–
Tudd meg, Delfin, hogy nagyon komoly nehézségeim vannak a stílussal, meg az írói technikával is, bizonyos körülmények közt könnyen kihagyok, összekeverem az igeidőket, a cselekmény évszakait. Nézd el nekem ezeket a kihagyásokat, nem voltak lehetőségeim a nyelvtani fejlődéshez, illetőleg a nyelvtan egy lépéssel lemaradt a képzelet mögött. Te a lényeget kell hogy megjegyezd, nem érdemes az ideiglenes megfogalmazással törődnöd, ó, ha tudnád, milyen csodás megjelenítő erővel áldott meg engem az Úristen! Néha, mikor leülök az íróasztalomhoz, minden dolog tökéletes rendben van az eszemben, még talán egypár ötlet is ott motoszkál közöttük, ám elcsüggeszt a kézirattal való bajlódás meg a szobára leszálló csend. Ráadásul a szavak, melyeknek nem ismerem a jelentését, a városban hallott kifejezések és a velem történtek összegabalyítják a hol erről, hol arról szóló elbeszélést, kész zagyvaság!
—–Ám a legnagyobb bosszúságot az emlékezetem okozza, mely nagyon is ingadozó: az az érzésem, hogy emlékszem mindenre, mintha most történt volna, amit épp valakitől hallottam, rohanok haza, agyamban élesen körülhatárolva az egész, mikor viszont leülök dolgozni, elszalasztom, nem jutok többre egy tájleírás-töredéknél, egy csonka párbeszédnél. Ó, a párbeszéd, az öl meg engem, nincs hőbb vágya a lelkemnek, mint hogy kidolgozzam a módszerét, s szívem szerint tudjak vele bánni. Majd meglátod! Csakhogy mindezen technikai kérdéseket egyedül kell megoldanom, mint ahogy élni is egyedül éltem, a klasszikusok segítsége nélkül. Nem olvasok, nehogy a hatásuk alá kerüljek. Nézz bele Sadoveanuba, az mindenhez ért, tanácsolta Gri Macedoneanu, mikor az életéről írtam, az Ștefan cel Maréról is írt, kellemes a stílusa, hogy a párbeszédeiről ne is beszéljünk. Horgonyozz le, mondta a mesterem, Nicu Gane mellett, rendkívüli egy író, tanuld el tőle, hogyan kell a közbevetéseket meg a hölgyeket bevinni. Ne félj, alkalomadtán használj fel tőle nyugodtan ezt-azt, mondta. A világ javai szét vannak osztva, mindenféle kategóriák meg a tartozások és követelések szerint, már ahogy a naprendszer dialektikája forog, egyedül csak a nyelv mindenkié, nemzetiségre meg hosszúsági fokra meg lakásviszonyokra való tekintet nélkül. Nem olvasok senkit, mondtam a szemébe, mert a hatása alá kerülök, s akkor lőttek a tehetségnek. A tehetség tökéletesen elég! Tehetség van? Van! Rám nézett hosszan, s mosolyogva mondta: fel a fejjel! Ami az jelenti, hogy rendben.
—–Sajnos nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy az ajánlatával akkor jött elő, a Bordeiban. Hosszas egyezkedésekre volt szükség, napi két meleg ételre, babfőzelékes meg párolt káposztás meg túrós puliszkás hetek hosszú sorára, míg a vendéglőig értünk. Úgy emlékszem, a Bordeiban simán tegeződtünk, csak egy magas, sportosan öltözött férfi magázott, aki versenybiciklin jött. A víz- és hídügyeknél dolgozott, csak borvizet ivott, nehogy a rendőrség elkapja, s Galina azzal bosszantotta, hogy Apácának szólította, ami nekem nagyon pontosnak és jellemzőnek tűnt. Azon az emlékezetes éjszakán sokat ittunk, nagy murit csaptunk, Gri az első két pohár után begárgyult, összetévesztett a nagysámmal, fel akart kérni táncolni, egyre erősködött, meg is haragudott. Ohó, csodásan szórakoztunk! Akkor fejeztem be az első három fejezetet, elnyertem Macedoneanu megbecsülését (ritka az olyan éleselméjű, tárgyratörő kritikus, mint ő!), kaptam valami zsebpénzt is, kezdtem az életet színesben látni, hogy aszongya: rúgja meg a macska!… De az ajánlat az életéről biztos, hogy otthon jött nála, sokkal hamarabb, egy hideg őszi estén, míg a kávénkat kortyolgattuk.
