„Jobbra szerződtünk mindannyian…”

Szilágyi Domokos lírája, proletkult és avantgárd határán

 

Szilágyi Domokos költészete jórészt egy időben indult a Lászlóffy Aladáréval, első verseskötete, az Álom a repülőtéren is Lászlóffy első verseskönyve után egy évvel jelent meg 1962-ben. A Szilágyi-életpálya jellemző motívumaként a korabeli szakirodalom – megint csak a Lászlóffy-költészettel rokoníthatóan – egyrészt a versek „neoavantgárd” jegyeit említi,^[1] másrészt a József Attila-i, Szabó Lőrinc-i, Weöres Sándor-i hagyományt, a groteszk játékosságot,^[2] a későbbi elemzések pedig a sajátos népies-realista alkotói stílust emelik ki.^[3] Balázs Imre József, a neoavantgárd és a népies-realista terminust is problematikusnak tartva, Szilágyi esetében elsősorban kísérletező költészetről beszél, amely szorosan összekapcsolható a hatvanas évek nyugat-európai és oroszországi tendenciáival.^[4]

Az talán az idézett szakirodalmi megállapítások alapján is egyértelműnek tűnik, hogy Szilágyi Domokos lírai nyelvére nem annyira a transzszilvanizmus, mint az avantgárd és egyfajta balladisztikus-népies modernség, az elődök közül leginkább talán József Attilához közelíthető beszédmód jellemző. Az Álom a repülőtéren című kötetében ugyanakkor a szerepjátékszerű lírai helyzetek, az allúziók és a jelöletlen idézetek sajátos kapcsolatokat teremtenek a poétikai hagyománnyal – különösen a középkori virágénekek, a szerelmi dalok, illetve az esztétizmus és a késő modern költészet két világháború közötti jeles képviselőinek alkotásaival –, a posztmodern szövegekhez hasonlóan egy sajátos intertextuális közegbe helyezve a versekben megszólaló lírai identitást. „Szilágyi Domokos költészetének líratörténeti helye – állapítja meg találóan Bertha Zoltán – minden bizonnyal azok között a koordináták között kereshető, amelyek modernség, avantgardizmus, neoavantgárd és posztmodernizmus különféle, de egymással is érintkező szemléletirányait jelölik. A lét és a nyelv nagy egzisztencialista, illetve ismeretelméleti kérdéseivel viaskodó költő egyszerre kapcsolódott a személyiség létbevetettségének drámai-tragikus sorsproblémáit, abszurditásait demonstráló »heideggeri« – és a nyelvi kifejezhetőségek viszonylagosságait, bizonytalanságait, rejtelmeit tudatosító »wittgensteini« paradigmához és világképhez.”^[5] Amíg tehát Lászlóffy Aladár költészete elsősorban a történetiséghez kapcsolódva többszörözi meg saját hangját, addig az Álom a repülőtéren versei  a szöveghagyomány végtelenje felé nyitottak, ezáltal teremtik meg a lírai beszéd konkrét időtől és tértől való függetlenedését (Két virágének; Megáradt a nagyvíz; Nyár; Ősz; Vers Villon szépasszonyaihoz). Ebben a jellegzetesen polifonikus irányultságban Szilágyi költészete sokkal nagyobb fokú rokonságot mutat a bartóki-kodályi alkotásmóddal és létszemlélettel, mint a két világháború közötti avantgárd líra különféle tendenciáival, vagy a párizsi Magyar Műhely – jellegzetesen neoavantgárdként kanonizált –, elsősorban a modern képzőművészeti irányzatokhoz kapcsolódó alkotói törekvéseivel.

Az Álom a repülőtéren szövegei között azonban számos a kiforratlan, esztétikai szempontból értéktelen darab. Ilyen például az ötvenes évek mesterkélt, patetikus hangú agitációs lírájának közhelyeire, sablonos általánosításaira épülő kötetnyitó vers, a Tizennyolcmillió, mely a népet a kommunista állam testeként, a pártot pedig a „test” munkájának értelmet adó, irányító „agy”-ként aposztrofálja:
 

——Tizennyolc millió kéz
——húz új s új emeleteket
— —a mára –
——föl egészen a csillagködökig –
—– s mert egy a cél,
——a kérges kezek munkájának egy a célja,
——tizennyolc millió kéz tevékenységét
——hangolja egybe
——az okos agy:
——a párt.
 

