Fura, kacagtató történeteket is hallhat ott1 az ember.
—-Nézd például azt az izgő-mozgó franciát a rács mellett. Miért forgolódik szüntelen, min ámuldozik? Mi az, amit még nem ért? Meg kellene magyarázni neki, egyben kikérdezni, hogy került ide. Valaki ért franciául, így megtudjuk, hogy ez Max Santerre, francia katona. Éppen ilyen izgékony és kíváncsi volt akkor is, amikor még szabadon élt, s a „douce France”2 volt a hazája. Szép szóval figyelmeztették, hogy kopjon le, de ő egyre ott ólálkodott az orosz repatriálandók gyűjtőtábora körül. Akkor az oroszok meghívták egy kupicára, s attól a perctől fogva nem emlékszik semmire. A repülőgép padlóján tért magához, s ahogy végignézett magán, látta, hogy vöröskatonazubbony és nadrág van rajta, fölötte meg egy őr csizmája. Nemrég meg azt mondták neki, hogy tíz évi lágerre van ítélve, de ugye, hogy csak rossz tréfa az egész, nemsokára tisztázódik minden… – Úgy, úgy, kiskomám, minden tisztázódik, csak várj!3 (Az ilyen esetek egyáltalán nem tartoztak a csodák birodalmába 1945–46-ban.)
—-Ez francia–orosz téma volt, lássunk most egy orosz–franciát is. De nem, ami itt következik, az inkább tiszta orosz, mert ilyen kavarodást csak egy orosz képes csinálni. Nálunk minden korban termettek olyan férfiak, akik nem fértek meg, mint Mensikov a berezovói kunyhóban, Szurikov festményén. Ez az Ivan Kovercsenko sem fért meg, bár sem terjedelmes nem volt, sem magas. De hát az ördög a tejen kívül jó adag vodkát is kevert a fickó vérébe. Szívesen mesélt viselt dolgairól, amiken maga is jókat nevetett. Kincset érnek az ilyen históriák, azokat hallani kell. Igaz, hogy időbe telik, míg rájössz, miért tartóztatták le tulajdonképpen, s hogy miért politikai. De nem kell olyan nagyra lenni azzal a politikai nevezettel. Végül is nem mindegy, milyen gereblyével gyűjtik be az embert?
—-Köztudomású, hogy mi nem aljasodtunk le a kémiai hadviselésig, csak a németek. Annál kínosabb volt, hogy amikor megsöpörtünk Kubányból, néhány hadtápos balfácán miatt gúlába rakott gázbombákat hagytunk az egyik repülőtéren; a németek ebből világraszóló botrányt kerekíthettek. Tehát a krasznodari születésű Kovercsenko főhadnagyot húsz ejtőernyős élén ledobták a német front mögé, hogy elássa ezeket a több szempontból is kártékony bombákat. (Ennél a pontnál az olvasó már mindent tudni vél, és ásítozni kezd: no igen, aztán fogságba került, most meg itt van mint hazaáruló. – Ó nem, mellé tetszik fogni!) Kovercsenko példásan megoldotta a feladatot, majd mind a húsz emberével, veszteség nélkül átvágott visszafelé a fronton. Fel is terjesztették a Szovjetunió Hőse címre.
—-Csakhogy pár hónapba is bele szokott telni, míg egy ilyen felterjesztés megfordul, s mi lesz akkor, ha valaki ennek a Hősnek a bőrében sem fér meg? Csendes, jó fiúknak szokták adni ezt a kitüntetést, a katonai és politikai kiképzés mintadiákjainak, te pedig, ha lobogni kezd benned a virtus: Vodkát ide! – De ha nincs! – Mi az, hogy nincs? Ha te az egész Unió hőse vagy, mit sajnálják tőled azok a piszkok azt a liter vodkát? Ivan Kovercsenko lóra ült, s bár Caliguláról biztosan nem hallott, lóháton állított be a városi hadi bizottmány parancsnokának emeleti irodájába azzal, hogy: Utalj ki nekem vodkát! (Gondolta, így hatásosabb, méltóbb egy Hőshöz, s nem is lesz olyan könnyű visszautasítani.) – Szóval ezért ültették le? – Nem, dehogy! Ezért csak lefokozták: Hősből Vörös Zászló Érdemrendessé.
—-Nagyon ette a fene Kovercsenkót az italért, de bizony nem mindig akadt, és cigánykodni volt kénytelen. Lengyelországban megakadályozta, hogy a németek felrobbantsanak egy hidat; ezt a hidat a sajátjának tekintette, s míg parancsnokságunk oda nem ért, hídpénzt szedett az átmenő lengyel gyalogosoktól és szekeresektől, „mert ha én nem vagyok, már nincs is hidatok, koszosok!”. Egy napig szedte így a hídpénzt (vodkára), aztán beleunt: nem lődöröghet ott állandóan! Kovercsenko kapitány tehát becsületes alkut kínált a környékbeli polákoknak: vegyék meg tőle ezt a hidat! (Szóval ezért csukták le! – Dehogyis!) Nem is kért sokat, a lengyelek azonban garasoskodtak, nem mentek bele a vásárba. A „pan kapitan” erre odadobta nekik a hídjukat: vigyen el titeket az ördög, használjátok ingyen!
