lekopni


38
semmi sem olyan, mint régen

semmi sem olyan, mint régen, és ez csak egyre rosszabb lesz, szóval elkezdődött a rothadás, istenem, már ide is besorolt a rothadás és mi még mindig nem jutottunk egy tapodtat sem közelebb egymáshoz, piffpuffmetódussal bukkan föl, és mindent összetör itt a szupertechnikájával. „szétszedni ízekre!” és mi, mi mást tehetnénk, állunk ezekben a sárga azbesztruhákban és várunk.

igenigen, a földigiliszta színe itt aztán alaposan ki lett lúgozva. vége az örömködésnek! kiáltom, ezennel berekesztem az aranyásó-hangulatot.

szóval elkezdődött a rothadás: right now oldódik ki egyik szuper-atombumm a másik után. de, mint általában, semmi sem látszik. csak egy ilyen pici robbanóvirág lép le mezítlábasan, ill. elliheg, a legszívesebben felnőne egy hatalmas esernyőnövénnyé, de nem engedik neki, úgyhogy az egész megmarad néhány megszámlálható mária-jelenésben, amelyek különféle közlekedési táblák hátlapján tűnnek fel, tiszta matricák, de legalább valami, a jelek sokasodnak mindenütt. az ember lassan kihal, azt mondják, már hálni járnak csak belé a gének, mondják ennek is, annak is: a génjeid rendesen el vannak intézve, de hát végül is, majdnem a végtelenségig tartott az evolúció, pedig nem éppen birkenstock-szandikban krosszozott, az tény, inkább olyan kötélhúzásféle volt, olyan folyamat, amiből az ember nem nagyon húzhatja ki magát.
de ne keverjük össze az egyéni rothadást a világ nagy általános rothadásával, figyelmeztetem, ez húzós, ilyet nem nyomunk, tartani kell a kellő távolságot, meg kell tudni húzni a határt, csak hol kezdjük.

tovább cseperednek a hűtőszekrényben a húsvéti tojásokból kikelt kis bombák, amiket aztán bedobunk a testbe, csak úgy célpont nélkül. elkezdtek jönni felénk a fikuszok, minden éjjel egymásról álmodtunk, de csak növényeket láttunk közben, és irányított szemeket. de most végre kinyílt agyunk kiskapuja, valaki kibiztosítja a pisztolyt, elmasírozik és lő és lő és tényleg azt találja el, akit kell, de ez még mindig a hűtőszekrény.

39
a napok egyes szám után kiáltanak, és mi mivel tömjük be a szájukat: a tiszta duplázódással, a totális egymásutánisággal, és ez így zajlik és folyik a rotációs elv alapján, valakinek mindig itt kell lennie, ilyenkor a másik szabad, és mindez turbótempóban váltja egymást, közben a klinika mimika is felgyorsul, amíg egyszer csak véget ér. ebben egyeztünk meg, de ma, amikor visszajöttem, ő már nem volt itt. jonnak nyoma sem volt, igen, az óra ketyeg, de jonnak nyoma veszett, igen, a kölyök olvas, de jon nincs sehol.
– hol van jon?
– pakolt és elment, családi okok miatt, így mondta. – ez a szemét, szóval egyszerűen elment, egyedül hagyott, nem bírta már tovább, na jó, már úgyis alig-alig beszéltünk egymással az utóbbi időben. szóval visszatért a szülői házba. néha még látom, ahogy ott áll a szőnyegporoló rúdnál, vagy ül a mountainbike-ján, felnéz, talán azt kérdezi, mi történik itt, de ilyen könnyen nem tud megszabadulni a zsírfeleslegétől, most megint ő a szomszéd fiú, most megint 16 éves.