„A szépség, az irodalom másodrendűségét elfogadva vállalja tehát szerepét a »holnapok tégláit« rakó társadalomban […] A vállalt szerep mindenekelőtt a fejlődés csúcsaként felfogott jövő feltétel nélküli szolgálatára kötelez, és harcra minden olyan erő ellen, ami akadályozza, hogy »a rend kormányozza a végtelent«, vagyis útjában áll az eszmények valóra váltásának, a beteljesülésnek” – állapítja meg az 1962-es kötet első verseinek feltétlen optimizmust sugalló, voluntarista attitűdjéről Cs. Gyímesi Éva.^[6] Hasonló ideológiai-poétikai irányultság jelenik meg a Kazánkovács; Vers a VIT-ről vagy az Építők soraiban.

Ezek mellett a korabeli pártpropaganda sablonjait  minimális eredetiség nélkül reprodukáló szövegek mellett jellemző az Álom a repülőtéren-kötet verseire egyfajta – a későbbi Szilágyi-költeményekben is erősen jelen lévő – ironikus önreflexió (Mifelénk; Keresztvetők; Glézosz beszéde; Sorok a szabadságról; Francia repülő Tunisz fölött; A festő halála stb.) A látszólag vagy talán valóságosan komolyan vett mozgalmi jelleg, a forradalmi líra közhelyei és az agitatív hangoltság maszkja mögül ezekben a költeményekben sok esetben teljesen váratlanul bukkan elő egy-egy olyan gondolatfoszlány, oda nem illő megjegyzés, aposztrofikus betoldás vagy önmegszólító verssor, amely a gondosan elvarrt, egyértelműsített „üzenet” és ideológiailag megalapozott „mondanivaló” ellenére is minduntalan utat tör magának a szöveg hivatalos jelentése ellenében:
 

——a csönd felénk elég zajos.
——És elég fényes a sötétség:
——akár olvasni is lehet.
——(Ezt jelképnek is veheti,
——ki szereti a jelképeket.)

             —————-(Mifelénk)
 

——és földre száll a túlvilág
——és föld alá a félelem,
——és önműködő gépsorok
——gyártják már az üdvözülést –
——– nénikék, koros férfiak,
——ebben hinni, az sem kevés,
——sőt, azt hiszem, több … Kezetek
——még járja táncát lankadón,
——de Istennél is istenebb
——az evilági hatalom

            — ————-(Keresztvetők)
 

„A költő belső szellemi drámája – jegyzi meg Cs. Gyímesi Éva  az Álom és értelem című 1990-es monográfiájában – a kor értelmiségének tipikus konfliktushelyzetéből bontakozik ki: a humánum kiteljesedését ígérő szocialista eszményrendszer és a valóság alakulása, az értelem abszolút hatalmába vetett hit és a naponta megtapasztalt irracionalitás közötti ellentmondások tragikus átéléséből. […] Mit ér a ráció, és mit ér az emberi nem összetartozását kifejező éthosz, mit ér a kultúra és a költészet szava, ha koronként, naponként vereséget szenved a haladónak nevezett eszmék, a vakhit és az erőszak közepette?”^[7]

Egy ilyen kontextusban pedig önkéntelenül is adódik a kérdés: ez a lírai attitűd valóban magán hordozza-e az ironikus kettősség jegyeit, vagy csak a mai olvasat számára tűnik ilyennek? Vajon mennyire jellemzi ezeket a Szilágyi-költeményeket a kortárs hatalmi elvárásokhoz szorosan illeszkedni képes, de ez ellen radikálisan lázadó, saját magát is görbe tükörben látó és láttató önreflexív beszédmód; a kommunista államrend és a modernitás nagyszerűségét dicsőíteni hivatott, de azt egyben az egyén kiszolgáltatottságának és a diktatúra embertelenségének ábrázolása felől leleplező oppozícionális viszony? Vajon az 1959-es keltezésű Glézosz beszéde az egy évvel korábban letartóztatott, kommunista elkötelezettségű görög békeharcos iránti rokonszenv verse, vagy a szabadság hiányának a kifejeződése? Netán a puszta létfenntartás, az értelmiséghez tartozás, a retorzióktól, börtöntől való félelem miatt, mindenféle anyagi ellenszolgáltatás nélkül barátait elárulni képes individuum tragikus (ön)vallomása? Idézzük fel a költemény néhány sorát:
 

