Belökte az ajtót a „Személyzet” felirattal. Megnézte az üzenőtáblát, hátha van valami újság. Nem volt.
—-Jó néhány figyelmeztetés volt kiragasztva bolti tolvajokról, elnagyolt jellemzőkkel: büdös, ír, atlaszokat lop. Vagy: csontkeretes szemüveg, hosszú felsőkabát, szendvicsek, rajong a kertészkedésért. Néhány értékesítési és forgalmi statisztika. Üresedések a cégnél más helyeken. Kinyitotta a szekrényt, ahol tudomása szerint a kávénak kellett lennie, és feltette a kannát forrni. A kávépénz gyűjtőhelyéül szolgáló korsóba kiszámolta az aprót, két tíz- és egy ötcentest.
—-Gratulált magának a tényhez, hogy nem igazán izgatta a kávékérdés. Fogalma sem volt róla, hogy mely márkák számítanak jónak. Egy percet sem töltött a kávé körüli hercehurcával, hány kanállal, mennyi víz, mennyi tej, mennyi cukor. A kávéval az emberek teljesen meg tudnak hülyülni. Eggyel beljebb volt hozzájuk képest.
—-Átfutott néhány új könyvet, aztán megpróbált hívni egy-két számot. De sehol nem vették fel.
—-Tehát szürcsölgette a kávéját, és élvezte a kényelmes széket.
—-Rendben van magával, mondta saját magának. Őszintén, nem, nem rendben… több, mint rendben… kimondottan jól volt. Könnyedén. Tizenöt percig azon gondolkodott, mennyire lényegtelenek a születésnapok. Aztán néhány percig azon morfondírozott, hátha téved. Ezt követte félóra mélázás arról, hogy az, ha magadban üldögélsz egy könyvesbolt irodájában egy pár banánnal és egy fél vekni félig kiszáradt kenyérrel, ami a vacsorád, habár neked nincs ellene kifogásod, szerencsétlennek tűnhet mások számára. És érdekli őt, ha nyomorultnak látszik? Számít, amit más emberek gondolnak? Végül belefáradt az erről való gondolkodásba.
—-Kellemes hangulatú szoba volt. Barátságos. Kár, hogy nem itt dolgozik, de úgyis vissza kell mennie a munkájához.
—-Következő reggel észrevétlenül kecmergett elő a Természettudományból, kisétált és elindult a kikötői felügyelet felé.
—-Ahogy átment egy csöndes utcán, egy sovány fekete férfi ment oda hozzá.
—-– Van valamim magának.
—-Nem válaszolt neki, és nagy léptekkel haladt tovább, azzal a nem-odafigyeléssel, ami a nagyvárosokat alakítja, érzékelve a sikertelenségét saját abbéli törekvésének, hogy elég szegénynek, őrültnek és veszélyesnek tűnjön ahhoz, hogy visszaverje a kapcsolatteremtési kísérleteket. Szegénységileg és őrültségileg még jól állt, de a veszélyességnek a közelébe sem ért. Viszont amikor a fekete férfi egy elefántot kínált neki, megállt.
—-Benézett az utánfutóba. Bent megcáfolhatatlanul egy indiai elefánt volt. Fiatal elefánt, elég fiatal, hogy beférjen a lószállító kocsiba, elég öreg, hogy fáradtan és háborogva vegyen részt az elefántosdiban. Megrázta a fejét, és továbbindult.
—-– Kell magának ez az elefánt – unszolta az árus, olyan meggyőzően, hogy egy pillanatig hatalmába kerítette a meggyőződés: éppen egy elefántra, erre az elefántra van szüksége. Az érzés úgy múlt el, ahogy jött. Arról szólt ez, amiről minden: valakik azt mondogatják neked, szükséged van bizonyos dolgokra, élveznéd őket, aztán rájössz, hogy nem is.
—-– Száz dollár. Csak száz dollárt kérek érte.
—-Nem rossz alku. Túl jó ahhoz, hogy elszalassza. De annyit megtanult harminchárom év alatt, hogy nincs szüksége egy elefántra, különösen nem egy ilyen agyafúrt példányra. Hajlott rá, hogy inkább az ellenkező típusba tartozóként határozza meg magát: ő olyasvalaki, akinek nincs szüksége elefántra. Az árus, majdhogynem a dolog természetéből adódóan, sokkal érdekesebb ember, hiszen neki el kellett adnia egy elefántot, ugyanakkor sokkal elkeseredettebb is. Aztán meg helye sincs, ahová az elefántot tehetné, még olyan helye sincs, ahova magát tudná tenni. De talán ez a legnagyobb adomány, a trükk, hogy hagyod magad meggyőzni a vásárlás szükségességéről, aztán úgy maradsz.
