Mindig bosszant, ha szótárban ezt olvasom egy-egy címszónál. Vannak költői szavak és vannak nem-költőiek?
—-Volni voltak, úgy tetszik. A nyelvújítás romantikája úgyszólván utazott rájuk. Agyafúrt szó-facsarással, „elmetszéssel” (Helmeczi!), szóösszerántással, miegymással gyártódtak a becsesebbnél becsesebb hangalakok. Jó részük, szerencsére, kihullott, s a megmaradottakban sem fedezi már föl eredetüket a közösségi nyelvérzék. Szerencsére, mondom, mert aligha akadna vegyész, aki komolyan tudna beszélni a higanyról, ha minduntalan eszébe ötlenék, hogy a szó a híg anyag összerántása (sőt, maga az anyag is újkeletű, a latin mater-materia mintájára, egy állítólagos g képző hozzáadásával), ornitológus, akinek a csőrről a cső orr jutna eszébe, s a tanár voltaképpen tanítást áraszt – és így tovább.
—-De a költői szavak! Kazinczy, a nyögdécselés szülőatyja, mikor már majdnem oly érzékeny lelkületre tett szert, mint a francia présziőzök, megrója magát: hogy is alkothatott ilyen rút szót! – : „nyögdelleni! – ez a szép!” A sors iróniája, hogy mégis az első maradt meg. – És hol vannak már a száz év előtti román latinisták és francia-pártiak komikusan hajmeresztő csinálmányai! – Minden kezdő filológussal leíratnám 139-szer: nyelvben ne keress logikát! Megtakaríthatna egy illúzió-veszítést.
—-Báj és zengzet és érzemény. Ha a Himfyben olvasom, még komolyan is tudom venni (amennyire Kisfaludy Sándort lehet). De magam le nem írom, hacsak nem gunyoros célzattal. – A szavak hangulata szinte napról napra változik.
—-A költői szavak nagy része óhatatlanul azt a benyomást kelti, hogy a költők valamilyen kifinomult vegetarianizmus hívei, akárcsak Lucius, az aranyszamár, ki egy sor izgalmas kalandot él át, míg a megváltó rózsákat lelegelheti. Rózsa, viola és tulipán és, ah, liliom! A patriarchátus beköszöntése óta a nők nem tudnak kiszabadulni a virágoskertből.
—-József Attila egy tányér krumplipaprikáshoz hasonlítja a gőzölgő lusta falucskát, s ez végigborzong az ember idegein, ha meggondolja, hogy József Attila sok millió kortársa a Luciuséinál kétezerszer gyötrőbb kalandok árán juthatott egy tányér krumplipaprikáshoz. Shaw vegetáriánus volt; tehette: volt pénze bőven.
De az emberiségnek több mint fele ma is éhezik – olvassátok csak el Josué de Castro könyvét (The Geography of Hunger – Az éhség földrajza). – A Művelt Nyugat, még húsz esztendővel ezelőtt is, ham-and-eggs evés közben kellemetes iszonykodással gondolt arra, hogy kulik cserebogáron meg gilisztán élnek. Hja, a keleti lélek, a rejtelmes, a feneketlen, kiismerhetetlen, furcsa. – Nem tudom, evett volna-e gilisztát a kuli, ha történetesen telik neki ham-and-eggsre.
—-Adva vannak aztán a csillagok. Meg a hold, a királynői jelenség. Modernkedőcskék manapság leráncigált galaktikákkal, ellipszisekkel – ez már, ugye, súlyosabb szó – helyettesítik, de ez nem változtat a lényegen: szerepük ugyanaz, mint a szívbe csorduló holdsugáré. Mert az öncélú látszatot szolgálják, azaz ócska közhelyek helyett új közhelyekkel vidítanak.
—-Úgy vélem, a köznyelv viszonylag állandóbb és körülhatárolhatóbb, mint az irodalmi. Kevésbé érzékeny, nem fogad be oly hamar a mindennapi foglalatosságtól távolabb eső szavakat. (Mert a köznyelv közöl, az irodalmi nyelv ábrázol.)
—-A festő minden különösebb nehézség nélkül lepingálhat például egy botanikust. Nem kell hozzá, csak egy vászon, vagy tizenöt festékestubus, néhány ecset. Meg egy kis tehetség. S a kép hiteles. Az író, sajnos, csak szavakkal tud ábrázolni. A botanikusnak szürke a szeme, és éppen kúszóboglárt (Ranunculus repens) rak a növénygyűjteménybe. A binominális nomenklatúra nem ártana az emberábrázolásban sem; mennyi félreértés adódik a kellő módon körül nem határolt humán fogalmakból! (Gondoljunk Karinthy álmára, az új enciklopédiára.)
—-A költői nyelv mint olyan: oktató célokra létrehozott absztrakció. Valójában akkor ér valamit, ha – mint olyan – nem létezik. Ady jellegzetesen irodalmár-költőnek nevezte Kosztolányit. Ennél nagyobb sértés nincs manapság. (Akkor sem volt.)
—-Fazekasok és atomfizikusok, böllérek és inframikrobiológusok egyaránt érdekelnek, s ha látni és láttatni akarom őket, szakszókincsük előtt sem zárkózhatom el. A szakterületek közhasznú eredményeinek elterjedtével maga az élet csempészi a köztudatba a terminus technicusokat. Húsz évvel ezelőtt hány utcaseprő tudta, hogy mi az a penicillin? – És ma?
—-Erről van szó.
(1964)
–
–