és egyáltalán mostantól minden hátrafelé megy: már megint bámul rám kiguvadt szemekkel a normalitás, amelyet szörnyű szappanbuborékként építek föl magam köré, hogy aztán idővel falhoz szorítson: polcok, székek, étkezőasztal, a falióra, és minden csatornán a kölyök. ha ez a néhány négyzetméteres lakás túl szűk volt hármunknak, hát most ketten majdnem elveszünk benne.

az ember nem hagy ott csak úgy egyszerűen csapot-papot és trappol el, de alapvetően én sem csinálok mást, mint ezt, és kénytelen vagyok észrevenni, ahogy cipőt húzok, automatikusan a kezemben van rögtön a dzsekim. „el kell mennem”, mondom, úgyhogy altatót adok be neki, már egy jó ideje így szoktam: a kölyköt beborítom a soros altatótabletta mámorába és lelépek. aztán órákon át megyek az országúton, mindenféle cél vagy irány nélkül, csak úgy vezetek, most is például már megint a kormányon a kezem, aprócska háziállatok, akik hirtelen technikává válnak, most hagytam magam mögött a kedves telepet, teljesen ép és egész, semmi nem veszett el belőle, semmi ki nem esett, egyetlen ember sincs körös-körül, lassan nem előz le a kereszteződésnél egyetlen biciklis tüntetés sem, csak egy autó áll velem szemben, amiben maga a sportosság lakik, széldzsekinek vagy hajpántnak álcázva. olyan kiskorú konkrétlakók, színtelen dzsekikben és élére állított nadrágokban lakó emberek, valaki rendesen kispórolta a színeket a berendezésből.
és hirtelen kitisztul az agyam: honvágyam van berlin után.

különös, pedig berlinben egész idő alatt mást sem csináltam, mint közvetlen környéket játszottam, egyáltalán nem volt komoly, és most meg? most az egyik legdrágább város szélén gubbasztok, ahol vadváltóra vadváltó és előre a szépség, és mit hozok ki mindebből? bekapcsolni a turbinákat a szememben és irány a következő évezred, na ez az, amit nem. éppen hogy nem a jelenben székelő gyorsegyesület tagjaként.

hol marad ez a komisz város, ami körbefutja az embert, a zene, ezek az egyenként becsomagolt hópelyhek (tekknó! tekknó!), ezek az égető kiscsikók a nyelv alatt, és mindenütt ugyanaz a gyapjú: manapság minden ember hóember és totál gyapjúból van, és ha meghúzza valaki a kilógó fonalat, akkor felfejtődik az egész és én-egyén-púp-pulóver lesz belőle.
igen, szeretném felfejteni magam, feloldódni, fonallá válni, ami átkígyózik a városon, nem akarok billentyűkombináció lenni, amit lenyomnak és akkor ott állok, ott áll énüzenet-rögzítőségem. nem egy ilyen mosó-masa-mosodája-vállalkozást húztunk le vidéken, hanem az életünket! mesélem a kölyöknek, jaj, csak lenne megint egy ilyen party egy lepukkant, majdnemrom házban, ahol az ember még a lakásban is a lépcsőt tartja a kezében, mert fél, hogy különben összedől. és még egyszer elmenni az éjszakai élet fénymásoló szövetségébe, hogy a papír felszakadjon a közepén és áttörjön rajta a korszellem. – vagy, szakítom magam félbe, valami egészen más új dologba kezdeni, igen, valami teljesen újat kéne elkezdeni, mesélem neki, pedig az együttérzés a téma mára, együttérzés a köhögő gyerekkel, aki közelebb húzza a falakat. szívem mint a tehénlegelő, mindig tettre kész, de nála célt nem érek, mellémegy minden próbálkozás.
de végül is ő is oka, mert nem fogja fel, mi az, hogy betegség: nyugodtan feküdni, szomorkodni és még véletlenül se kikukucskálni a tányér széle mögül, ami körülvesz bennünket. újra meg újra feláll és ki akar menni.
– mintha kísérteteket látnék, mondja hirtelen, te sem vagy egészen itt: egy másik filmben lenne a helyed, csak elhibáztad.