—-Elment a csomagmegőrzőjéhez, és feltúrta. Kiszabadította a Bookcruncher-pólóját a többi ruhadarab karmaiból, és átöltözött.
—-Már nem tetszett neki a póló, zavarba ejtőnek találta. A Bookcruncher vastagon szedett ívben a tetején, az Iliász első két sora középen, és alatta kisbetűvel: Rettegj tőlem! Olyan tárgy, amilyeneket ifjú és harcias éveiben gyárt az ember. Egy nő, aki egy bisztróban öltözködési leckékben próbálta részesíteni, nem véve tudomást arról, hogy kihívóan két könyvet olvasott egyszerre, csak hogy eltántorítsa, szívbajt kapott, mikor kérdezősködésére kiszámolta, hogy a pólót tizenkét évre saccolja. Őszintén szívbajt kapott. De nem dobta ki, semmit nem dobott ki, és a többi nem kívánt öltözködési elemhez hasonlóan ez is elpusztíthatatlan volt.
—-Most vagy elmegy a sarokra a Paramount Hotelbe egy gyors mosdásra, vagy Sylvanához megy, ami egy összetettebb ügy; zuhanyozni akart, de a Sylvanával kötött egyezségben benne volt a mosogatás és a portörlés is a törülközőkért cserébe. Sylvanának sok könyve volt, amiket elképesztően nehéz volt leporolni, és mivel mostanra mindet olvasta, kicsi volt a motiváció is.
—-Elgyalogolt a Paramounthoz, bement a férfiszakaszba, derékig levetkőzött, nagyjából megmosdott, hosszasan fogselymezett, és rájött, hogy nem érzi nagyon tettre késznek magát. Rendszeresen járt ide, és soha nem zavarták. Nem szándékosan, ezt gyanította, hanem mert úgy adta elő a szegényt és őrültet, hogy a gazdag külföldiek sem jobban.
—-Ezután következett a kubai étterem és a ház specialitása. Mindig a ház specialitását kérte, ez felmentette őt az étlap tanulmányozásának, a személyzetet a specialitás rátukmálásának kötelezettsége alól. 1884-nél tartott épp, előszedte a Sir Thomas Bart emlékezetes históriája egy példányát, ami csak annyiban volt emlékezetes, hogy unalmas volt, és a Különös Károly történetét, ami nem volt különös, csak unalmas.
—-Már három oldal után megjött a fokhagymás csirke és a rizs fekete babbal. Miközben elkezdte felvágni, azon gondolkodott, vajon meghalt-e az apja.
—-Azt mondják, akkor válsz valóban férfivá, ha meghal az apád. Egy délután hirtelen derült égből érez majd egy impulzust, és tudni fogja? Ez lenne az egyetlen módja, hogy bármit megtudjon az apjáról.
—-Vajon milyen gyakran gondol erre? Tíz éve napjában egyszer? Napjában kétszer? Kétnaponta háromszor? Mennyi időt töltött el ezzel? Öt percet alkalmanként? Tíz percet? Annyi időt fecsérelsz el ugyanazokon a dolgokon töprengve. Az emberek panaszkodnak, hogy ugyanazt kell csinálniuk, ugyanazt eszik, ugyanazokat a ruhákat hordják, de soha semmi bajuk azzal, hogy a gondolataik állandóan ugyanazok. Rájött, hogy ez legalább annyira gyakori gondolata, mint az előző.
—-A szemben lévő fülkében a lapos kalapos, újságolvasó ember kifogásolta a ház specialitását.
—-Ez volt az egyetlen dolog, amit az apjának köszönhetett: meg tud enni és meg is eszik bármit egy hang nélkül. Nem is annyira arról van szó, hogy az apja rossz szakács lett volna, de onnantól, hogy az anyja lelépett, az étel ízetlenné és nyomasztóan egyhangúvá vált: kolbász, véres hurka, disznósült. Csak alkalmanként került be ezek közé néha valami más húsféleség, amely azzal fenyegetett, hogy megromlik az apja üzletében. Azon gondolkozott, hogy milyen gyakran jut ez az eszébe. Ahányszor csak meglátott valakit egy étteremben akadékoskodni vagy otthagyni az ételt. Régen megtanulta, hogy az étkezés olyasmi, amin gyorsan át kell esni.
—-Ha védettséget élveznél a saját gondolataiddal szemben, akkor majdhogynem lehetetlen volna unatkoznod, döntötte el. Ha olyan valaki mellett kellene ülnöd, aki rendszeresen olyanokat mond, hogy ez olyasmi, amit apámnak köszönhetek, vagy hogy az étkezések azon dolgok közé tartoznak, melyeket el kéne törölni, két napig csak hebegnél-habognál. Az érettség tehát: amikor nem prédikálsz többé, és szakadatlanul azokon a ringlispíleken keringsz, amelyeket már te magad építettél.
