Két generációval ezelőtt a válás olyan botrányos és rendkívüli esemény volt, hogy a tisztes házasság hagyományos kínkeserveinek alternatívájaként gondolni is alig lehetett rá. A válás milliomosok, arisztokraták, filmsztárok kiváltsága volt – a szerencsés keveseké, akik nem törődtek mások véleményével, és volt elég hatalmuk ahhoz, hogy élvezzék a nagy nyilvánosságot. A létra alsó végén a társadalmilag láthatatlan szegények szükség esetén egyszerűen eltűntek a ködben, az elhagyott feleségek és gyermekek pedig bottal üthették a nyomukat. A közbülső hatalmas többség – a középosztály különböző árnyalatú, a felsőtől a legalsóig terjedő rétegei – számára viszont a válás nem volt választható lehetőség.
—-Még egy nemzedékkel ezelőtt is, a második világháború alatt elterjedt gyors esküvők és másnap reggeli szétválások járványa után is, a válás súlyos társadalmi illetlenség, fájdalmas, gyanús vétség volt, és ellenkezett az erkölcsökkel. Az 1950-es években Adlai Stevenson elnöki esélyeit tette tönkre, egy évtizeddel később pedig Nelson Rockefellerét. Még 1968-ban is, amikor Londonban a tobzódás a tetőfokára hágott, a francia diákok pedig barikádokat emeltek, a Buckingham-palota komoly felháborodást váltott ki azzal, hogy az andalító, de elvált C. Day Lewist nevezte ki a Koszorús Költő andalító, de a fennálló rendbe simuló posztjára.
—-Néhány év múlva viszont már maga Margit hercegnő is elvált, Amerikában elvált elnököt választottak, egy másik, az elnökségre pályázó politikus pedig annyi fáradságot sem vett, hogy feleségül vegye azt a hölgyet, akivel együtt utazgatott. Ez most már senkinek sem tűnik fel, mert mindenki válik. Alig lehet olyannal találkozni, aki még nem vált el, vagy akinek a házastársa nem vált el, vagy aki legalább ne vágyna rá vagy tervezgetné, hogy bármely pillanatban elváljon. Az Egyesült Államokban minden harmadik (Kaliforniában minden második) házasság válással végződik; Britanniában minden negyedik; a Szovjetunióban még szembetűnőbb a helyzet: ott minden harmadik házasság egy éven belül felbomlik. A számok lenyűgözőek és emelkedő tendenciát mutatnak.
—-Ugyanakkor félre is vezetnek. Lawrence Stone a következőket írja The Family, Sex and Marriage: England 1500–1800 (Család, nemiség és házasság Angliában, 1500–1800) című tekintélyes könyvében:
Különös, de tény, hogy az állandóság ésszerű kritériumát tekintve a huszadik század derekán a házasságok szilárdabbak voltak, mint a történelemben bármikor… Igencsak úgy néz ki, hogy a jelenkori válás alig több, mint a halál funkcionális helyettesítője. A felnőtt halandóság csökkenése a tizenhetedik század vége óta a házasság várható időtartamát azelőtt sosem tapasztalt hosszúságúra nyújtotta, s végül arra kényszerítette a nyugati társadalmat, hogy használni kezdje a válás intézményesített vészkijáratát.
—-Más szóval, a házasság mindig is változó, átmeneti ügylet volt; csak a látszat és a gondok változtak meg. A „Míg a halál el nem választ” valamikor a lehetőségek reális felmérése volt; manapság puszta óhaj. Minél jobban fejlődik az orvostudomány, a házaspárnak annál tovább kell elviselnie a másik változásait és eltávolodását, és annál valószínűbb, hogy az őket valaha összetartó képzelgés vagy vonzalom idővel szétmállik, mint szikla a sivatagban.