40
igen, honvágyam van, visszamennék berlinbe. főleg húsvét idején van honvágyam az után az északi észak után, így mesélem a szellemi-szab.-fogl.-kozmopolita-konzervatív írónak, aki egyre gyakrabban tűnik fel itt, „csak megnézem, mi a helyzet veled, hogy alakulnak a dolgok”, ezt állítja – és csak nem ma is átjön teázni?
– ki vele, ma is átjön teázni?
hát persze, hogy igen, és akkor persze nem lehet őket zavarni, míg ismét fel nem kerekedett, valószínűleg átszáll, tovább a következő kis ibolyára, teljesíti a lokálkoloritos sétaadagját. „egyáltalán hogy hívják? olaf wetzel, vagy ilyesmi?” majdnem rómában van, de csak majdnem, derítem ki másnap, valójában elhúzott mellette, a nyolcvanas években volt, meséli, és néha fentről leszól egy hang, ez a küldetésem, magyarázza, de erről ennyi jut eszébe, semmi több.

mindig kikerül, elmegy mellettem kikapcsolni a tv-t: minden egyes szemben rejtőzik egy kis csontocska, ami eltörhet, ha túl gyorsan használja az ember, véli. de „meg kell nyomni a saját body-gombot és start!” szövegel éppen egy ilyen kábszeres junkie, „csak lassan a testtel, take it easy, öreg”, magyarázzák most pont egy nőnek, aki úgy kommentálja mindezt, „legyen saját maga bio-rendezőnője!”, engem ez nagyon érdekel, úgyhogy figyelek. „őrizzük meg a privát nézőpontunkat a dolgokkal kapcsolatban”, mondja erre. és még mindig kikerül, elmegy mellettem kikapcsolni a tv-t: „na ez se tartott valami soká.” pedig épp arról a fiúról van szó, aki egy évig kómában feküdt, „ha egy évig kómában fekszel, teljesen kipunnyadsz”, mondja, és a kölyök már gyakorolja is. aztán néhány takaréklángon égő háziasszony suhan el, talkshow, sóhajtom, és zutty! eltűntek. „mást se tud csinálni, mi?” – mást? na, hát mást se tud, mint kinyomni a tv-t.
na, ezt nézze meg, mondja, és a képernyőre mutat: már a német családsorozatot is becserkészték! – és tényleg, látom meg most, kifakult business-lookban nyomuló népség, valamikor állatorvosok, nőgyógyászok, ügyvédek voltak, mostanában kutyául vannak, és passzolnak hozzájuk a feleségek is. már csak ülnek a parkban a padokon, fáradt gesztusok, és folyik át a víz a testeken minden eredmény nélkül.

és minden egyes ember ott gubbaszt a gyors felfogóképességében, állítja, ami a gondolkodást illeti happy coins, így mondják az államokban, ez történhet még maximum az emberrel.
és kikapcsol.

szóval hirtelen itt volt a nyakamon ez a pasas, aki az orrom elé tartja ezeket a mindenféle brosúrákat, alkalmi ajánlat, fogom fel, nem, semmire nincs szükségem – de úgy érti, hogy tényleg semmire? kérdezi a férfi és egy kicsit kísértetiesen néz rám, de nem hat: biztos benne, hogy semmire nincs szüksége, és ha mégis: szükségem van valamire.
ja, hogy ez a pálya.

„ki maga voltaképpen!” kérdezem tőle. a bátyád, mondja a kölyök – a bátyám? igenis a bátyád, erősködik a kölyök, és most már komolyan kezd aggódni miattam. – de azért azt mégsem mondja, hogy jézus szeret téged, és kiegyezünk abban, hogy iszunk egy kávét egymással, de egy lépést sem tovább. ő az igazi apa, nyögi ki végre, de ”pssszt, el ne mondja neki, lassan kell hozzászoktatni a gondolathoz”. de én nem ismerek semmiféle igazi apát, én csak az igazi heinot ismerem, tájékoztatom, és ilyeténképpen visszakanyarodunk berlinhez. és kezd áradozni, „a német fővárosba”, mondja, „oda kéne elmenni”, és én egyszer csak már nem is vagyok olyan biztos benne. – és mit csinál itt? kérdezem. környezetgondozás, mondja mindössze.

