Pest, március 31. 1847.
Te aranyok Aranya!
Azt akartam oda fölírni, hogy hány próbás arany, de nem tudom: hányadik próbás a legjobb? mert bizony már régen nem bajlódtam aranyokkal, amiért tulajdonképp ne engem vádolj, mert nem az én hibám. Egressy Gábor barátom Székesfejérvárra ment vendégszerepekre, s engemet is elhítt magával, és csak tennapelőtt jöttünk meg. Ezt csak azért mondtam el, hogy okát tudd, miért nem írtam mindeddig. Különben még hosszabb pausákat is fogsz megérni; most azért vagyok oly pontos, hogy meg ne hazudtoljam a példabeszédet, mely hangzik ilyeténképpen: új söprő jól söpör. Egyébiránt meg ne ítélj, ha bekövetkeznek a hallgatás lófasz-hosszúságú epochái… szívem, mint minden élő halandóé, folyvást szokott dobogni, és dobogásában hangzani fog neved, ha majd ritkábban írok is. Hanem, édes kedves Ecsém, azokkal a dicséretekkel hagyj föl, mert mikor olvasom, olyanokat pirulok, mint valami meggyúlt város, s ha ilyenkor a tükörbe találnék pillantani, azt gondolnám, hogy Nagy Ignác orrát látom. Aztán meg azon pirulok, hogy pirultam. Én nem vagyok túl szerény ember, ezt legdühösebb ellenségem sem foghatja rám; őszintén elismerem, hogy megérdemlem a dicséretet; de ha szembe dicsérnek, tudj` az ördög, olyan furcsán érzem magamat, mintha rühös volnék, s nem volna szabad vakaróznom. Ez ugyan nem a legesztétikusabb hasonlítás, de igaz; s én az az ember vagyok, ki az igazért a szépet is föláldozom. Ezt sokan vették már rossz néven tőlem, de ha még többen veszik, sem bánom. Ami igaz, az természetes, ami természetes, az jó és szerintem szép is. Ez az én esztétikám. Mikor Toldi alszik, s szájából a nyál foly, ezért sokan le fognak téged köpni, de én megcsókollak. – Ebadta! hogy mered azt gondolni, hogy én Dózsáról más véleményen vagyok, mint Te? Én Dózsát a magyar történet egyik legdicsőbb emberének tartom, és szentül hiszem, hogy lesz idő (ha fönnmarad a magyar nemzet), midőn Dózsának nagyszerű emlékszobrot fognak emelni, és talán mellette lesz az… enyém is. – Mit kellett olvasnom a Pesti Divatlapban! … te kizárólagos dolgozótársa lettél. Szerencsétlen! figyelj. 1845 elején vagy egy hónapig unszolt engem Vahot Imre mindenképpen, hogy kirekesztőleg az ő lapjába dolgozzam. Végre beleegyeztem kérésébe, s írtam neki esztendeig. Ezért a másik két szépirodalmi lap, egyik nyíltan, másik úgy szűr alatt, ellenségem lett, s elkezdtek jobbra-balra csípni, döfni, rúgni, köpni, ki így, ki úgy… amit bizonnyal nem tesznek, ha nekik is dolgozom. S e bántogatások addig tartottak, míg mind Horváth Lazival, mind Frankenburggal rútul összevesztem, azzal publice, ezzel privatim. Így telt el az esztendő; ekkor Vahotot új alkura szólítom föl, mert addig nyomorúság volt, amit fizetett. Ő azonban, ahelyett hogy most többet adna, azt nyilatkoztatja ki, hogy ezentúl nem fog a Pesti Divatlap minden számában közleni tőlem verset, csak minden másodikban, ennél fogva egy versért ugyan valamivel többet, de általában évnegyedenként kevesebbet kaptam, mint azelőtt. Hanem, azt mondja Vahot, ezután a többi lapokba is írhatok. Merci, monsieur. Mikor már összevesztem a többi szerkesztővel, akkor menjek hozzájok, hogy itt vagyok, uraim, fogadjatok be! s ezt éppen az mondja, aki miatt amazokkal meghasonlottam. De nem szóltam semmit, hanem hallgattam és káromkodtam, mint a mennydörgés, míg elfeledtem a dolgot. Nemsokára azt nyilatkoztatja Vahot, hogy csak az év közepéig szerkeszt. Jól van, mondok, hát én is csak addig írok lapba, aztán végképp elvonulok a journalisticától. Ezt elmondtam másoknak is, kik azt mondták, hogy szint` azt teszik, s ebből keletkezett a Tízek Társasága. Eljön az év közepe, mi lelépünk, Vahot azonban rég megváltoztatta előbbi szándokát, s nekem esik, hogy én milyen komisz fráter vagyok, nemcsak hogy magam elpártolok tőle, hanem még dolgozótársaitól is megfosztom et caetera, s vádol égbekiáltó hálátlansággal, mondván, hogy ő emelt föl engemet a porból, ő tett azzá, ami vagyok, ő teremtett. (Nem mosolyogsz? nem nevetsz? nem kacagsz? nem röhögsz?) S ezt azon embertől kellett hallanom, ki maga megvallotta, hogy előfizetőinek nagy részét nekem köszönheti, s kinek én mindazon antipathiákat köszönhetem, melyek ellenem támadtak. Még ez nem elég. A múlt július elsejétől kezdődött a Tízek Társasága, s íme, mingyárt a Pesti Divatlap júliusi első számában (a tízek közül többek munkáival együtt) látom egy versemet. Mondtam Vahotnak, hogy ez ellen fölszólalok nyilvánosan. Ő azt felelte, hogy ha komolyan föl merek lépni, megsemmisít. („Merek” … „megsemmisít” … hallod ezt?) Megírtam a cikket, s benne megmutattam simpliciter, hogy Vahot kijött versemet lopta. S ez világos és elcsavarhatatlan tény volt. Ő elolvasta cikkemet, s visszadobta, hogy nem fogja kiadni, s elkezdett engem gazemberezni szemtől szembe. Erre nem felelhettem egyébbel, mint kardheggyel vagy golyóval. Elküldtem hozzá secundansaimat, de ő másfél napi gatyázás után végre határozottan kimondta, hogy semmi esetre sem fog vívni. Ezek voltak végszavaim hozzá: No, baszom az apád istenét, amilyen alávaló gazember, éppen olyan gyáva is vagy! – És most ítélj: méltó-e ilyen ember nem arra, hogy valaki kizárólagos dolgozótársa legyen, de csak arra is, hogy nevét esztendőben egyszer tétesse lapjába? Így tett minden, de minden emberrel, így tett velem, és hiszed-e, hogy veled másképp fog tenni. Magasztal, égbe emel (kivált, ha szerény vagy pénzbeli követeléseidben), aztán pedig seggbe rúg, és azt kürtöli, hogy ő teremtett tégedet. Legjobb esetbent ezt írja majd, mint most rám írta: Arany János egy idő óta nem szorult dicséretünkre… azaz: emlékszel-e rá, hogy ránk voltál egykor szorulva? – Meglehet, hogy csalódom, de nem hiszem, hogy csalódnám. Ő olyan, amilyen volt, s olyan lesz, amilyen most. – Írtam pedig mindezeket hidegvérrel és nem szenvedélyből, mert gyűlölségem, mint szerelmem, drágagyöngy, melyet nem vetek minden szemétre. – Leveledet elvárom. Ölellek téged, gyermekeidet, mindnyájatokat, kedveseim!
Igaz barátod
Petőfi Sándor
–
–
[A „Tekintetes Szerkesztő úr” c. könyvből (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1990)]
–