—-Legalább élvezte a rizspudingot, kis fahéjjal fűszerezve, és a kávét: jó volt időnként kicsit megvadulni. Az apai csomag végső gondolatát legtöbbször sikerült elfelednie: nem az volt igazán szomorú, hogy gyűlölték egymást, hanem hogy egyszerűen a semmi volt közöttük. Eljátszotta a fiú szerepét, ahogy kellett, és azt kívánta, bárcsak az apja is megjátszaná kicsit magát. Néhány év elteltével megadatott neki, hogy megértsen valamit az apjából, amikor egy vonaton egyszer megpillantotta egy régi iskolatársát. Öt éve nem beszéltek, de nem ment oda csevegni: nem volt mondanivalója. Különös, nem, hogy egy olyan világban, ahol egy műhold meg tudja állapítani a fogkrémed márkáját, ahol szavak millióit tudod egy ujjmozdulattal tízezer mérföldnyire röpíteni, ahol bármely kontinensről származó tévésorozatokban dagonyázhatsz, ahol nincs búvóhely és nincs csönd, ő egy ilyen világban nem tudja, hol az apja, és nincs mondanivalója a számára?
—-– Sokat olvas – mondta a kalapos panaszgép, a két nyitott könyvre utalva. Bólintott, mivel nem volt mit tagadni, és mert nem akarta megtenni a kezdő tétet egy beszélgetéshez.
—-– A könyvek, az nem az élet.
—-– Nem, jobbak – felelte, és végigpörgette a harminckét könyvtári olvasókártyát a tárcájában, hogy megtalálja köztük az egyetlen hitelkártyát, és fizessen.
—-Huszonegyedik századi csavargólét. Egy óceánnal odébb, az esőben, a nevét viselő kis pénzösszegek zarándokoltak egy cambridge-i bankba, miközben Londonban kis amerikai adósságok vánszorogtak egy címre, ahol Elsa az övéhez elfogadhatóan hasonló aláírással látta el a csekkeket, ezzel biztosítva jogát a kis műanyag laphoz.
—-Jól érezte magát. Rizspuding- és kávé-jóérzés. És „az étteremben senki sem csinálja azt, amit ő”-jóérzés. Senki, egész New Yorkban. Valószínűleg senki a világon.
—-Útban a könyvtár felé megállt a postánál megnézni, jött-e valami. Egy csekk, három hónap késéssel. Egy könyv recenzálásra; háromszáz szó arról, milyen, és háromszáz arról, milyen nem: na jó. Egy konferenciameghívó.
—-Levelek Elsától – egy születésnapi levélkupac. Mostanában azon gondolkodott, hogy az egészet egyenesen a kukába dobja, mert az elmúlt néhány évben semmi újról nem szóltak. Elsa mindig ugyanott dolgozott, ugyanott lakott, és ugyanazokkal a szavakkal fejezte ki aggódását és becézgető szeretetét. Azt gondolta volna, hogy Elsa ugyanúgy belefáradt az émelyítő ragacsok írásába, mint ő az olvasásába, de nem; ezek voltak az ő ringlispíljei.
—-De hát Elsa kitartó volt, és ez csak erényei egyike. Nem várhatod tőlem, hogy én tegyem meg az első lépést, Crunchy, ezek a szavak minden ötödik levélben felbukkantak, és gyanította, hogy az ironikus felhang nélkül, annak ellenére, hogy náluk az összes lépést Elsa tette meg, az elsőtől az ezredikig, a női arzenál minden egyes fegyverét felhasználva, a csúzlitól az aknavetőig.
—-Rózsaszín borítékáradat, annyi kártya és egyéb, érzelmekkel túlcsorduló csecsebecse követte szerte a világban, amennyivel már szekrényeket lehetett volna megtölteni: marcipán vízilovak, babzsák oroszlánok, szőrös naplók, egy bibliás kulcstartó (a köztük lévő meg-nem-értés biztos jele, hiszen sosem volt hol laknia), csokoládémellek, szárazbabfőzelék-konzervek, felfújható ajkak, felhúzós sétálgató mini karácsonyfák, mind-mind a gyöngéd szeretet üzenetét hordozva. Aktívabb időszakaiban Elsa majd’ mindennap írt; iránta érzett szerelme vadállati módon űzte őt: mosolygó medvék, vidám delfinek jöttek olyan üzenetekkel, mint „valakinek, aki nagyon különleges”, „ha rád gondolok, boldog vagyok”. Jöttek a szomorkodós nyuszik, panaszos vakondok, elhagyatott kiscicák a címkével: „hiányzol”. Elsa vonzalmának kifejezésére alkalmasnak tűnő tárgyakból és állatokból álló készletei végtelennek tűntek, ráadásul egyetemi diplomája, harminckét éve, jó ízlése, és annak ellenére hitt ezekben, hogy kommunikációs kísérletei mintegy fele el sem ért hozzá.