aztán a háborús élményeiről mesél a pasi. nemsokára itt lesz, mondja, és ez így megy, oda-vissza, és valahogy nem akar bejönni még egy picike love story sem, nem üt be minimális boldogság sem, nem, pedig én igyekszem, de ez nem elég. különben is, túlságosan máshogy pozicionáltak bennünket: tényállásfeszültség, ezt mondja a világról, és közben a legtöbben még csak keresik a cipzárt az előbukkanáshoz –
– tessék?
– van, aki még keresi a cipzárt, hogy előbukkanjon!
„hát ez borzasztó!” kiáltja mindjárt, vagy: „hát ez maga a totális marxizmus, amit maga csinál”, kiáltja, kürtöli világgá, pedig a véradás és a szervspendírozás a legmagasabb szint, amit ebben a világban még el lehet képzelni, és a cserepes virágok meg a recycling szemétgyűjtés csak szolid házi feladatai a kifutóban lévő 20. századnak, de ezt már rég tudom, jól tudom, nagyon is jól.
„őrizze meg a humorérzékét!” ezt válaszolja, őrizze meg a humorérzékét, ez a patentérve, alighogy megpróbálnék valamit válaszolni. és most megint ránézek, egy magába fordult tyúk, arcában a lekicsinyített civilizáció: őrizze meg a humorérzékét, kotkodácsolják a falak, csak nekem nem megy. vagy: na maga aztán semmit se tanult a történelemből.

közben a kölyök elég szépen a háttérbe szorult, és megint sikerült féknyomokat beépítenie a vérébe. „most már örökre bennmarad az alvás rágógumigömbjében, nem lehet sehogy kiszedni onnan?” kérdezi a pasas bizalmatlanul, és én azt válaszolom, nem. „na, maga se adja fel egykönnyen!” – el kell adnom a lakást, válaszolok naprakészen.
mert manapság az egész világ a következő évezredbe való katapultálásról töpreng, de ez nem is olyan egyszerű, ahogy elnézem az embereket, akik megnézik a lakást, azt állítják, meg akarják venni, de ennek a fele sem igaz. fura alakok, nem tudnak viselkedni, úgy tesznek, mintha nem látnák a kölyköt, egy hirtelen mozdulattal elmennek mellette: tegyük hozzá, hogy tényleg úgy fekszik az ágyában, mint egy nyeszlett kis szúnyog, és tényleg egyre több új betegségről hallani, ami bárhol felütheti egyszer csak a fejét. gyakorlatilag megint kitörőben a középkor, de hiszen mind arra vágytok, hogy a középkorban trónolhassatok, ordítom az emberek után, de az éremnek ezt az oldalát valahogy senki nem akarja lenyelni.
ezután soha többet nem bukkannak föl.

„még mindig el akarja adni a lakást?” kérdezi a pasas egy szép napon, és én azt válaszolom, igen. így igaz: még egy lakást sem tudok eladni. „akkor vegyen be engem végre a képbe!” szóval ennek is megvolt a terve, na most végre kiderült: beszélgetéseink tehát csak a felületi kozmetikát szolgálták. de ha világossá válik, mit akar a másik, onnantól kezdve nincs mit mondani. „de hát magának nincs is pénze.” – na és?

a tv-ben is már csak 1 kis marsmező marad, ami mást sem csinál, forog a saját tengelye körül, mindig a saját tengelye körül és közben hangokat ad ki.
hát igen, minden egyre üresebb. az nem úgy van, hanem pont fordítva, kívül a lufi és belül a világ. nem felfújva, hanem összehajtogatva. és most a tű van soron, ami szúr, és bumm! szétdurran. mert ki akar nyújtózni az ég, és a fejek utánozzák, de az ég befuccsolt. legalábbis ma. a pasas azt mondta, minden rendben lesz, csak várjam ki a végét, de én már semmit sem tudok.