—-Stone professzor szerint a modern kor előtti házaspár úgy védekezett a családban előforduló kiszámíthatatlan és idő előtti halálesetekkel szemben, hogy igen kevés érzelmet fektettek be egymásba, illetve gyermekeikbe. Montaigne-t, ezt az óriási tudású és érzékenységű férfiút idézi: „Két vagy három csecsemőkorú gyermekemet veszítettem el, nem minden bánat, de túlzottan nagy fájdalom nélkül.” A közömbösség megelőző csapást mér a fájdalomra. A korai család laza, nyitott struktúra volt, nagyobb szerepet kapott benne a tulajdon, a származás, a háztartás vezetése és a rokonság, mint a férj és a feleség érzelmei. Ezzel ellentétben, a mai házaspár magában álló, másokat kizáró egység. Gazdasági szempontból esetleg lehet szükségük egymásra, minden egyéb téren azonban tökéletesen önálló a két fél, hiszen a háztartási gépek, a bevásárlóközpontok és az állam elvégzik helyettük a takarítást, az ellátást, a gyermeknevelést és az oktatást. Már nem a szükség vagy a kényelem tartja őket együtt, hanem az érzelmek. Az érzelmek pedig kiszámíthatatlanul alakulnak, változnak, néha elmélyülnek, legtöbbször megfakulnak, hiszen az állhatatosság nem gyakoribb erény a többinél, a megszokás pedig nem mindig tudja pótolni. Az érzelmek és a szabad választás düledező világában a válással mérnek megelőző csapást az öregedésre és a kiábrándultságra.
—-Így tehát a válások száma tovább emelkedik, s bármerre néz az ember, párok szakítanak egymással zavarba ejtő módon. És nemcsak a nyugtalanságtól és a divatos érzékiségtől megfertőzött fiatalok, hanem a középkorúak és az öregek is, akik pedig egy nyugalmasabb időszakban inkább kimaradtak volna a játékból. Együtt élték át saját ifjúságuk halálát, gyermekeik elviselhetetlen kamaszkorát, és végre-valahára megállapodhattak volna kiábrándultságuk csikorgó sziklaágyán. Most viszont őket is felkapja és belesodorja a válásba az ár. Ráadásul mohón és megkönnyebbülten kapnak utána, mintha nem akarnának kimaradni a kor nyújtotta lehetőségekből. Megértük azt, hogy a jó házasság lassan ugyanolyan szokatlan, s valami deviáns módon szinte ugyanolyan botrányos, mint a válás volt egy-két nemzedékkel ezelőtt. Mi, többiek, azon rágódunk, hogy vajon a szerencsés pár mit rejteget, tagad le vagy nélkülöz, és vajon titokban mit művelnek ezzel az életüket eltorzító aberrációval. Vallásosak? Szeretőket tartanak? Isznak? Narkósok? Rákosok? Az, hogy esetleg kedvelik egymás társaságát, alkalomadtán megnevettetik egymást, és nemcsak szeretők, de barátok is, olyan valószínűtlen, hogy meg sem fordul a fejünkben. Ennél sokkal könnyebb azt feltételezni, hogy valami ismeretlen, bizonytalan eredetű betegségben szenvednek, s ezért végzetszerűen függnek egymástól. „A férfi fejében levő kövek – mondja Gore Vidal – passzolnak a nőében lévő lyukakba.”
—-Ezekben a reakciókban az irigység, vagy ahogy manapság Angliában nevezik, „az irigység politikája” is szerepet kap: az a vágy, hogy megváltoztassuk a dolgokat, de nem idealizmusból, hanem azért, mert mások elégedettségének a látványa egyszerűen elviselhetetlen. Van ebben szerepe a felsőbbrendűségi érzésnek is. Azok, akik átestek a váláson, a szemrevételezés során bepiszkolódott, de büszke szabadkőművesség tagjainak kezdik magukat képzelni, ahogy ezt Morton és Berenice Hunt The Divorce Experience (A válás élménye) című könyvükben oly ártatlan lelkesedéssel írják le. Hunték szerint az elváltaknak – kódnevük EH, vagyis Egykori Házasok – megvan a maguk külön világa, szertartásrendje, klubhálózata és kommunikációs rendszere. Számuk milliókra tehető, bár legtöbbjük csak átutazóban van egyik házasságtól a másikig. Közben azonban összebújnak, hogy melegítsék, vigasztalják egymást, mint a birkák az akolban. Az Egyesült Államokban, ahol mindenből pénzt lehet csinálni, még a boldogtalanságból is, az EH-k eljárhatnak a magányosok klubjaiba, mint amilyen a Parents Without Partners (Társ Nélküli Szülők), komputerizált társkereső ügynökségekhez fordulhatnak, szórakozhatnak a magányosok bárjaiban, ha pedig New Yorkban vagy a környéken élnek, előfizethetnek a Singles World című magazinra, valamint hirdethetnek, illetve hirdetésekre válaszolhatnak a Singles News Registerben vagy a The New York Review of Booksban, vérmérsékletüktől függően. Mindez lehet, hogy jó üzlet azoknak, akik e szolgáltatásokat nyújtják, de azoknak is komoly dolog, akik igénybe veszik őket. Hunték a PWP az Alabama állambeli Huntsville-ban működő páholyának egyik nagymesterét idézik: „Olyanok vagyunk, mint hajdan az igazi arisztokrácia.”