—-Nincs igazi magyarázat arra, miért őt választotta. Leginkább az szólt mellette, és ezt tudta jól, hogy semmi nem szól ellene. Nem az volt, aki veri a feleségét, nők után mászkál, iszik vagy eltapsolja a konyhapénzt az ügetőn, focit nézet a feleségével, vagy a földre ürít. Ott találják meg, ahol hagyták, mint a lábatlan teknősbékát a viccben. Csábító volt Elsa invitálása, hogy van elég hely a lakásában, dolgozhatna ott. Nem foglal sok helyet, és nem voltak nagy igényei. Nem volna rossz megoldás.
—-Csak azért nem ment bele, mert nem akart; tudta, hogy ha enged, azzal Elsa elveszíti az utolsó esélyt arra, hogy megtalálja a boldogságot. Nagyvonalúság volt ez, vagy csak annak felismerése, hogy tönkretenné az életét?
—-Időről időre néhány hónapnyi csend tárult fel, ennyi idő alatt heverte ki Elsa a sikertelen románcokat. Egy-egy férfialak körvonalai sejlettek fel futólag a háttérben, valahányszor Elsa nyaralni ment. Egyszeri utalás egy tengerparton megismert erdészre, egy tengeri körutazáson megismert reklámszakértőre. A viszonyai nem voltak hosszabbak, mint a szállodai ágyak.
—-Jó volt látni, hogy Fentről nem csak az őrülteket büntetik. Elsa nem az a csaj, aki miatt leáll a forgalom, de értelmes, figyelmes, jó szakács, van munkája, olyan, ahol mindig új embereket ismer meg, és az éjszakáit mégis egyedül vergődi át egy franciaágyban, habár semmire nem vágyott úgy, mint egy férfira, akit elhalmozhat gyengédséggel.
—-Sosem értette azokat, akik a normától való eltérést izgalmasnak vagy értékesnek tartották. Aki állt már kívül, tudja, milyen hideg van ott.
—-Átment a könyvtárba, keresett egy csendes sarkot, és feltankolt. Jobb kezében a Három hét Mopetownban, a balban a Ha én lennék az Isten. A többi olvasó gyakran rá-ránézet, de senki nem szólt semmit.
—-Jött a tudományos ringlispíl, ahogy majd’ mindennap.
—-Mért nincs valami egyetemi vagy tudományos munkája? Valószínűleg azért, mert nem akart. Szerette viszont a sötétből előlépve hátba lőni a professzorokat. Többször egymás után. Imádta a helyzet egyenlőtlenségét.
—-Általában valami nyilvánvalóval kezdte, amivel felébresztette bennük a reményt, hogy végre olyan közönséggel van dolguk, aki előtt fel lehet vágni. Ezután vezetett elő valami ritkaságot, amiből kiderült, ő sem pehelysúlyú. Ezen kissé elcsodálkoztak. Végül valami a múlt homályából, amiből összesen egy-két kötet létezik. Hogy igazán megrémüljenek. Könnyű volt: a tizenkilencedik századosokat a tizennyolcadikkal intézte el; a tizennyolcadikosakra a tizenhetedikkel, a tizenhetedikesekre a tizenhatodikkal mért megsemmisítő csapást. Könnyű volt, csak tíz vagy tizenöt évvel kellett visszább menni a működési területükhöz képest, és már el is veszítették a talajt. Egy részük ilyenkor megkönnyebbült mosollyal arra hivatkozott, hogy ez már nem az ő terepe. Hogyan érthetnél meg írókat, akikről nem tudod, mi volt előttük, mit olvastak ők? Akik a saját korszakukban kerestek menedéket, azokhoz visszatért, és szétbombázta a tűzfalaikat, hogy érezzék, nincs hová menekülni. Ezért írta a kritikákat.
—-Letette a Ha Isten volnékot. 1884, és tovább. A könyvek helyes sorrendbe állítása lehetetlen volt, és nem tudott olyan precíz lenni, amilyen szeretett volna. Cikáznia kellett.
—-Az Ötlet tizenhárom éve jutott eszébe, az egyetemi könyvtár harmadik emeletén, a roppantul halott II. Pius pápa egy levelének olvasásakor: „Betűk nélkül minden korszak halott”. És elgondolkodott rajta, hogy mit láthat az, aki mindent elolvas, amit valaha leírtak. Ekkorra már a könyvtárban lakott, talán ez volt a kezdet.