41
ki beszél itt a halálról. kiáltom bele jókedvűen a reggelbe, és elhúzom a függönyt. utána megkapja a teáját, én meg vissza a nyugalmamat: elhoztad nekem a spiegelt. – mi dolgod még vele?
igen, tényleg hülyeség, elbaszott egy élet: fölspulniznak, aztán elengednek, és akkor leszalad a fonal, anélkül hogy összegabalyodna, ki látott már olyat, hogy az ember búgócsiga-pozícióban fejezze be az életét, úgy értem, nyugodtan tehettél volna egy kicsit többet is, fejlődhettél volna például, nem folyton csak biciklisfutárkodni. és azt hinni, hogy ezzel minden el van intézve, egy kicsit tovább látni az orrodnál, egy kicsit felülnézetből látni mindent. micsoda pech, elnyammogtad az idődet.
na de ettől még nem dől össze a világ, és nem süllyed el a wannsee, mondom neki gyorsan, mert egyáltalán nem fest jól, csak visszazuhan a párnái közé, kis fehér szemecskék, egérarc: „hát ki akar megtottyadni, megtottyadni a te korodban, ki hallott már ilyet”, mondom neki, „nem, erről szó sem lehet”.

a képernyőn is csend van, néha még mozog rajta valami, zászlók a szélben, mintha kiürült volna egy tank, és a kölyök bámulja az egyiket, csak azt az egyet, ami néha-néha mozgatja a lábát, de nagyjából ennyi és nem több.

aztán megint a háborúról beszél, mostanában mindig ezt csinálja. „nem is voltál ott, honnan tudnád ilyen jól?” kérdem tőle, de úgy tűnik, már meg sem hall. „úgy látszik, mégis voltál ott”, sóhajtom, feladom – igen, kisfiú koromban, mondja, „képzeld el, még egészen kicsi gyerek voltam”. a korát úgysem lehet egész pontosan behatárolni, úgyhogy miért ne?
„nem hiszed el, mennyi ideig jöttem akkoriban ki tíz márkából”, mesél például a gazdasági csodáról, „hogy az milyen hosszú ideig kitartott, mert minden egyes pfenninget százszor megforgattam, és még azután is kihoztam belőle valamit, de manapság a pénz már nem számít.”
hogy még a cárkorszakot is elcsípte, az mondjuk nehezen volna hihető, vagy ferenc császárt – a legkevésbé sem! talán egy csücsköt a 48-as forradalomból, és esetleg a franciának a szelét? ki tudja, hátrafelé növi ki magát és nem látni a végét.

ebből elég! kiáltok, de nem sokat mozdítok előre a dolgon. hagyd abba, kiáltom, de nem hagyja abba, nem fejezi be, ebből elég! kiáltok végül, nem bírom tovább, kiáltom, és arra a megállapításra jutok, hogy a fűtetlen szemekbe hangosabban esik az eső, minden fűcsomót mélyen belélegzek, amelyik rosszul mozdul, de minden marad a régiben, ez ellen a zaj ellen még nem találták ki az ellenszert. és ha már mindenhol, még a világűrben is, raktároznak el időt, itt akkor sem, itt befejeződött.

megbocsátani magunknak az áldozat átölelésével, ezt szokták erre mondani, de szerintem nagyon jó érzés, azért liturgikus énekeket ettől még senki sem kezd el énekelni, és a köztársasági elnök húsvéti beszéde körmönfont, mint mindig, az alsó ajak minimális területe az a hely, amibe beleharapok.