—–Mielőtt elmesélném neked a jelenetet, Delfin, muszáj hogy felkészítselek az értelmi képességeimmel, a munkamódszeremmel és -stílusommal kapcsolatban. Én szakaszokban dolgozom. Vagyis megjegyzem pontosan, amit az illető mond, feljegyzem néhány mondatát, mellékesen megfigyelem, hogyan van öltözve, milyen színű a szeme, hogyan fejezi ki magát (népiesen, akadémikusan, kézművesen, fehéren, feketén vagy színesen), hová akar kilyukadni, s hová nem sikerül neki semmiképp, milyen műveltségi fokra jutott a fejlődés jelen állapotában stb. Aztán az alkotói ismeretek és fenntartások segítségével besorolom az egyént a tudott kategóriák valamelyikébe: csapongó, epés, nemtörődöm, tüdőbajos, tűzoltó, felülemelkedik-e vagy alatta marad a körülményeknek, nérói, hűséges, könyörületes, önzetlen stb., s rögzítek egy részletet, amely által közel hozhatom, amikor már messze leszek, az íróasztalomnál. Az ily módon feldolgozott alannyal, hazafelé menet, összehozok egy cselekményt. Tegyük fel, hogy az illető tüdőbajos: nos, ha tüdőbajos, ki kell hogy világoljon a szenvedése. Elkísérem a rendelőbe (ott is egy csomó ember, egyesek súlyosabb, mások meg… de minek folytatni!), elkísérem a röntgenre, felültetem a szanatórium kocsijába, elbúcsúzom tőle, ő megígéri, hogy hetenként ír. És így tovább. Ha meg akadémikus? Szemmel tartom az ülésszakokon, hisz élete az ülések természetes keretében zajlik, nyílt színen megtapsolom, mellette vagyok a bemutatókon, mikor meg átnyújtják neki a könyveket, s fejére teszik a koszorút, hirtelen elmondatok vele egy verset. És így tovább. Az alkotói lelemény szinte önmagától lép működésbe, énnekem csak a keretre meg a sorkezdetekre kell ügyelnem. Néha olyan megható jelenetre kerül sor, hogy elkezdek sírni, a sírás meg félbeszakít a munkában. Ezt a dolgot bizony ésszerűsíteni kell, mint bármit a világon, nem úgy, mint a Dán Királyfiról szóló filmben, ahol, hogy megbosszulja az apját, az a bolond nem kevesebb, mint nyolc honfitársát gyilkolta le, köztük színtiszta ártatlanokat, mint amilyen a szűz, gyakorlatias gondolkozású Ofélia is. Nézetem szerint a sírás az súlyos dolog, nem lehet csak úgy közszemlére sírni, még nem találták fel az olyan embert, aki ok nélkül sírjon, és így tovább…
—–A következő szakasz a kidolgozásé. Menet közben dolgozok ki mindent, ahogy az autókat veszik át, vagy a parkban, vagy másutt. Szinte már be is van fejezve. Éppen csak neki kell lássak írni, nekigyürkőzni az egyeztetés akadályának, legyűrni. Az átjavítás szinte semmiség, mert énbelőlem a szöveg elkalandozások nélkül, feszesen és színesen jön elő, akár egy takaró, akár bármelyik egyetemi végzett műve…
—–Az emberi lény az egy bámulatra méltó, csodálatos gépezet, sokoldalúan fejlett, úgyhogy az egyetemi fakultás hiányát pótolja más, szomszédos, vagy legalábbis rokon képesség. Távol álljon tőlem az öndicséret – pont mikor Gri Macedoneanut dicsőítem többdimenziósan –, de nem tudom elhallgatni az én erős oldalamat: a nyilvántartást. Hosszas könyveléstani tanulmányok meg a voinești-i (Dîmbovița megye) községházán töltött két gyakorlóév fejlesztették tökélyre ismereteimet, és segítettek hozzá, hogy munkahelyemet példásan megszervezzem. Többféle iktatókönyvvel dolgozom. Ebben a vonatkozásban nem hátrálhatok meg, őszintén be kell vallanom, hogy itt-ott szépirodalmi műveket is felütöttem, nélkülük nem haladhattam volna egy tapodtat se. Van egy nyilvántartásom a szélsőséges költői helyzetekkel, három részben, a témával, a műfajjal és a szerző összpontosítási fokával. A részek mindegyike fejezetekre van osztva, bennük a szereplők, a leírások, a szélsőséges helyzetek, a kérdések felvetése és megoldása. Egy párlapnyi függelék a nyilvántartásba vett szerzőket, szereplőket meg társadalom-földrajzi viszonyokat sorolja fel ábécésorrend meg szerzők szerint, úgyhogy elég belenézni a lajstromba, s máris a keresett kérdéshez küld. Ezenkívül van egy