——– Igen, kém vagyok, jó urak,
——de sokkal titoktalanabb,
——mint gondolnák, s éppen ezért
——sokkal veszélyesebb: a félt
——hatalom ügynöke vagyok, 

             ————-[…] 

——mert nagy az én bűnöm: nyitott
——szemmel járok –  ha szabad vagyok –
 

„1956-ban, amikor beszervezhették Szilágyi Domokost – állapítja meg a költő ügynökmúltjának lelepleződése kapcsán Selyem Zsuzsa –, mindössze 18 éves volt. Másodéves a kolozsvári bölcsészkaron, nyolc gyermekes protestáns lelkészcsalád fia. Nagy szegénységben éltek, a magyar hadsereg tábori lelkészeként szolgáló apa minden vagyonát eltulajdonította a háború utáni rezsim. Az apának az volt a szándéka, hogy gyermekeit nem is taníttatja, hanem minél hamarabb mesterséget és munkát kerestet velük. Az anya álláspontja győzött: addig tanuljanak a gyerekek, ameddig eszük viszi őket. Ki tudja, mibe kerülhetett ez a győzelem.”^[8]

Tagadhatatlan, hogy az első Szilágyi Domokos-kötet több versében is meghatározó erővel van jelen az a tragikum, amely a diktatórikus hatalomnak való teljes kiszolgáltatottság állapotát, az individuum érzéseinek, gondolatainak, sőt egész létének értéktelenségét, az állati szintre lecsúszott ember védekező reflexeit, a megalázottság és az önmegalázás tapasztalatát kíséri. Különösen a Halál árnyéka-ciklus és a kötetzáró „fantasztikus oratórium”, a Himnusz a holnaphoz jeleníti meg hitelesen ezt az érzést, a halállal való szembenézés és az élni akarás paradox kettősségének hirdetésében, és abban a groteszk világábrázolásban, amelyik az egész emberiséget egy önmaga által létrehozott óriási koncentrációs tábor szenvedő alanyaként mutatja be. Az élőbeszédszerű dikció, a szabálytalan sorok, a litániák ritmusát idéző hosszú felsorolások, ismétlések sajátosan érzékeltetik ezt a hangulatot az Eső, illetve az Altatódal Rudolf Hoessnek című versekben vagy a Rekviem soraiban is:
 

——neved nincs
——tárgy vagy csupán
——karodon a leltári szám –
——tárgy vagy
——csíkos huzattal
——beszélni tudsz ugyan de nem tanácsos
——és nem tanácsos hallgatni sem
——és nem tanácsos aludni nem tanácsos virrasztani
——nem tanácsos enni nem tanácsos éhezni 

                      ——[…] 

——nem tanácsos tűrni nem tanácsos lázadni
——nem tanácsos gondolkodni sírni nevetni
                                   

Ebben a lélek és jövő nélküli világban nem létezhet egyéniség, a vegetatív fennmaradás, túlélés önkéntelen reflexei között vergődő ember pedig a konkrétan meg nem nevezett, de jelenlétét az állandósult erőszak révén minduntalan felmutató hatalom cinkosává, a gonoszság és terror gépezetének aktív fenntartójává válik. A Halál árnyéka-ciklus apokaliptikus valóságtapasztalata, végtelenül pesszimista jövőképe a két világháború közötti magyar lírából leginkább Radnóti Miklós 1936-utáni köteteinek, a Járkálj csak, halálraítélt! Meredek út; Ikrek hava verseinek hangjával rokonítható. Különösen a Lázadás című darab jeleníti meg tragikus iróniával ezt a végletes kiábrándultságot: „hát mutasd meg, hogy nem igaz, / azértsem igaz, sose volt, / hogy az élet megdöglik, és / nem igaz, hogy halott a holt, / nem igaz, nem, nem, sose volt, / hogy csupasz seb vagy, vakított / szem, lefogott kéz, szótlan / szolga, ki sután tűri sótlan / sorsát; / mutasd meg: nem igaz, / hogy kutyakorbácsra születtél, […] hogy elintézhet egy süket / legyintés; hogy nem számítasz / annyit, mint a tetű, az eb.”

