kinek? Cătălinára mutattam – neki, a húgomnak. Megnézhetem? Roppant elővigyázatosan nyújtotta át. Inkább ne, én csak összetöröm őket. Odanyújtotta Cătălinának. Ő pedig nem bírt ellenállni.
Az elmúlt húsz évben először hangzott fel a Muzica hangszerboltban Mendelssohn Bartholdy e-moll hegedűversenye (I. Allegro molto appassionato). Eljátszotta elejétől végig. Valószínűleg anélkül, hogy észrevette volna. A végére mindenki köréje gyűlt: eladók, vásárlók, biztonsági őrök. Megtapsolták. Büszke voltam. Kedvem lett volna azt mondani nekik, én hoztam őt ide. De mindannyian lereagálták, hogy egy gyagyás van köztük, úgyhogy nem kellett vastagítanom a demarkációs vonalat. Cătălina még sokáig állt kezében a hegedűvel, miután mindenki a dolga után látott. Miben maradunk? Az eladónő türelmetlenkedni látszott. Cătă? Cătă hallgatott. Ahogy egy hegedűverseny után szokás hallgatni. Megveszem. Most? Elővettem a gubát. Párszor megszámoltam, csak hogy nyalogathassam az ujjaim. Tessék.
Az eladónő betette a hangszert a tokjába. Mielőtt megvált volna tőle, végigsimított az ujjbegyével az éllapján. Vigyázzanak rá, ebben a hegedűben élet van.
A hónom alá vettem és eljöttünk. Elindultunk a bentlakás felé. A bentlakásnál ő meg nyilván ment előre. Én meg nyilván vissza.
Érdekes, ugyanabban a szobában kötöttünk ki. A karjába nyomtam a hegedűt.
Menned kell, mondta… Megyek, mondtam. Nyújtotta a hangszert, ezt is vidd. Nem viszem. Nem mész el nélküle. Oké. Levettem a trikóm, a farmerom, a bugyim, és ott álltam pucéron – így jobb. Ő is levetkőzött. Leült mellém. Én néztem a pináját. Ő nézte a faszom. A csiklója túl kicsi volt. A tekintete azt mondta, hogy a faszom kissé satnya. Összetapadt, közönséges szeméremajkak. Hiányzik az egyik golyója, mondta a fintor a szája sarkában. Akkor sem mosolygott, amikor a kisujjammal megvakartam a tököm. Fogta a telefonját és hívott egy számot. Várt egy kicsit. Halló, Paul? Tudod, gondolkoztam a dolgon, ma este szabad vagyok… ha akarod, találkozhatunk. A másik a vonal túlsó végén örvendezett. Fogtam a telefonom és hívtam egy számot. Halló, Crina? Régóta nem hallottalak… igen, itt vagyok Bukarestben… igen, úgy két órája. Akarsz találkozni, benne vagy még ebben a filmben?… Szuper, felhívlak én estefelé… 8 jó lesz? Letettem. Nincs semmiféle Crina, mondta, anélkül hogy rám nézne. Mindig van egy Crina. Felkelt. Kivett a szekrényből egy fehér trikót, amin azt írta: „Egy nő, aki a te rendelkezésedre áll, mindenkinek a rendelkezésére áll”. Felvette és hosszasan csodálgatta a tükörben. Én felvettem az atlétámat, amin azt írta: „hülyeségek”. De le is vettem, mert izzadságfoltos volt.
Akartam mondani neki valamit. Valószínűleg ő is akart mondani nekem valamit. Ha valamiféle guru lettem volna, azt mondtam volna Nicnek: „Tudod? Azt mondják, hogy a hallgatások csak anyakirálynők, kiknek a hasában több ezer betű zümmög, keresve a megfelelő szavakat. A szavak kirajzanak és megnyergelik a gondolatokat. A makrancos, izgága, féktelen gondolatokat. Sokan már az első megbokrosodásba belepusztulnak, ám az erős, a fontos, az apró igazságokkal felfegyverkezett szavak megmenekülnek. A megszelídített gondolatok így eljutnak egyik személytől a másikig, és eképp az embereknek sikerül megérteniük egymást.” De nem voltam guru, csak egy undok szar, akinek a gondolatai rákaptak a vér ízére. És aki minden étkezéskor és étkezés közt szavakat ropogtat. Mindaz, ami kiszabadul az agyarak közül, nem mondat, hanem sikoly, nem eszme, hanem fröcsögés.
A plafont bámultam és azt kérdeztem: és most mit csinálunk, Cătălina? A plafont bámulta és azt mondta: nincs mit mondjak. Kezdtem elveszíteni. Éreztem, ahogy ezernyi részecskévé porlad, amelyek velem ellenkező irányba sorakoznak fel. Engedd, hogy még veled maradjak ma este. Holnap örökre eltűnök. Maradhatsz, ma este nem jövök haza. Jó.
Egy adott pillanatban kiment. Nem köszönt. Egy másik adott pillanatban kimentem a bentlakás elé, és felszedtem az első libát, aki arra jött. A mérnökin tanult. Kissé be volt tépve, és összetévesztett „az automatika szakos kollégával”. Felmentünk Cătălina szobájába. Levetkőztettem és megdugtam. Büdös volt. Mindene büdös volt. A pofájába élveztem. Hogy is hívnak? Bianca. Oké, mehetsz. Nem jössz velem? Van egy kis füvem, iszunk egy vodkát, és van még egy barátnőm… gyere, funny lesz. Kitártam előtte az ajtót – húzz az anyád picsájába, fingós. Elhúzott.
Te, szóval hogyne lennék szomorú… hiányzik a lakásom. Becsszó, ott senki se lát, amikor én is ember módjára bőgök. Kimentem az utcára. Elmentem az Északiba, és megszálltam az Ibisben. Franciákkal és átutazó kurvákkal teli szálloda. A Griviţei-re néző szobát kértem. Fasza ez az utca éjszaka: romok modern épületek között, mindkét irányba suhanó autók. Az ablakhoz nyomtam a homlokom, hogy közelebb érezzem magamhoz az egészet, és úgy maradtam.
Vitus Ákos fordítása