—-1949-ben Polockban találjuk mint egy ejtőernyős ezred törzsparancsnokát. A hadosztály pol. osztálya nagyon nem szerette Kovercsenko őrnagyot, mert az tojt a politikai nevelésre. Egyszer egy ajánlást kért tőlük pályázatához a Katonai Akadémiára, de mikor átnyújtották neki, csak belepillantott, s visszadobta az asztalra: „Ilyen ajánlással legfeljebb a banderistákhoz mehetek, nem az Akadémiára!”. (Szóval ezért? … – Ezért akár egy tízest is rányomhattak volna, ám elnézték neki.) Bűnlajstromát azzal is növelte, hogy szabályellenesen szabadságolta egyik katonáját, továbbá azzal, hogy egyszer részegen vezetett és összetört egy teherautót. Ezért tíz … napi fogdát kapott. De saját katonái őrizték, akik rajongtak érte, és ki-kiengedték a faluba mulatni egyet. Így a fogdát még kibírta volna, de a pol. osztály ráadásul haditörvényszékkel fenyegette. Ez már kihozta a sodrából és mélyen elkeserítette Kovercsenkót: szóval mikor bombákat kell elásni, akkor „gyürkőzz neki?”, de egy vacak másféltonnásért börtönbe dugnátok? – Éjjel kimászott az ablakon, lement a Dvinára, kölcsönvette egy haverja eldugott motorosát, és meglépett.
—-Ekkor derült ki, hogy nem tartozik a könnyen felejtő iszákosok fajtájába: meg akarta bosszulni, hogy a pol. osztály annyi borsot tört az orra alá. Litvániába érve sorsára hagyta a csónakot, s kérte a litvánokat, hogy vigyék el őt a partizánokhoz: „Vegyetek be, nem fogjátok megbánni, kimiskároljuk őket!”. A litvánok ellenben biztosra vették, hogy nem magától jött, hanem úgy küldték.
—-Volt nála egy csekk, bele volt varrva a ruhájába. Kubányba váltott jegyet, de még Moszkva előtt jól felöntött a garatra az étkezőkocsiban. A pályaudvarról kilépve hunyorgó pillantást vetett Moszkvára, s azt mondta a taxisofőrnek: „Hajts a követségre!” – „Melyikre?” – „A rosseb beléjük, akármelyikre!” A sofőr el is vitte. – „Na, ez melyik?” – „A francia” – „Nagyon helyes”.
—-Lehet, hogy eredetileg csakugyan akart valamit a követségtől, de elvesztette a fonalat, s most valami mást gondolt. Ereje és ügyessége nem hagyta cserben. Anélkül, hogy megriasztotta volna a kapuban álldogáló rendőrt, szép nyugodtan besétált a mellékutcába, aztán megmászta a sima, kétszeres embermagasságú falat. A követség udvarán már úgy ment minden, mint a karikacsapás, senki sem vette észre, senki sem állította meg. Belépett a házba, átment néhány szobán, s egyszerre csak terített asztalt látott maga előtt. Sok minden volt azon az asztalon, de őt csak a körte érdekelte: úgy ráéhezett, hogy minden zsebét teletömte körtével. Ebben a pillanatban beléptek a háziak, hogy vacsorához üljenek. „Fene ette franciák!” – esett nekik Kovercsenko; úgy kiabált velük, mint aki otthon van. Az motoszkált a fejében, hogy Franciaországból semmi jó nem származott az utóbbi száz esztendőben. – „Mért nem csináltok forradalmat? Mért akarjátok hatalomra juttatni De Gaulle-t? Mi meg csak etessünk titeket a kubányi búzával, ugye? Abból biza nem esztek!” – „Kicsoda maga? Honnan jött?” – ámuldoztak a franciák. Kovercsenko talpraesetten rögtön megtalálta a helyes választ: „MGB-őrnagy vagyok!”. A franciák nyugtalankodni kezdtek: „Akkor sem kell így ajtóstól berontani. Milyen ügyben jött?” – „Az anyátok erre meg arra…!” – pakolt ki most már mindent Kovercsenko, ami a szívén feküdt. Még egy ideig adta ott a fenegyereket, de aztán észrevette, hogy a szomszéd szobában már róla beszélnek a telefonba. Maradt még annyi józan esze, hogy megkezdje a visszavonulást, de akkor meg a körték kezdtek potyogni a zsebéből, s így távozását harsány gúnykacaj kísérte.
—-Még akkor is maradt benne annyi energia, hogy nemcsak a követségről jutott ki ép bőrrel, hanem el is csatangolt valamerre. Másnap reggel a Kijev-pályaudvaron ébredt fel (vajon nem Nyugat-Ukrajnába készült?) – ott is fogták el nem sokkal később.
—-A vizsgálat során maga Abakumov verte; karvastagságú hurkák nőttek a hátán. A miniszter persze nem a körték miatt páholta, sem pedig a franciák önmagában indokolt leckéztetése miatt, hanem azt akarta kiszedni belőle, hogy ki és mikor „szervezte be”. Ítélete természetesen huszonöt évre szólt.