Szilágyi Domokos második kötete, a Szerelmek tánca három évvel az Álom a repülőtéren után, 1965-ben jelent meg, majd ezt a hatvanas évek második felében rövid időn belül újabb három verseskönyv követi: a Garabonciás (1967); Emeletek vagy a láz enciklopédiája (1967); és a Búcsú a trópusoktól (1969). Kántor Lajos és Láng Gusztáv alig néhány évvel későbbi, 1971-ben kiadott irodalomtörténeti összefoglalója a Garabonciás-kötettel kezdődő sorozatot egy új korszak nyitányának tekinti, amelyre – a korabeli magyarországi lírához kapcsolódóan elsősorban Nagy Lászlóéhoz hasonlítható – szintézisteremtő, egyedi kibontakozás, „a pozitív valóságrögzítéstől az alkotó kételyig” tartó eszmélkedés jellemző.^[9]

A Szerelmek tánca-kötet versei apolitikus hangú költemények gyűjteménye,^[10] melyben a militáns közéletiség helyett – a címadó témához híven – domináns motívumként a személyesség, az intimitás jelenik meg. A korábbiakhoz képest jóval játékosabb nyelvezet, optimistább beszédmód uralja ezeket a szövegeket (Ünnepek; Tavirózsák; Még alig alkonyodik; Hegyek, fák, füvek; Ha nem vagy itt stb.) A megállapodottság nyugalma, a felelős férfilét józansága mellett feledésbe merül az Álom a repülőtéren lázadó, világfájdalommal terhelt lírai attitűdje. Az ember mint egyén, saját arcának vállalásában, valamint a természet és a család otthonosságában rátalál önmaga személyes létére,  a mindennapos élményekbe való belefeledkezés által ilyenformán szinte tapinthatóan közel, mégis egyfajta irreális távolságba kerül a valóságtól. Látszat ez az idill, átmeneti menedék – derül ki a Számvetés ironikus-önironikus soraiból –, mely csak időlegesen nyújthat vigaszt a hitetlen, mégis kereső, mindig útra készülő élet-zarándoknak:
 

——Néha már szinte seprűszakállú bölcs vagyok:
——mindent értő s mindent megértő, nagyon okos s nagyon nyugodt –
——de sohasem elégedett, soha, soha, s ez az, ami
——torkom bizsergeti legjobb perceimben, kiáltani, kiáltani,
——hogy én nem erre szerződtem, Élet elvtárs, családi körre, nem
——nyugalomra;
——tizennyolc éves csodálatosságom nem ezt, nem amazt – mindent akart –:
——nyugtalanságot, mert változást, örökkön-örökké, kívül-belül                       

                 ———-[…] 

——Jobbra szerződtünk mindannyian,
——csak épp ki kell csikarni a jobbat – magunkban belül, és kívül is –,
——mert a boldogság aktív állapot, ez az egy titka van,
——a boldogság is társadalmilag determinált – –
——Hát higgyük, hogy kezünk nyomán tapintható formát
——öltenek a szavak, a szép szavak,
——hogy: nyugtalanság, változás, fejlődés és megismerés, világ, béke, jövő –
——s ha majd szervetlenné válik bennünk az indulat,
——s léptünk nyomán a fű kinő is, az is javunkra nő.
 

A magyar lírai hagyomány két nagy filozofikus költeményével: a végletesen pesszimista  Vörösmarty-vers, a Gondolatok a könyvtárban szövegével, és Babits Mihály Esti kérdésének legismertebb soraival összecsengő zárórész, mintegy az önreflexív párbeszédben is előtérbe állítja az emberlét determináltságát és a tragikumot.

A Számvetéshez hasonlóan személyes hangú, de sokkal optimistább önvallomás A fénnyel csobogó szobámban. A József Attila önéletrajzi ihletésű verseit idéző költemény egy játékos-ironikus beszámoló, mely a lírai én kisgyerekkortól felnőttkorig tartó életútját mutatja be, humoros hangon. A versben (újra)teremtett fiktív élettér az élet nehézségeit is derűsen szemlélő individuum képét vetíti elénk, aki saját (lét)történetét a huszadik századi erdélyi történelem csak jelzés-szinten érvényesülő, sematikus ábrázolásán keresztül, annak szubjektív tapasztalatában jeleníti meg:
 