—-Ezt tulajdonképpen úgy értette, hogy a szervezet távol akarja tartani magától a szélhámosokat és a szerencselovagokat, igazi célja inkább a segítségnyújtás, mintsem a könnyű pénzszerzés. Mégis, az a gondolat, hogy ő és tagtársai egy el nem ismert elitet alkotnának, pontos, ugyanakkor megható is. Az elváltak előszeretettel tartják magukat beavatottaknak, noha azt nem szívesen árulják el, hogy mibe. Valószínűleg a boldogtalanságba, hiszen azon szerencséseknek, akiknek sikerül elkerülniük a huszadik század nyújtotta nagyobb borzalmakat, a válás az egyetlen, mindenki számára demokratikusan hozzáférhető, garantált fájdalomélmény. A beavatottak tehát, visszatekintve, szinte kívánatosnak látják a boldogtalanságot, számukra ez, úgymond, része a felnőtté válás folyamatának, feltétlenül szükséges tapasztalás arról, hogyan is halad a világ, és közben azt is megtanulhatják, hogy nem mindig az ő kedvük szerint. „A válás – írta William Carlos Williams – korunkban a tudás jele.”
—-Az ilyenfajta tudás azonban ritkán talál örömteli fogadtatásra, és igen fura megrázkódtatásokat okozhat az emberi szervezetnek. Nagyon gyakran például intenzív promiszkuitásrohamokat vált ki, bár mindig rendkívül egyszerűek az okok: az illető be akarja hozni, amit eddig kihagyott; bosszút akar állni az őt eltaszító partneren; bizonyítani akarja önmaga előtt, hogy vonzónak számít a másik nem szemében, noha a házassága mást bizonyít; meg akarja mutatni, hogy most végre azt teheti, ami neki tetszik, alibik, vádaskodások, sőt ami még nagyobb csoda, különösebb érzelmi elkötelezettség nélkül. A frissen elváltak egyszerűen azért fekszenek le összevissza mindenkivel, mert nekik így tetszik, így tartja a kedvük, és senki sem tartja vissza őket.
—-Ezzel tulajdonképpen a filmekből, tévésorozatokból, a képeslapok történeteiből, az after-shave-, parfüm- és Smirnoff vodka-reklámokból áradó, a kellemes életet eléjük vetítő jelenkori képzetvilág csábításainak engednek. Csupán a hecc kedvéért felvett önző viselkedésükkel azt bizonygatják, hogy ők most szabad emberek, befizetett tagjai a csillogó, tobzódó világnak, melynek létezésében már-már hisznek is. Mindez ugyanakkor természetes reakció, melyet a korábban oly korlátozott életekbe berobbanó válás váltott ki. Az otthon zárt világában eltöltött évek után – gyerekek, iskolák, betegségek, családi költségvetés, az évi nyaralások, a hitvesi ágy örömei vagy problémái, a néhány barát, akiknek köre az öregedéssel, a szűkülő horizonttal együtt fogy – a falak egyszerre leomlanak. Az újonnan elváltak egyrészt magányosak, ugyanakkor azonban lenyűgözi őket a beláthatatlan, rohanó, közömbös világ, amely egész idő alatt odakint, az ajtó előtt tombolt.
Novák György fordítása
[Részlet az azonos című könyvből. Európa Könyvkiadó, 1987.]
–
–
