Az irodalom, mint minden egyéb művészet, néhai emberek eleven emlékeinek kincstára. Eszköze a minden művészi eszköznél élőbb nyelv, a szó. A szavak évszázadok hagyományát és történetét foglalják magukba. Minden alkotónak megadatott, hogy új fejezetet nyisson a nyelvhagyományban, vagy legalábbis bizonyos szavak használatában. A vérbeli alkotó olykor még alkot is új szavakat, vagy új jelentést csal elő belőlük. Egyik-másik szó évszázadokig állhat parlagon, anélkül hogy bárki is felfedné tartalmát, rejtett jelentéseit, aztán jön valaki, aki megsejti, minő kincs rejlik benne, s ráeszmél, hogy ki tudja vele fejezni bonyolult egyéniségének valamely árnyalatát. Lehajol érte, és a kő, melyet az építőmesterek mint használhatatlant félredobtak, egyszeriben tartópillér lesz, valamiféle – nevezzük így – központi szó.
—-Szinte minden írónál találhatunk két-három olyan, csak rá jellemző szót, melyben ott érezzük lényének valamely fontos sajátosságát. A nagy kínai bölcs, Lao-ce, akinek bölcsességét 81 verse hirdeti, lényegében két szó köré csoportosítja minden mondanivalóját: értelem – élet. Župančič szerint Prešeren költészetének és életének központi szava a szerelem, s alighanem igaza van.
—-Egyszer felötlött bennem Ivan Cankarnak két ilyen „pillére”, és körülnéztem egy kicsit, kivel tudnám e szempontból összevetni. Goethénél bukkantam rá két furcsamód hasonló, mégis oly eltérő szóra. Kissé elidőznék e két szópárnál.
—-Cankar két szava: a vágy (hrepenjenje) és az álom (sanje). Ezerszer használta őket, a legelső lépésektől, amikor így beszélt: „Szent vágy emészt most engem, neked köszönhetem…”, vagy: „… álmaim voltak igazi életem”, egészen az Álomképekig, de a legjobban talán a Szép Vidaban jutottak kifejezésre, mely valójában nem is egyéb, mint drámai hitvallás a vágyról. Ebben a művében – melyet szinte lelkülete kristályosodott formájának is nevezhetnénk – van két vers, mindkettőt a „csodatevő virág”-hoz írta, s mindkettőt áthatja az álom: „Álmomban láttam őt…”, „Küldj, ó, Istenem, küldj álmot szememre…”, „… és az ég álmot bocsátott rá …”.
—-Goethe szavai, mint említettem, minden különbözőségük ellenére is nem mindennapi rokon vonást mutatnak a Cankaréival, s így hangzanak: törekvés (Streben) és bepillantás, meglátás (Einsicht). Különösen ez utóbbi fordul elő gyakran önéletrajzi műveiben, útleírásaiban és természettudományi dolgozataiban. Eckermann-nal is beszélgetnek róla, s Goethe nem egyszer szőtte bele famulusa előtt megfogalmazott gondolataiba. A másik központi szó, a Streben valójában Faust szellemét jellemzi, ezt hirdeti a Faust lelkét az égbe vivő angyalok éneke is:
———————————-„Wer immer strebend sich bemüht,
———————————-Der können wir erlösen.”
———————————-(„Ki holtig küzdve fáradoz,
———————————-az megváltást remélhet.” –
——————————————————–Kálnoky László fordítása)
—-Arról nem szólva, hogy Goethe prózájában és lírájában egyaránt sokszor előfordul a Streben szó, már ez a Faust számára igazolást és feloldozást jelentő két verssor is rámutat a dráma alapvető sajátságára, s központi fontosságot kölcsönöz a megváltó Strebennek a költő munkásságában és életében.
—-Első pillantásra szinte alig fedezhetünk fel jellemző jegyet a két szópárban, jóllehet nyilvánvaló, hogy tipikusak szerzőikre. A Cankaré – vélnéd – valahogy lágyabb (hrepenjenje, sanje), nőiesebb, szlávosan „törékeny”, a német lángész kemény, férfias szavaival (Streben, Einsicht) szemben. Csakhogy minden egyes szó, kivált ha olyan nagy életművek központi szavai, mint a szóban forgó négy, felszíni jelentése alatt széles látóhatárt sejtető rétegeket rejt magában.
—-Nézzük például a hrepenjenjet és a Strebent. A szlovén gyengélkedést, enyhe betegséget sejtet. A betegség pedig szenvedést. A vágy inkább passzív viszonyt fejez ki, egyfajta vonzóerő hatósugarában való vergődést, mint valamire irányuló szándékot. Ezzel szemben a törekvés (Streben) akaratból vagy hatalomból eredő mozgást tartalmaz. Vágy – kaptató érzelmek; törekvés – előrenyomuló akarat. Az epekedő ember szemét meresztgetve botorkál célja felé, a törekvő viszont előre szegezi tekintetét és eléri célját. Ezek volnának tehát a fenti két szóban rejlő „mozgási energiák”.