——Fénnyel csobogó szobában:
——nem születtem vak vacokban,
——nem izzadtam kánikulát,
——havat-szelet nem vacogtam; 

——volt apámnak elég pénze,
——hogy a gyermekágyi lázból
——visszarángassa anyámat
——s engem a félárvaságból; 

——anyatejhez nem jutottam:
——volt istálló, tehén bőgött
——szolgálatkész-szomorúan
——föltápláljon engem-kölyköt;
 

A könnyed stílus, a néhol komolytalannak tűnő hanghordozás lényegében a személyes múlt és a hagyomány egyfajta átértékelésére irányul, a saját tapasztalatok általánosítása az emberiség közös sorsával való azonosulást és a konkrét identifikáció elutasítását szolgálja. Ebben a viszonyban a vers – paradox módon – a transzszilvanizmus hagyományára reflektál annak tagadása által, hiszen a család, a nemzeti közösség szerepe vagy a szülőföldhöz fűződő érzelmi kötődés itt vállaltan háttérbe szorul az egyetemessel, az emberiség egészével azonosulni vágyó lírai én globalista öndefiníciója mellett: „nem egy apa, nem egy nemzet, / nem egy faj, de maga a nem: / emberiség, aki nemzett. […] kiszállok a végtelenbe, / hogy megtaláljam magamat.”

A végtelen szabadság és a határtalan megismerési vágy, a mindent és mindenkit – de legfőképpen az emberiség által felhalmozott kulturális hagyománynak és értékeknek teljességét – magához ölelni akaró modern individuum attitűdje ez, mely sokkal inkább a két világháború közötti magyar líra nagyjaihoz, József Attila és Szabó Lőrinc költészetéhez kapcsolható, mint az erdélyiség tradicionális beszéd- és szemléletmódjához, viszonyrendszeréhez:
 

——Külön szem kellett minden színre,
——külön fül minden neszre-zajra,
——és kellett a Kunst der Fuge,
——hogy szívemet beiktassa
——a világ összefüggéseibe,
——s kellett a hétmérföldes-csizma-
——hit, kellett a suhanás
——kábulata, szédülete,
——hogy felrúgjak mindent, ami
——– úgy véltem – hét mérfölddel hátra-
——maradt, tisztuljon – tűzzel is! – 

                       ———-(Hétmérföldes csizma)
 

„A Hétmérföldes csizma – jegyzi meg a költemény elemzése kapcsán Cs. Gyímesi Éva – olyan visszapillantás, amely a kezdeti őszinte hit »szédületét« meg nem tagadva vet számot a »jócskán stilizált« világkép és a megtapasztalt valóság konfliktusával, de a »megismerés bölcs kínjaival« gazdagabban nem a lemondás, hanem a további hűség útját választja.”^[11] 

Az 1967-es kiadású Garabonciás nevében is vállalja a stílusváltást. Az előző két kötet esztétikai-poétikai szemléletéhez képest egy radikálisan egyedi út és egyedi beszédmód igényét jelenti be, mely egyrészt a görög-római európai hagyomány, illetve a keresztény középkor történelmi színtereit és motívumait (A császár halála; Boszorkány; Szegénylegények stb.), másrészt a modern kor technológiai vívmányait használja fel, avantgárd lendületű, sajátos narratív helyzetrajzaiban (Magasan; Vonaton stb.) A létből, világból való kitaszítottság érzése jellemzi a kötet nyitóverseinek alaphangját, ez az idegenség azonban korántsem valamiféle nemzeti, társadalmi vagy osztályjellegű determináltságként határozható meg, hanem születéstől fogva adott és felvállalt identitás, mely önmagában különbözik mindenfajta köznapi, emberi, evilági attribútumtól. Egyfajta sámán-én, melyet a szövegekben jelenlevő lírai individuum saját testi-lelki jelenléte elszakíthatatlan részeként él meg. Kétségtelenül maszk és szerep ez Szilágyi részéről, ám olyan maszk és szerep, amely a lírai beszédben teljesen eggyé válik a szubjektummal, a megszólalás aktusa pedig csak ebből a kétségtelen azonosságtudatból nyeri létét, hitelességét, magával sodró dinamizmusát:
 

——Hallom, holtan is hallanám,
——hallom hideglelős hangját,
——éjjeleim élesíti,
——álmaim álmatlanítja,
——nappalaim naptalanítja,
——szavaim szúróssá csiszolja,
——sűrű szélbe szerteszórja –

