Tegnap éjjel álmomban egy szomorú, fekete tekintetű kutyát simogattam. Nem lehet leírni azt a szomorúságot, ami a szeméből áradt, értelmetlen lenne hasonlatokkal, metaforákkal próbálkozni, megfojtani azt a mélységet, ami az állatok tekintetének sajátja.
Simogatás közben kezem egyszer csak bordái között egy nagyon mély sebben merült el – csuklóig szaladt bele a kutyába –, éreztem szerveinek melegségét, vérének áramlását. Nem reagált, ugyanolyan tekintettel nézett vissza rám, változatlan szomorúsággal.
Mit kellene tennem? – napokig kísért a kutyaszemek „átka”. Legalább ha vádló, vagy kérdő lenne ez a tekintet, de nem, ez az önmagában való, kikezdhetetlen szomorúság, minden szomorúság anyja.
Igyekszem sörrel, vodkával és a kilencvenes évek popzenéjével kiűzni magamból, bár valójában nyugtat a jelenléte, lehet a félelem is elviselhető, sőt kényelmes.
–
–
–