—-Vagy Párizs volt a kezdet? Tommal barangoltak arra. Kevés pénzzel, nagyon szerkótlanul járták be a környéket, remélve, hogy nekik is jut az eleganciából és az izgalomból. Meglepő volt, hogy a Quartier Latin rengeteg szállodája mind tele van. Két óra keresgélés után találtak egy szabad szobát, de nem volt rá pénzük. Adott volt a tanulság arról, miért foglalnak az emberek jó előre szobát a turistaszezon közepén.
—-Háromszor mentek el a könyvesbolt mellett; őt magát is meglepte saját önuralma. Negyedszerre javasolta Tomnak, hogy menjenek be.
—-Hallott a Shakespeare és Tsa.-ról, tudta, mi az. Fiatal volt még, meglehetősen tudatlan, de elég szemfüles ahhoz, hogy tudja Joyce-ról és Eliotról, hogy csirkefogók. Amikor végre bent voltak, a választás terhe teljesen lebénította, de Tom, akinek nem volt ideje könyvekre, hoteltippeket kért a pult mögötti ráncos embertől. Soha nem voltak még Párizsban, nemhogy ebben a boltban, de ez az ember egyértelműen több ezerszer látta már őket.
—-Sóhajtott. – Ha igazán bajban vagytok, maradhattok egy éjszakára. Nem többre.
—-Így töltötte első párizsi éjszakáját egy könyvesboltban, illetve ami ebből jelentősebb: első, könyvesboltban töltött éjszakájának színhelye Párizs volt. Mialatt Tom elment gyrost enni, majd visszajött két amerikai lánnyal beszélgetve, akik szintén ott töltötték az éjszakát, és joghurtot ettek, neki a Shakespeare és Tsa. a kedvenc könyvesboltjává vált. Egész éjjel nem evett és nem aludt, annyira izgatott volt a korábban soha nem látott amerikai kiadások miatt.
—-Nézte a Notre-Dame mögött felkelő napot, és visszaemlékezett a történetre Faust megérkezéséről Párizsba, az eladásra váró, újonnan nyomtatott Gutenberg-bibliákkal, ahol a másoló céhek, attól tartva, hogy valaki belerondít az üzletükbe, finoman figyelmeztették, hogy tűnjön el.
—-Felpörgött. Nem kellett záráskor elhagyni a könyvesboltot. Maradhatott, és folytathatta az olvasást. Annyi időt töltött már a helyi könyvesboltokban, hogy kiszúrták mint bolti tolvajt, de most ráébredt, hogy könyvesboltokban ennél még sokkal több időt is el tudna tölteni. De még ekkor sem érezte, hogy ez a kezdet. Csupán nyári móka.
—-A kezdet az az este volt az egyetemi könyvtárban, amikor zárás után véletlenül bent ragadt. Ezek után alkalmanként bent maradt éjszakára, mert nem akart hazamenni. Soha nem bukott le; a személyzet záráskor körbejárt, de könnyű volt elbújni a csöndes legfelső emelet éjszakai polcai között, és reggel észrevétlen felbukkanni.
—-Az igaz, hogy az apja telefonhívása is a kezdet része volt. Az első szemeszter után egyszer csak azt vette észre, hogy nem kap több pénzt. Az apjának kimaradt az egyetem: gyakran felhozta, hogy tizenhat évesen már a hentes szakmában volt. Hamar rájött, hogy az apai bátorítás, hogy menjen egyetemre, leginkább arról szólt, hogy menjen – bárhová. Annyi pénzzel lett sorsára hagyva, amennyi apró épp a nadrágzsebében volt.
—-Aligha volt ez a legnagyobb kegyetlenség a világon. Elmehetett volna dolgozni, de e helyett úgy döntött, hogy leszorítja a költségeit: feladta a szobáját, a holmija nagy részét elvitte egy raktárba, éjszakáit a könyvtárban töltötte, többnyire olvasással, majd reggel átsétált a főiskolára, ahol használhatta a nyilvános zuhanyzót; ezután vásárolgatott, majd visszakószált a könyvtárba.
—-A szokásos egyetemista költségek őt nem érintették: nem járt el sehova. Onnantól, hogy megérkezett Cambridge-be, egészen a távozása napjáig, nem ment el sehová, eltekintve attól az alkalomtól, amikor elkísérte Elsát és néhány társukat egy vidéki kocsmatúrára. Nem járt moziba vagy bulizni. Ruhavásárlás kilőve. Rendszeres étkezés kilőve. Könyvvásárlás kilőve. Ivászat kilőve. Ott volt a segély, az ösztöndíj és a szoctám. Szünetekben dolgozott az egyetemi könyvtárban, így megszokták arrafelé. És nem csak az EK volt az élet; felbukkant más könyvtárakban is, a változatosság miatt.