             —————–(Lidércnyomás)
 

A való világtól, a pozitivista-materialista tudományosságtól, a megismerés modern dimenzióitól egy racionalitás alatti, gnosztikus, babonás létszemlélet irányába való eltávolodást fejeznek ki a kötetben szereplő verscímek közül az olyanok, mint: Lidércnyomás; Garabonciás; Boszorkány; Alkimisták. Ez a babonás-mitikus létszemlélet ugyanakkor nem érvényesül egyeduralkodó beszédmódként ezekben a költeményekben. A történelem különböző időszakaiból vett élethelyzetek és a huszadik századi technológia látszólag funkció nélküli elemei, a technikai civilizáció eszközei egy abszurd, kaotikus világot jelenítenek meg, melyben a múlt  szereplői és relikviái a modern élettér jellegzetes tárgyaival és alakjaival egy időtlen, mindig aktuális, de sohasem létezett valóságból mutatnak rá ironikusan az emberi természet egyetemes gyarlóságára, az egyéni sors tragikumára:
 

——Octavianus, a bölcs; Tiberius, a fajtalan; Caligula, a tébolyult
——s a nyáladzó Claudius! –
——arany hermáitok sora – szép kis bagázs! –  új szaktársra vár; tombol, üvölt
——a pretoriánus gárda,
——siess, császár, dögölj hamar, utódod zsoldot emel, teneked szobrot emel,
——halhatatlan
——leszel, de ahhoz meg kell halni előbb –  micsoda hülye divat!
——isteni inaid rogyadoznak, isteni orcád csupa maszat, irtózat!
——mit ér a betonbunker? caesar augustus! pontifex maximus! imperator!
——mit ér?
——düledező birodalom alatt! 

               —————[…] 

——hű pretoriánusaid majd leöntenek benzinnel, elégetnek a Mars-mezőn,
——külön helyed leend az
——emberiség lidércálmaiban –

                           ———–(A császár halála)
 

A történeti hagyománnyal folytatott párbeszéd itt távolról sem a különböző események felidézésében vagy a jelképek szintjén, az ezekkel való azonosulás formájában jelenik meg, sokkal radikálisabb ennél, a nyelv mélységeiből táplálkozik. Ebben a sajátosságában viszont a megszólaló lírai individuum autentikusan benne áll a középkortól a XX. század közepéig tartó magyar költészet egészében: „kévánatosak az te bájaid bájoló pillantatod kegyes ringadozásod volnál / mintha virágszál / méreg az te illatod pillantatod gyilok halál az te gyönyörséged böjti / boszorkány piripócsi magdolna” (Boszorkány).

Az identifikáció egyértelmű forrása az a tradicionális nyelvi regisztereket megelevenítő beszédmód, amely nemcsak imitálni tudja a felidézett lírai alaphelyzet történetiségét, hanem – a szubjektum (jelen)létének egyértelmű részeként vállalt szerep révén –  képes ennek az (újra)teremtésére is. Az írott hagyomány mellett ugyanakkor a tudatos anakronizmusok és a normatív nyelvhasználaton túli: nyelvjárási, sőt argó- és zsargonelemek jelenléte a népköltészet és az utcanyelv felé nyitja meg ezeknek a verseknek az akusztikai-retorikai horizontját. „A költő az idő-, a tér- és a nyelvi síkokat meghökkentően szeszélyes asszociációkkal keresztezi, s így kísérli meg a világ egészét versbe vonni és róla vallani: az emberi lét kezdeteitől a jövő képzetéig. A nyelvi és tematikai felszín eklektikussága, szövevényes burjánzása is merész formaváltással jár együtt, de a Garabonciás kötet verseit (a keretversek kivételével) alapvetően még a folklór elemeivel ötvöződő, áradó dikciójú avantgárd (expresszionista, szürrealisztikus, futurista) szabad vers uralja” – állapítja meg Pécsi Györgyi.^[12]

Az Emeletek avagy a láz enciklopédiája című Szilágyi-kötet 1967-ben jelenik meg, ugyanabban az évben, mint a Garabonciás, két év múlva, 1969-ben pedig a Búcsú a trópusoktól. Mindkét kötet versei tartalmazzák azokat a formai-stilisztikai változásokat, amelyek a Garabonciásban megjelennek, letisztultabb, de ugyanolyan radikális avantgárd hangoltságban. A különböző nyelvi regiszterek, szövegtípusok látszólag aleatorikus váltakoztatása, a szerep és maszkszerűség helyett a nagykompozíciós szerkesztésmód, valamint a lírai identitás jelenéből az emberiség egész történetét és az egyéni tapasztalatokat átfogó szubjektív, látomásos, tragikus-ironikus (ön)reflexió jellemzi ezeket a verseket.