rejtjeles adattáram, benne a fejemben felmerült legérdekesebb ötletekkel, a bevezetés és kiiktatás sorrendjében, folyószámmal és külön rubrikával a megjegyzéseknek, és pipának való hellyel, elintézés esetére. Mondjuk jön egy téma: Macedoneanu külföldre távozása, hogy egy ismert példánál maradjak. Bejegyzem Macedoneanut a szereplőkhöz, mert ő az alany, ő végzi a cselekvést (a bepakolást, a vízumokat, az ajándékvásárlást az ismerősöknek, a ruhát az útra, a vonatjegyet stb.), de egyúttal bejegyzem a szerzőkhöz is, mert a szoros együttműködésben néhány fejezetet egész egyszerűen ő mondott tollba, mint az később majd kiderül, a tollam meg is sínylette a lobbanékonyságát: az egyenes beszédet. Aztán bevezetem az ötletet a kiiktatási rovatba, ahol egy csomó megjegyzés következik – a büntetés, amit kilátásba helyezett Galinának (figyelmeztetni már sokkal előbb figyelmeztette), a jelenet a Luceafărul moziból kijövet, a sztori a szövettel, melyen egy sereg hibát talált, pedig exportból származott, a központi fűtés meg a közköltségek kifizetése, noha magánházban lakik, a levelezése. Vlahuțănál is létezik hasonló nyilvántartás, csak ott a jelenetek másképp vannak elrendezve, nem értett a rendszerezéshez, viszont jelentős az az anya, aki katonának menő fiát siratja.
—–Egy istenáldotta szép napon alaposan meg fogod járni, mondta egyszer Macedoneanu, mikor az iktatókönyvekben keresgéltem. Arról folyt a szó, hogy a klasszikusok hogyan oldják meg a hős kamaszkorának kényes kérdését, a dolog nagyon is kétélű, tekintettel az életkor Janus-arcaira, se gyerek, se férfi, egy androgén… Meg fogod látni, hogy nem járom meg, válaszoltam, épp fordítva. Elkezdtem lapozni, holdas este, fogadtatás az állomáson, hajnali repülőtér, parasztok a mezőn, anya karonülő gyermekével, háromrészes szekrény, nagyvárosi épületelemek. S végül: milyen érzelmekkel találkozik az ember a körúton egy tök királlyal. Na mit szólsz? Macedoneanu összecsapta a tenyerét, azt mondta, hogy ilyesmire nem is számított, bravó, kis könyvelőm, mondta, mióta a világ világ, nem dolgozott senki még ilyen rendezett módon!
—–Vettem az érzelmeket, kissé megfűszereztem, aktualizáltam őket, s nekivágtam az előttünk álló fejezetnek. Egy óra az egész, egyszerű minden, ha az ember a nyilvántartás törvényeihez tartja magát. Ez, fejtettem ki mesteremnek, a módszeresség hiányának a következménye. Nem mondhatnám, hogy a szerzők nem dolgoztak ügyesen s bizonyos lelkesedéssel, de minekünk a művük meglehetősen előkészítetlennek és kuszának tűnik, elhanyagolták a kettős könyvvitelt, ezt a jelesül könyvelői fogást, alábecsülték az adattárat. Creangă messzire jutott volna, ajaj, nagyon messzire, hogyha… Hagyjuk Creangăt ott, ahol van, szólt közbe Macedoneanu, két dolog kedvetlenít el nála még ennél a hiányosságnál is jobban: hogy megfontolatlanul nekiállt egy gyerek életrajzát megírni, a kölyköt meg nem volt képes fejlettebb környezetbe helyezni, mert akármit is mondjanak, a város a váratlan fordulatok bölcsője, jó értelemben véve. Cáfollak, mesterem, pattantam fel, az asztalt az iktatókönyvekkel is felborítva (túl izgatott voltam, végigdolgoztam az egész előző éjszakát), cáfollak: Creangă esetében nem járhatunk el gépiesen. Biztosítalak, hogy lehet könyvet írni bármiről, találkoztam már ilyen esetekkel. Egy író a párizsi midinettekről írt regényt, odavalósi volt, nem akadt más témája, s erre szorítkozott… Igen? csodálkozott Gri Macedoneanu, hát akkor annál jobb, azt jelenti hogy ha minden tekintetben azonosulsz az életemmel és sikereimmel, semmi sem csorbíthatja a tökéletes manőverezési szabadságodat…
—–Biztosítottam, hogy pontosan, és gondolkozás nélkül a tettek mezejére léptem.
—–Másnap csomag jött Kaliforniából, és nem tudtunk dolgozni a boldogság miatt, mely teljesen levette a lábáról barátomat és pártfogómat.
Németi Rudolf fordítása
–
–
[Az Intelmek Delfinhez c. regény 5. fejezete.]
–
–
