emlékszel, ahogy ott ültünk, körbecsoszogott
mindenütt a szmog, samponszagúak a fák,
hosszú hajnal volt ez, hosszú, mint elkeseredett
anyák hallgatása, és akkor kerekre csiszolt
köveket tettünk egymás zsebébe, titokban,
hogy egyikünk se lássa, amikor tudtuk, hogy
mostmár ketten is egyedül, és akkor ott ültünk,
ugye, szép volt ez, kemény lett a nyálunk,
kaparta a torkaink, és akkor megláttuk, hogy
mosakodik egy angyal a vízben, mint egy kacsa,
de nem ette meg a bedobott kenyérdarabot,
milyen szép, milyen bájos, írni kéne erről,
lírai, mint a halál, de tudtuk, hogy olyan
mélyen alszik odabenn a dobogás, ahová
még a medúzák se mennének le, csak
ketten voltunk, mégis magányosak, mint
a nimfák, megmarkoltam a kezed, nagyon
tehén volt a bőröd, lassú és csilingelő, olyan,
amiről mindig tudtam, merre jár, olyan, ami
szereti, ha didereghet egy kicsit, emlékszel
még, ugye azért még néha, kérdezted,
kérdezni azt mindig is tudtál, pedig tudtad,
nincsenek válaszok, nem voltam elég bátor
ahhoz, hogy igazán suttogni merjek, tudod,
az, amikor bármit mondok, olyan fontosnak
tűnik, mintha egy gyerek mondaná, és akkor
valami beült közénk, hideg volt, és romlandó,
mint a tej, majd elkezdte simogatni a hátad,
és akkor viccből odaszóltam, hogy angyalog
megyünk haza, ugye, emlékszel, nem nevettél,
mert a torkodban ugye, csak az arcizmok
susogásából hallottam, hogy azért érted,
meg a szemed sarkán, a ráncok halk hullámaiból,
olyan szemed volt akkor, mint a macskáknak,
csak ők tudnak így nézni, kiismerhetetlen és
magabiztos, és akkor elkezdett tülkölni ez a
reggel, büdösödött a lélegzetünk az iszonytól,
mert tudtuk, tudtuk azt, amit nem szabadna,
éreztük a gerincben verdeső időt, és akkor
mackósan megvakartad a szakállamat,
kis szöszök hulltak ki belőle, mondtam,
hiába, a por mindenhova beül, majd egy
kába mozdulattal fogam közé szorítottam
a borosüveget, kiszedtem a hajszálad az
ajkaid közül, mert akkor minden olyan
egyértelműnek tűnt, emlékszel, és vártuk,
hogy most azúr lesz minden, vagy opál,
de csak zavaros kávéban úszott a világ,
majd mélabúsan megráztuk uszonyainkat,
mert azt mondtad, bálnák vagyunk, én meg
ugye, akkor jónás lesz vacsorára, de én nem
voltam bálna, nem passzoltam a harmóniába,
emlékszel, aztán úszni kezdtünk, de én elmaradtam,
és te egyre kisebb lettél, mint a szemekben a
ragyogás, és aztán mondtad még, hogy te sem
vagy bálna, akkor kicsit megnyugodtam, mert én
hittem a csodákban, a csodáidban, és te azt mondtad,
naná, mert te igazából csak egy aranyhal vagy,
nekem pedig akkor megalvadt a számban a tej,
és akkor te most már nem köszönsz. emlékszel?
holdsüllyedés
olyan merevek ezek az
áthelyezett szekrények,
tüdőszárny-ajtók és üres
helyiségek mindenütt.
az ágyam alá fekszem, hogy
megijesszem a szörnyeket,
melyeknek a fogaik helyén
felhők vannak, néha villámlanak
is. egyszer véletlen hallottam
őket susogni, titkosak voltak, mint
a széna alatt motozó rovarok,
vagy az első hó idején a vágy,
hogy most csókolni kéne,
de a nincs-még-tavasz kendője
beköti a szemeket és a szájat,
talán bosszúvágyból vagy
csak hirtelen felindulásból.
és akkor ott fekszem az ágy alatt
és megrémítem a szörnyeket,
tudom, félnek tőlem, vagy csak
a paplan acélszagától félnek,
bizonytalan ez, mint a viszonyulási
lehetőségek, a beszédkezdeményezések
két testvér között, akik évek óta nem
találkoztak, csak mérföldkövek alá
rejtett kis üzenetekkel jeleztek
egymásnak, és amikor a szörnyek
felriadnak és üvölteni kezdenek,
akkor összezsugorodik a ház,
mint a világ, egy kulcstartónyi
tudatosság, és tudom, hogy akkor
majd ránézek és valami kialvatlan
szentimentalizmusban kézbe kapom
a reggeli szivacsholdat, belecsavarom
a kávémba tejpor helyett, és akkor
minden helyre áll, a maga helyére,
abba a biztos pontba, amit igazából
egyikünk sem ismer még igazán.
mindenütt fátyolok lesznek és
kocogás. és tudom, hogy akkor
majd megértem a viszonyt, azt,
ami akár két körülhatárolhatatlan
testet is képes kifeszíteni és
körzővel térképet rajzolni rájuk