—-Lássuk most a másik kettőt. Részben célt, részben élménybefogadási formát érzékeltetnek ezek is. Sanje és Einsicht. Az ember rendszerint behunyt szemmel álmodik, a bepillantás, meglátás azonban a néz, lát igéből származik. Nem véletlen, hogy ezt a kifejezést, mely Goethe számára, és csak az ő számára valójában a megismerést helyettesíti, itt olyan ember használja, aki – kiváló ismerője, H. S. Chamberlain szerint – olyan zseni, akinek legfőbb érzékszerve a szeme volt. Nem a megismerés, hanem az Einsicht, a figyelmes szemlélés, az érzékletes látás volt a megnyilvánulási formája és célja Goethe törekvésének. Cankar vágyakozásának pedig az álom. Nem az álmodozás, hanem az álmodás, a lehunyt szemmel való nézés. Hova tekint hát Cankar? Befelé. A világba néző szem a messzi csillagok után kutat, s prométheuszi szándékában az egész világűrt be akarja tekinteni. A lehunyt szem a benső tájak és témák felé fordul, azoknak mélyére szeretne látni.
—-Így aztán lassan kibontakozik előttünk a négy szó nyomán a két alkotó művész egyénisége, a szlovén az álmodó, a szív rejtelmeinek ismerője, a német a világba merülő; Cankar a törékeny, a hű epedező, a lehunyt szemmel bolyongó; Goethe a természetimádó és -ismerő, a nyughatatlan, prométheuszi bátorságú kutató és varázsló. És megvilágosodnak előttünk útjaik is. Érthetőbbé válik számunkra Cankar, amikor ezt mondja: „A hatalmas emberi szív minden szentélyéből titkos ajtó nyílik egy újabb szentélybe… onnan egy harmadikba… és tovább, a végtelenségig, egyik kápolnából a másikba, egyik tömlöcből a másikba, egyik titokból a másikba; minden lépcső, ha mégoly meredek és homályos is, újabb, még meredekebb és homályosabb lépcsőhöz vezet, a mélység újabb mélységekbe, a sötét újabb sötétségbe.” És megértem Goethe zarándokútját is tudománytól tudományig: Philosophie, Juristerei, Medizin, Theologie, s ezekhez, legfontosabbként, még hozzá kell adni minden ágazat varázsát és ismeretanyagát, az anatómiától kezdve a színek és fények tudományáig.
—-Aztán ott látjuk őket a megtett út végén. Fáradhatatlanul, pihenőt nem ismerve haladtak előre mindketten, az első végtelen kitartással, a második hatalmas fellobbanásában, egyikük álmainak csodatevő kék virága után vágyódva, másikuk azzal az eltökéltséggel, hogy felfedi, megérti, megismeri a világ titkait. Az első előtt megnyílnak az emberi szívek. Lelki szeme előtt nincs titok, álomképei mélységes emberismerettel vannak teli. „Csak aki tántoríthatatlan volt, aki a végső igazságot szomjazta, aki saját lelkének mélyébe is lemerészkedett, csak az képes megfejteni minden példázatot, csak az előtt nyílnak meg felebarátja szívének katakombái”, az előtt tárul fel az emberi szív kozmosza. A másik előtt viszont – tőle kölcsönözte az epekedő Cankar végkövetkeztetésében a példabeszéd fogalmát (alles Vergängliche ist nur ein Gleichnis) –, a másik már-már istentelenül vakmerő tekintete előtt viszont a külső kozmosz tárja fel titkait, s a költő szelleme, mely bejárta a földi természet és az égitestek valamennyi pályáját, hallatlanul intuitív, a maga választotta módon Einsichtnek nevezett megismeréssel áthatott víziókat hozott létre.
—-Ilyen képet nyerünk tehát róluk, ilyennek mutatják őket azok a szavak, melyek egyéniségük legszámottevőbb komplexumait foglalják magukban. E szavak mindvégig egybeforrnak emberi alakjukkal, s szellemük áthatja egész munkásságukat és életüket. Csak ez a két szópár lehet létük igazi tükre, annak a fatális erőnek hiteles kifejezője, mely létrehozta mindkettőjüket, a botorkálót éppúgy, mint a Prométheuszt, s amely úgy sugárzik belőlük – önnön fényétől, és az első pillantásra felismerhetően –, hogy sem elrejteni, sem meghamisítani nem lehet, mint ahogy legyűrni is képtelenség volna. Amit megtehettek: a szolgálatába szegődtek mindketten.
Szilágyi Károly fordítása
–
–