—-Megérintette annak a kellemetlen tudata, hogy rajta kívül senkinek nincs olyan ízlése, mint neki: hogy a különbözőség része. Elsa folyamatosan kedves volt vele, de kevés dologban egyeztek. Mindamellett ő egész jól szórakozott. Egy délután egy nő, aki a kórházban dolgozott takarítóként, felcsípte a Silver Streeten, és elvitte egy garzonba. Phil bácsi, mondta neki a nő, miközben ő azon küzdött, hogy lefejtse magáról a kezét, és felidézze, találkoztak-e már korábban.
—-– Jó, hogy itt találkozunk, de mért nem megyünk vissza hozzám?
—-Azt képzelte, hogy valami hatalmas szenvedély árasztja el; egy hétig csak szerelmi költészettel volt elfoglalva, de egy Phil bácsit persze bármikor bárhol lehet találni. Tanult néhány dolgot: hogy miért tenne meg a legtöbb ember bármit a szexért, hogy a nő iránta való érdeklődése független tőle magától, és hogy mindenkinek jár egy ingyen baszás.
—-Amikor a nő lecsapott rá, majdnem lerázta az olvasásra váró könyvei miatt, de örült neki, hogy ezt az akadályt végül elhárította.
—-Aztán ott volt az a buli, ahol épp akkor, amikor már annyira unatkozott, hogy megbánta, hogy nem maradt a könyvtárban, két nő egyszer csak levetkőzött. Szeretett volna tapsolni, de nem tette. A többi férfi döbbenete érdekes volt, és évekbe telt, amíg megfejtette, mi is történt; az egyedülállókat vagy megfélemlítette a szemérmetlenség, vagy nem érdekelték őket azok a nők, akiknek a nemi szervei a közös tudás részét képezték; de vitathatatlanul ott volt Kev Belfastból, aki mindkettőjüket megdugta a rozoga vasalódeszkán a mosókonyhában. Kev volt az egyetlen rajta kívül, aki nem panaszkodott a kollégiumi kaja miatt. Már akkor világos volt, hogy ki fog boldogulni.
—-Lepöckölt egy babdarabot a Bookcruncher-es pólójáról, ami beesett és összeolvadt Achilles A-jának ormával.
—-De ő elhatározta magát arra, hogy mindent elolvas.
—-Aztán, némi mérlegelés után, rájött, hogy erre nem lesz képes. De mindent, ami angolul van. Mindent, ami könyvformában jelent meg. Mindig sokat olvasott, átlag három-négy könyvet egy nap tizenegy éves kora óta. Habár az idő egy részét lényegtelen témákra fecsérelte. Többet tudott például a kínai történelemről, mint ami egészséges bárki számára, aki nem kínai történész.
—-Soha nem magyarázta el a küldetését senkinek, mert nem akarta, hogy ha elbukik, bárki megtudja, és mert nem volt benne biztos, mi a lényege mindennek. Sejtette, hogy a végén vár rá egy válasz, de elképzelése sem volt arról, mi lehet az, vagy hogy mit csináljon vele, ha megtudja. Talán írna valami eredetit. Végül is hogy írhatna valaki bármi eredetit addig, amíg minden mást el nem olvasott előtte?
—-A számok rémisztőek. Néhány száz könyv 1500-ig. Néhány tízezer 1600-ig. Nyolcvanezer 1700-ig. Háromszázezer 1800-ig. Ezután elszabadulnak a dolgok. Sok volt az újrakozmetikázás. Sok volt a szemét. Sok volt rövid. De ha nem áll elő a két-könyv technikával, azaz nem olvas egyszerre egy könyvet a jobb kezében, és egy másikat a balban, soha nem ér célba.
—-Eszébe ötlött, hogy szánalomra méltónak tűnhet. Négy éve élt Észak-London könyvesboltjaiban, megélhetési forrásként kritikákat írt, és japán nőket vett feleségül, akik állampolgárságot akartak. Miközben jól érezte magát, látta, hogy az emberek nyomorúságosnak tartják azt, hogy valaki az egész életét könyvesboltokban vagy könyvtárakban tölti. Úgy döntött, hogy nem töltheti minden idejét észak-londoni könyvesboltokban, ha nem akarja, hogy a látóköre teljesen beszűküljön. Így utazni kezdett: Franciaország, Németország és végül Amerika.
—-Mi az, amit eddig megtanult? A mozgás fejlődésnek tűnik. A német könyvesboltokban volt pezsgő, de frappuccino csak az amerikai könyvesboltokban kapható.
—-És a remény. A remény. A könyvek reményből készülnek, nem papírból. A reményből, hogy valaki elolvassa a könyved; hogy az megváltoztatja a világot, vagy jobbá teszi; a remény, hogy az emberek egyetértenek veled, vagy hisznek neked; a remény, hogy emlékeznek majd rád, ünnepelnek, a remény, hogy érzel majd valamit. A remény, hogy tanulsz valamit; hogy szórakoztatsz, vagy hatással vagy; a remény, hogy keresel némi pénzt; a remény, hogy kiderül, igazad van, és a remény, hogy kiderül, tévedsz.
