a férfi erotomán, a nő kissé keserű
illatos chardonnay-t töltene combjai közé
isla negra
de a nő megint rossz kislány volt
fenekelés hozza a feledést
sikátorokban nyögdécsel
hideg és kemény a hím
de szereti őt
nincs az a sötétség amivel jóllakatná
ő a meghasonlott szelíd őz
csitítaná, de könnyebb átjutni a tű fokán
mint kirimánkodni kezéből
fékezhetetlen dühének ostorát.
túl a szögesdróton
félnem kellene
túl hangosak a fegyverek
hegyekben rejtőzködik szerelmünk
folynak a gerillaharcok
önmagát fürkésző distancia vagy
pedig itt van minden kőhajításnyira
sietned kell ébred az erdő
a távolban már kutyák vonyítanak
holnap taposóaknára lépnek a szavak
még élő tekintettel nézem zuhanó arcodat
nem akarom tudni ki vagy
kiterítenek úgyis.
cellamély
a nyelv kevés, nem tárul fel
semmi, főleg nem az igazság,
a költészet szar,
de ezt csak én mondom,
aki megint csak szar vagyok,
kupacok, halmok, hegyek szarból,
félrebeszélő akaratból.
ki vagy mi csukja be az ajtót mögöttem
ha már „muzulmánná”* válok?
leszedált, robotizált vágyak
álnok tekintetem előtt roppannak össze,
barátok, városok ahová kérlelhetetlenül
érkezem, s úgy dühöng bennem az alázat,
mint részeg kurvában lelkiismeret.
földközel
a lemondás közel sem egyszerű
gesztusa virtusa
elföldelt tengerek tavak
szavak híd alatt
tántorgó villamosokon
a vád elkerülhetetlen
kiszalad a képből
egyszerűségből emel
kemény falat
mely óv és eltakar
a nyelvnélküli szájból
halott madarak
élethörgés
érez a föld
mese az ég
kimutatja majd a vérkép
mértéke mi volt a lemondásnak
kloroform
ép elmém épp most rogyott térdre
nem segít anyám vodka sem a szentek közössége
reggel vadak lesik ébredésem
dühös erdők tapossák ki belőlem az álmot
majd újra eljő a sötét
magába roskad a gyerektestű éjszaka
szakadatlan üvölt a hold
remegve tapadok zsíros homályba
nincs már nekem eszem testvéreim
buggyant vagyok. ennyi volt
* Így nevezték a Harmadik Birodalom koncentrációs táboraiban levő foglyokat, akik teljesen megtörtek (csupán előre-hátra himbálóztak) és letargikus állapotban várták halálukat. In Giorgio Agamben: Homo sacer. Stanford, 1998, 103. o.
