ha lemegyek kenyeret venni, nem jövök vissza.
ez ilyen, mára pedig nem volt más, ez lett volna,
persze, ez kicsit kibaszás.
maradok.
egy napot, legalábbis így gondolom.
most.
gyertya és fekete ruha. inkább öltöny. elegáns,
mint egy halott. meglehet, túlöltözte az alkalmat. körbenézek.
nem illik.
magam látom. mintha fentről. én voltam az elkövető, meg aztán én voltam az áldozat is.
ugyanaz.
a szoknya, virágokkal díszített, mint egy tornaterem 12 után. az is mindegy.
szoknya kifeszítve, mint vászon,
amíg látsz, filmen keresztül, miként múlik el,
vagy tegyük fel, megsemmisülsz. elmész, de soha nem menekülsz,
repedezik alattad az aszfalt.
a múlt nyáron egy ég alatt,
a múlt nyáron a levesben ottmaradtak a könnyek, vagy mi az a sós izé,
azt ettük. elegáns. mint egy halott, kissé túlöltözött, nem illik az alkalomhoz.
figyelj, egy nő a vérnyomását méri,
a hangsúly mindig a nőn van, az teszi, az cselekszik, no, helyetted.
lemész akkor te?
látványpékség, meg ilyenek,
kenyeret venni? költözz el.
ha lesz
opsz, kopogtatás nélkül is beengedlek, de
te maradj kinn, kívül mindenen, én úgy szeretem,
ez áll szándékomban, itt benn rendetlenség van,
ki kellene takarítani, szellőztetni,
de így nem megy,
a virágokról nem is beszélve, öntözni kellene,
amíg lehet, amíg nem elviselhetetlen,
a körülmény –
hogy szeretsz.