—-Sajnálatos módon az volt a gond, hogy még ha el is olvasol mindent, nem ugyanakként az emberként teszed. Amikor először olvasta az Iliászt, a felütés csak felütés volt, magyarázat. Akhilleusz haragja: az emberek azt hiszik, hogy Akhilleusz dühének oka kedvenc rabszolganőjének vagy a haverjának, Patroklosznak elvesztése.
—-Amikor tizenegy évesen először olvasta, nem olvasta. Mikor újra kézbe vette tizenhét évesen, azzal megtette az első lépést a megértés felé.
—-Mégis, csak amikor harmincévesen bennragadt egy liftben, és nekiállt harmadszor is, akkor kezdett el csöpörögni a jelentés, ahogyan potrohos vízcseppek szivárognak át a tetőn.
—-Nem véletlen, hogy a nyugati irodalom első szava a harag. Akhilleusz haragja. Már értette, hogy a harag oka az életben levés, hogy nincs más választás. Az Iliász az igazság volt, az Odüsszeia a reklámfüzet, ahol bűbájos nőkkel édelegnek, hazatérnek, és lemészárolnak mindenkit, aki valaha fájdalmat okozott. Az Iliász az igazi nagy szenzáció: bennragadni egy háborúban, amit nem kértél, tökfilkókkal dolgozni, akik azt sem tudják, hol van Trója, és közben nem tudod elfelejteni, hogy elhagyott az anyád, és egy kentaur beleket etetett veled, se választási lehetőség, se kihívás, és a tudás, hogy sosem térsz haza, és nincs, amitől jobban éreznéd magad.
—-Amikor olyan sorozatgyilkosokról olvasott, akik feladták magukat, tudta, hogy nem a bűntudat hajtotta őket, vagy hogy kicselezzék a büntetés-végrehajtási rendszert, hanem az elkeseredés, mivel a tetteiktől nem érezték jobban magukat, átugrottak a peremen, és a haragjuk nem múlt el mégsem. És ez így ment, állandóan, megállás nélkül. Gilgames haragja. Jahve haragja. Mózes haragja. A fáraó magán kívül volt. Elektra izzott. Oidipusz tajtékzott. A roninok teljesen őrültek voltak. Hamlet sértődött volt. Orlando tombolt.
—-A gond Odafönn van… a Karma. Kismet. Végzet. Sors. Sorsistennők. Párkák. Namtar. A Nornok. Ítélet. Szerencse. Isteni Gondviselés. Véletlen. Világegyetem. Allah. A Sors Könyve. A Sors Fonala. Szavak, amelyek újra és újra előkerülnek; klisék, amelyeket újra és újra olvasott, nem mintha az íróknak nem lenne képzelőereje, hanem mert másképp nem lehet mondani.
—-Hamis kockákat kapunk. A dobókockák ki vannak súlyozva, de el kell dobni őket ahhoz, hogy megtudd, milyen szám jön ki.
—-Elsétált a Barnes & Noble-hez a Union Square-re.
—-Általában minél nagyobbak voltak, annál könnyebb volt. Épphogy zárás előtt talált az ember egy nyugodt polcszakaszt, és eltűnt addig, amíg mindenki el nem ment, és kezdődhetett a könyvfalás. Nem kapták el túl gyakran. Az évek során négyszer tartóztatták le, és mindig elengedték.
—-Nem szeretett arra gondolni, ahogyan ránéztek. Azt sugallta a tekintetük, hogy ő valami sikertelen bűnöző, aki elszúrta, vagy túlságosan szerencsétlen, akihez senki nem akar közel kerülni. Egyedül az a nuneatoni nő hívta a rendőrséget. – Hívom a rendőrséget – sziszegte. Könnyedén elfuthatott volna, de várt, nem értette, miért mondta a nő, amit mondott, hiszen ha bűnös szándékai volnának, vagy rossz lenne a lelkiismerete, az arra késztetné, hogy elszaladjon, vagy bekeményítsen. Nem menekült el, leginkább mert nem volt hova. Elolvasott húsz oldalt az Észak és Délből, míg előkerültek a rendőrök, akiket az anyagi károk, az erőszakos behatolás vagy lopás nyomainak teljes hiánya nem tudott lázba hozni. – Nem tudunk erről egyelőre ennél többet mondani – mondta az egyik, mert nem is volt mit mondani.