—-Se vége, se hossza az ilyen históriáknak, de mint minden vagon, éjszakára a sztolipin is elcsendesedik. Éjjel nincs se hal, se víz, se klozetra járás.
—-Ilyenkor itt is csak a kerekek ütemes csattogása hallható, mely egyáltalán nem zavarja a csendet. S ha még az őr is elhagyja a folyosót, a harmadik férfiszakaszból halkan át lehet beszélni a negyedikbe, a női szakaszba.
—-Női hangot hallani fogságban – egyedülálló élmény. Van benne valami költői, még akkor is, ha csak cikkelyekről meg ítéletekről folyik a szó.
—-Alább egy ilyen, egész éjjel folyó társalgásról számolunk be. 1950 júliusában történt. A női szakaszban nem voltak utasok, csak egy fiatal lány, egy moszkvai orvos lánya, akit az 58:104 alapján tartóztattak le. Egyszerre éktelen lárma hallatszott a férfikupékból: a konvoj5 a három kupéból egyet kiürített (hogy a másik kettőbe így hányan zsúfolódtak, ne kérdezzük). Egy rabot hoztak, aki egyáltalán nem látszott annak. Először is nem volt kopaszra nyírva; világosszőke, hullámos haja kihívó fürtökben vette körül hatalmas, nemes fejét. Fiatal volt, daliás, angol egyenruha volt rajta. Bizonyos reverenciával vezették végig a folyosón (még a konvoj is megilletődött az instrukciók láttán, melyek ügye borítékján voltak) – a kislány végignézte ezt a bevonulást, a férfi azonban nem látta meg őt (mennyire sajnálta később!).
—-A lármából és nyüzsgésből a lány megértette, hogy külön fülkét tettek szabaddá a férfi számára, azt, amely közvetlenül az övé mellett volt. Világos, hogy ez a fogoly senkivel sem érintkezhet. Annál inkább szeretett volna vele beszélni. A sztolipinban a szomszédos fülkék utasai nem láthatják, ha viszont csend van, hallhatják egymást. Késő este, mikor a vagon kezdett elcsendesedni, a lány a pad szélére ült, közvetlenül a rács mellé, és halkan átszólt (vagy talán előbb halkan dúdolni kezdett. A konvoj ezért biztosan megbüntette volna, de a konvoj maga is lepihent, a folyosón nem volt senki). Az ismeretlen meghallotta, és a lány utasítása szerint ő is ugyanúgy helyezkedett el. Most tehát háttal ültek egymásnak, ugyanannak a háromcentis deszkának támaszkodva, s a rácson keresztül halkan beszéltek a deszka vége irányába. Fejük és ajkaik olyan közel voltak, hogy szinte csókolózhattak volna, de nemcsak hogy nem érinthették, még csak nem is láthatták egymást.
—-Erik Arvid Andersen már egész tűrhetően értett oroszul, s bár sok hibával beszélt, gondolatait azért ki tudta fejezni. Elmesélte a lánynak a maga csodálatos történetét (majd meghalljuk mi is a gyűjtőtáborban), emez pedig egy moszkvai diáklány hétköznapi történetét mondta el neki, azt, hogy miért kapta az 58:10-est. De Arvid elragadtatva hallgatta, kérdezgette őt a szovjet fiatalságról, a szovjet életről, és egészen más ismereteket szerzett, mint korábban a nyugati baloldali sajtóból, illetve hivatalos szovjet kiküldetése idején.
—-Egész éjjel beszélgettek így; milyen különös éjszaka volt ez Arvid számára! Ez a furcsa rabkocsi ebben az idegen országban; az éjszakában rohanó vonat ütemes dobolása, melyre szívünk dobogása a visszhang; egy lány dallamos hangja, susogása, lélegzése a füle mellett, szinte a fülében – s még csak egy pillanatra sem láthatja! (Akkor már másfél éve nem hallott női hangot.)
—-S míg összedugta a fejét ezzel a láthatatlan (és valószínűleg, sőt egész biztosan gyönyörű) lánnyal, életében először nyert bepillantást Oroszországba, s Oroszország hangja egész éjjel az igazságról beszélt neki. Így is lehet első ízben megismerni egy országot… (Reggel majd a sötét szalmatetőkre is ráláthat az ablakból, míg titokzatos idegenvezetője szomorú suttogását hallgatja maga mellett.)
—-Mert mindez együtt: Oroszország! A sínekre rakott foglyok, akik már nem is panaszkodnak, a lány a rabvagon fala mögött, az őr, aki lefekszik aludni, a zsebekből kiguruló körték, az elásott bombák, az emeletre felkocogó lovas – ez mind Oroszország.
–
–
[Részlet A Gulag szigetcsoportból. Szente Imre fordítása.]
–
–
1 Mármint a sztolipinban, a rabszállító vonatban.
2 Édes Franciaország.
3 Pedig még egy második ítéletet: 25 évi lágert is fog kapni, s majd csak 1967-ben szabadul az Ozera-lágerből.
4 Szovjetellenes agitáció.
5 Fegyveres kíséret.
–
–