A kötet egyetlen óriáskölteménnyé sűrűsödő szövegeit a címadásban is jelenlévő kettősség uralja: egyrészt az emberiség felemelkedését – emeletről emeletre, egyre feljebb jutó történelmi fejlődését –, másrészt viszont a valódi értékek háttérbe szorulását, a társadalmi igazságosságba, az emberi jóságba, tisztességbe vetett hit elvesztését és a teljes kiábrándultságot ábrázolva. „A korlátozott, meg nem ismerhető emberi életből – jegyzi meg A láz enciklopédiája-kötet elemzése kapcsán Pomogáts Béla – egyetlen szenvedélyes küzdelem lesz; küzdelem, amely az ontológiai és történelmi értelemben egyaránt szűkre szabott emberi létezés korlátait szeretné szétfeszíteni.”^[13] A lázas útkeresés és a passzív halálvárás, a patetikus költőiség és a depoetizált beszéd, az identifikáció és a határozott távolságtartás oppozíciója jellemzi ezeket a montázsszövegeket, ironikus tükörként szembeállítva egymással a költői szó hitelességének toposzát és Don Quijote őrült végrendeletét:
 

——igéket ígértünk magunknak, gyerekek,
——feszítnek, fájnak a születetlen szavak,
——s az éjszakába szemek fogalmaznak fényeket,
——lehűl az éj,
——de a szó nem didereg,
——minden perc határtalan,
——mert marad belőle valami használható – 

          ———[…] 

——Itt ül a csodagyerek,
——itt ül,
——harmincnégy évesen,
——ül és suttogja:
——– Te hülye.
——Honnan vetted,
——hogy a világ jobb?

                      —-(Táncszó)
 

Pécsi Györgyi értelmezésében az ötvenöt oldalas versszöveg „olyan szintéziskísérlet, amelyben a költő a mindenkori költészet értelmét az ember történetiségének tükrében teszi mérlegre. Nem szigorúan gondolati költemény, hanem intellektuális, artisztikus és érzelmi számvetés, amelyben Szilágyi Domokos elsősorban az alkotó, teremtő ember, a »költő« előtt tiszteleg, aki egyre redukáltabb szereppel és egyre kisebb hatásfokkal képes a maga üzenetét megfogalmazni és eljuttatni (vélt vagy valós) közösségéhez”^[14]. A lírai én itt deklaráltan az európai irodalom és kultúra klasszikus értékeiben mutat rá saját identitására, a magyar költészeti-nyelvi hagyományhoz való kapcsolódás – bár jelöletlen idézetek, utalások szintjén azért jelen van – távolról sem olyan egyértelmű, mint a Garabonciás-kötet verseiben: „lankáin az időnek és pázsitján, avarján; / erre vágtat Bálint báró, sólyommal a karján – –” (Don Quijote szerenádja).

Az ötödik Szilágyi-kötet, az 1969-es Búcsú a trópusoktól, szerkezetét tekintve még eklektikusabb, mint az Emeletek avagy a láz enciklopédiája. A korabeli nemzetközi politikai viszonyokra vagy a társadalmi helyzetre történő utalások a montázstechnika révén beépülnek az egyes költemények szövegébe, ezáltal az ódai hangú részletektől a depoetizált, élőbeszédszerű, közvetlen megnyilvánulásokig, a tragikumtól a játékos szófordulatok, tipográfiai jelzések, rétegnyelvi elemek által teremtett humoros, parodisztikus hatásokig terjed ezeknek az alkotásoknak a nyelvi-retorikai horizontja. A lírai hagyománnyal való azonosulás itt még a korábbiaknál is egyértelműbben az összeurópai kultúra egészét szeretné önmaga hatáskörébe vonni, a kötet nyitóverse, az emblematikus Haláltánc-szvit például lábjegyzetben is hivatkozik a felhasznált szövegbetétek forrásaira. Többek között antik filozófusoktól, a Bibliából, különböző latin nyelvű egyházi és világi szövegekből, Shakespeare drámáiból, Werbőczy Tripartitumából, Balassi, Csokonai verseiből, régi magyar költeményekből, például az Ómagyar Mária-siralomból, vagy az orvosi szaknyelvből és újsághírekből is idéz:
 