42
kis hullarablónak lehetne engem lassan hívni, csak éppen fordított értelemben, de mindig csak adni hozzá, adni hozzá, ennek nem lehet jó vége, néha el is kell venni valamit, gondoltam hirtelen, és lassan kezdem is sejteni, hogy mit.

mi lett belőlünk? azaz mit tettem. nem ezt akartam a világ minden kincséért megakadályozni, és most pont ez történt velem. de mi történt, mi zajlik itt voltaképpen? melyik viccen nevettünk éppen? semelyiken, kérem szépen, mert mi gyártottuk mindet, most hol folytassam?

egy igazán jó filmben most kezdenék el használni a jalousie-t, ami fáradhatatlanul súgná be az embernek a hetvenes évek paroláit és varázsigéit, a fém enyhén karcos hangja a leeresztéskor, ez az, amit most felfedeztem. a poharak helye már nem a konyhaszekrényben van, de mintha most mégis kicsit dülöngélnének, csak nem egy repülőgép startol? de semmi ilyesmit nem hallani, csak egy wc-t húznak le a háttérben.

igen, a hangfoszlány- és látványmaradványok, emlékszem vissza, így mondaná jon: igen, de mi van mögötte? mondaná, de már nincs itt. senki sincs itt. és így nagyon nehéz lesz: az érzékelés, mint tudjuk, mindig a többi emberen keresztül zajlik, akik szűrnek, mint egy filter, szűrő emberek nélkül rendesen benne van az ember a pácban, mert alighogy egyedül vagy, rád zuhannak, megtalálnak a dolgok – nem tudom megmondani, hogy hányadszor hajtom szét a füleimet, hogy ne essenek nekem össze egyetlen közös folttá, a szemek mindig követik az embert a növésben, de a fülek elvesznek – vagy ez mégis a saját érzékelés, aminek a rácsrendszerén átrobban az ember? – nem, ebből a kérdésből nincs kiút, csak a bojler:

a kézmosásnál történik, a bojler, rémülök meg, ugyanis fellobban a lángocska, ha az ember megnyitja a meleg vizet, ezt az összefonódást a meleg víz és a vizesbojler között már majdnem teljesen elfelejtettem, ezt már gyerekként sem nagyon akartam tudomásul venni. de ez a proust-kifli nem fog a fejemre nőni, az ilyesmi manapság gyorsan terjed, alighogy elnézte véletlenül az ember, már be is nyelte, slukk – de nem engem, nem, én maradok a tiszta kultúra dolgainál. még egy utolsó pillantás a fürdőszobába, a tükröt sűrű rétegben kis fehér foltok borítják, fogkrémnyomok, itt mintha sose esne az eső, mintha ennek a fürdőszobának már ősidők óta nem lett volna dolga vízzel, és így egészen kimustrálva holtvágányra terelték volna. mosom kezeimet, a plafonon vízfolt, de nem sok ragad át rám a derűjéből. még egyszer megmosom a kezem, elaludni kézmosás közben, itt még ez is megtörténhet veled.

fölveszem a nyúlcipőt, a kabátot, és egyszerűen kimegyek, otthagyom. már úgysem veszi észre. még a lakás is leköröz újra és újra, így nem fogok egyhamar egyről a kettőre jutni, túl meleg van a télikabáthoz, ami furcsán-ferdén lóg a vállamon, már régóta nem jutok egyről a kettőre, de egyszer csak kinn vagyok. és ennek igazán nagyon örülhetek. mert ahogy ez már lenni szokott a házak esetében, ahonnan eljövünk, ez is romba fog dőlni mögöttem, és nem marad belőle sok, talán valami zaj.
———————-egy konnektor határozott fellépése, aztán az is eltűnik, a többi néma csönd.

nm


[
Forrás: Kathrin Röggla: lekopni. Ford.: Rácz Erzsébet. JAKOsiris, Bp., 1999.]

Please follow and like us:
0
Kategória: Fordítás, Próza, Regény. Bookmark the permalink.

Hozzászólások

Email címét soha nem tesszük közzé. A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

*
*

*

  • Mi megy

  • Hozzászó

  • Havik

  • Ajánljuk