—-Nem volt felkészülve, ez volt a gond. Matatsz egy jó mondat után a zsebedben, és azt találod, ami ott van, vagy matathatsz tovább. Tizenegy éves korában ballagott haza az iskolából, amikor két vele egyidős lány, akiket rendszeresen látott hazafelé ballagni az utca túloldalán, a másik irányban, átjött hozzá az úttesten: – Megütünk, jó? – kérdezte a szőke. Elgondolkozott a kérdésen, és válasz után kutatott, amikor a szőke ökle kínosan belecsapódott az állába. Akkor kezdett gondolkodni, hogy mit is csináljon. Mosolygott és elsétált.
—-Előkészületek nélkül elég kínos. Egyszer Portlandben annyira elmélyült a Trallesi Phlegon Csodák Könyve című művében és Hadrianus császár kentaurjában – és emellett nem is számított semmire egy párás nyári éjszakán, kettő körül, álmosan egy álmos városban –, hogy nem észlelte a másik jelenlétét a könyvesboltban.
—-A figyelmes olvasásban a tulajdonos zavarta meg, egy hatalmas ember, aki egy kempingágyat szorongatva esedezett, hogy ne ölje meg. – Kérem, ne öljön meg – ismételgette, térdre ereszkedve; ami rejtélyes volt a számára annak tudatában, hogy minden fegyvere egy 215 oldalas puhafedeles könyv volt, és hogy az eset a lánnyal azt a tanulságot hozta, hogy nem volt egy félelmetes jelenség.
—-– A légkondi bedöglött otthon. Túl meleg van. Tartok itt pénzt, megmutatom. Nem mondok a rendőröknek semmit. Csak hagyjon élni. – Elő akarta adni a szokásos történetét arról, hogy véletlenül bezárták, de soha nem ment jobban a hazudozás, mint az igazmondás, és a tulaj az utóbbiról hallani sem akart. A legegyszerűbb megoldás az volt, ha elfogadja a pénzt, elvette, és elment egy szállodába annyi könyvvel, amivel kihúzta a másnapot. Megfigyelhette, hogy milyen lenne bűnözőnek lenni, de nem tudta megfejteni, hogyan lett ennyire veszélyes, bár az eset elhintette benne az érdekesség és a hatalmasság érzését.
—-Amikor bezárt a Barnes & Noble, összehúzta magát a politikarészlegnél egy órára, míg teljesen elcsendesedett az épület. Nem volt olyan könyv, amelyet ne futottak volna be más könyvek hajszálerei; ahhoz, hogy valaki írjon, először olvasnia kell. Lehetséges olyan ember, akiben nincs semmi a többi ember tulajdonságaiból? Van bárki más a világon, akinek eszébe jutott azon törni a fejét, hogy az Iliászban nem esznek halat? És van, aki tud harminchárom szinonimát az adószedők túlkapásaira, amelyeket Pollux Naucrates gyűjtött össze? És közben azon töpreng, hogy előkerül-e valaha Apuleius elveszett Hermagoras című regénye? Miközben nem felejt el azon töprengeni, létezett-e valaha a De Tribus Impostoribus Mundi?
—-Elindult a felé a kényelmes karosszék felé, ami miatt annyira kedvelte a Barnes & Noble-t, belevetve magát a Páratlanul rászedvé-be (jobb kezében) és a Világ vágyá-ba (a balban).
—-Néha belefáradt, de nem adta fel, mert már túl messze volt ahhoz, hogy visszaforduljon. Egyszer gyengeségi rohamában állást vállalt két hónapra, de ettől nem lett jobb.
—-Mégsem koncentrálhatott annyira, mert köhögést hallott. Néhány pillanatig mozdulatlanul ült, mintha ez bármit megváltoztatna. Alig hallhatóan megint. Eszébe jutott, hogy meghagyja a köhögést köhögésnek, de nem tudott visszatérni a jobb vagy a bal kezéhez.
—-Vonakodó keresgélés után az első emeleten egy vékony nőt látott, mindenféle feketében. Vonzó. Tudta, hogy nem személyzet, ismerte az eladókat, és volt is a nőben valami… nem eladós. Olvasott.
—-Nemcsak feszült figyelemmel olvasott, de egy könyvet tartott a jobb kezében, és egy másikat a balban.
—-A léptei meglepték. Azonnal becsukta a könyveket, és visszapréselte őket a polcra.
—-– Bizonyára zárna – lenyűgözően mondta. Halvány volt a bőre, az ajkai mostmegvagy!-vörösek.
—-Azt akarta mondani, hogy nem dolgozik ott.
—-– Ne nézzen így rám – csattant fel a nő.
—-Beindította a riasztókat, ahogy elment.
—-Úgy döntött, hogy jól van, de attól tartott, hogy nem lesz jól, és hogy ez az érzés már útban van felé.
Lóránd Zsófia fordítása
–
[Az Aki hülye, ne olvassa! c. elbeszéléskötetből. Gondolat, Bp., 2004.]
–
–