——Ragadj és ments meg engem
——az idegenfiak kezéből, akiknek
——szájok hazugságot beszél
——s jobb kezök a halálnak jobb kezes
——1967. szeptember 2-ára virradó
——éjjel az aichachi börtönben
——fölakasztotta magát Ilse Koch
——(Újsághír)
——a vádlott nem rokonom a vádló nem rokonom
——nem rokonom az áldozat sem
——tanúskodom
 

Alapjában véve ilyen mélységesen tragikus-ironikus-apokaliptikus vízió a Búcsú a trópusoktól hat verse. A korábban képviselt társadalmi eszméktől, ideáloktól való elhatárolódás, az alkotói, értelmiségi szerepből való kiábrándultság, az emberiség haladásának, a technológia diadalának és az egész világtörténelem hegeli, teleologikus szemléletének visszautasítása jelenik meg ezekben a költeményekben (Haláltánc-szvit; A próféta; Kényszerleszállás; Napforduló; Ez a nyár). Az európai és a magyar keresztény hagyományhoz való viszony, valamint az ember és a transzcendens világ kapcsolatának kérdésköre a kötet mindegyik szövegében jelen van, egyfajta végletesen tagadó, „pokoljáró” alkotói gesztusként, mely a modern, racionalista gondolkodás alapján hitetlenül elutasítja a krisztusi áldozatot – bár egy szigorúan vett társadalometikai nézőpontból, az emberi természet eredendő gyarlósága miatt feltétlenül szükségesnek tartaná azt:
 

——énnekem ne mondjátok, hogy „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”,
——csak ennyit mondjatok:
——„szeresd felebarátodat hasba lőni, mint tenmagadat; szeresd
——felebarátodat gázkamrába küldeni,
——mint tenmagadat; szeresd felebarátodat villamosszékbe ültetni, mint
——tenmagadat; szeresd felebarátodat arcul köpni, mint tenmagadat;
——szeress felebarátodra atombombát dobni, mint tenmagadra;
——szeress felebarátod húsán hízni, mint tenmagadén” –:
——csak ennyit mondjatok, és akkor, bizony mondom, hiszek néktek

                                                                           ———–(Kényszerleszállás)
 

„A Búcsú a trópusoktól hat költeménye közt – állapítja meg Cs. Gyímesi Éva – nincs egy sem, amely ne tartalmazna a transzcendenciára utaló érték- és jelentésréteget: a megváltás, az ige, az áldozat és a kárhozat problémája, teológiai vonatkozásrendszere szövi át ezt a kötetet, és az egyes darabok között szoros gondolati-motivikus-fogalmi összefüggéseket teremt. Paradox, hogy mindez a tagadás tárgya ugyan, de szervesen beépül a költő egzisztenciális válságát kifejező versek szerkezetébe, egyfajta szellemi dráma nélkülözhetetlennek látszó elemeként.”^[15]

Ezek a Szilágyi Domokos-költemények annak a latin-magyar középkori keresztény hagyománynak, kultúrának és világszemléletnek a teljes lebontására tesznek kísérletet, amelynek felszámolásában – a modern, racionális gondolkodás kibontakozásának hajnalán – a protestáns szemlélet félúton megállt. Egy bizonyos szerző-központú olvasatban talán azt is mondhatnánk, hogy a korszak uralkodó ideológiai irányultsága mellett, a református lelkészcsaládból származó alkotó esetében, a XX. századi protestáns etika olyan kulcsfogalmainak a lázadó elutasítása, mint a konzervatív nemzetszemlélet, családcentrikusság, pragmatista anyagias gondolkodásmód stb. is hozzájárulhatott a keresztény értékrenddel való radikális szembeforduláshoz, illetve annak a sajátos lírai attitűdnek felvállalásához, amely a tagadás ellenére is mindvégig a lét és költészet centrális kérdéseként tekint erre a hagyományra. 

 

---