– Igen, kérem, van olyan elmélet, helyesebben hipotézis, hogy a Mars két holdjára, a Phoboszra és a Deimoszra a bolygó atmoszférája bizonyos fokú fékező hatást gyakorol, ami arra enged következtetni, hogy belül üresek, értik? Márpedig üres testeket, mint ismeretes, csak egy úton lehet létrehozni… Nos, hogyan?
—–– Csak, csak… – hebegte, mint egy iskoláslány, az első hölgy.
—–– Mesterséges úton.
—–– Te jóisten! – kiáltott fel a nagyobb képzelőerővel megáldott második hölgy.
—–– Bizony. Vagyis feltehetően értelmes lények alkották.
—–Néztem az utast, aki ilyen érdekes dolgokat mesélt, és kétségbeesetten igyekeztem emlékezetembe idézni, hol láttam már őt. Szemben ült velem a fülkében, fesztelenül mozgatta előkelően keresztbe vetett lábát. Divatos, de nem kihívó szabású, sötétkék öltönyben, kifogástalan fehér ingben volt, és a ruha színéhez jól találó nyakkendőt viselt. Minden arra vallott, hogy ad a külsejére, esze ágában sincs elhagyni magát. Igaz, még fiatal volt, nem több harmincöt évesnél. Enyhe teltsége egyszerű, szívélyes kifejezést kölcsönzött arcának, amitől természetesen még nem gondolhattam, hogy valahol már találkoztunk. Attól a pillanattól kezdtem szemügyre venni, ahogy rájöttem: időnként nagyon ismerősen elhúzza a száját, és beszédébe régen hallott, nagyon jól ismert hangok vegyülnek.
—–– A Szaharában és Mezopotámiában legutóbb feltárt leletek arra engednek következtetni, hogy valamikor nagyon régen a Földön más égitestek lakói jártak.
—–– Csak nem marslakók? – rémüldözött egyszerre a két hölgy.
—–– Nincs kizárva, hogy éppen ők – mosolyodott el a férfi. – Nem lehetetlen, hogy a marslakók egyenes leszármazottai vagyunk – fejezte be jókedvűen, és mit sem törődve a hölgyek elképedésével újságjaiért nyúlt.
—–Vastag újságköteg feküdt mellette. Sorra vette valamennyit, amelyikkel végzett, maga elé tette az asztalra, és fél könyökkel ránehezedett.
—–A vonatablak előtt vöröses fenyők, fiatal, bokros erdő suhant el, napsütötte tisztások maradtak mögöttünk. Az erdőben meleg volt, és békesség. Elképzeltem, hogy járnék most a fák között, hogyan hajtogatnám félre utamból a bokrokat, mialatt arcomra leheletfinom erdei pókháló telepedne. Aztán kiérnék a forró levegőjű tisztásra, ahol a mindenfelől rám bámuló mókusok láttán szelíd, együgyű gondolatok születnének fejemben.
—–De mindez valahogy szöges ellentétben állt azzal, ami ehhez a lapja mögé bújt emberhez kötött.
—–– Megengedi? – kérdeztem, és alig észrevehetően megérintettem az újságot. Megrebbent, és felnézett a cikkből, amelyet olvasott. Egyből rájöttem, hogy kicsoda.
—–Osztálytársak voltunk a háború alatt egy túlzsúfolt, piszkossárga jéggel borított volgai városban. Bukott tanuló volt, -945-ben értem utol, a negyedik osztályban. Sovány, gyenge fiú voltam akkoriban, pufajkában, hatalmas csizmában jártam, és sötétkék nadrágban, amelyet amerikai szeretetcsomagból kaptam, kiutalásra. Ördögbőrből készült, durva nadrág volt, de ekkorra már jórészt elviseltem, s fenekemen, mintha szemüveg lett volna, két más anyagból odavetett folt ékeskedett. De azért továbbra is büszke voltam rá, akkoriban nem volt szégyen a foltozott ruha. S még valamire büszke voltam, zsákmány-töltőtollamra, amelyet nővérem küldött a frontról. Nem sokáig. Ő elvette tőlem. Ő mindent elvett, ami neki megtetszett. Nemcsak tőlem, az egész osztálytól. Jól emlékszem két barátjára, a púpos Ljokára és a sovány, sápadt, égő szemű Kozákra. Esténként az Elektro filmszínház előtt cigarettát árultak a sebesült katonáknak s holmi hihetetlenül testes, kövér nőknek. Volt egy barátom, Abka Zieppersohn, gyakran jártunk együtt moziba. A szeneslyukon lógtunk be, s az erkélyről, a vetítőgép mellől néztük a filmeket. Te nagy ég! George a Dinky-dzsesszből és Antosa Ribkin és a búvalbélelt, állandóan kitolódó Hitler, akihez elég volt odamenni, lekenni egyet a pofájába, és máris elszállt, mint a kámfor. Az igazi Hitler azonban nem volt ilyen, tudtuk mi jól, és a sötétben, a vetítőgép mellett azon törtük a fejünket, mi legyen neki a legjobb büntetés. Ketrecbe zárni a dögöt, és végighordozni minden városon, hogy az emberek szembeköphessék és csikkekkel dobálhassák. Nem, jobb lesz, ha forró ólomba dugják. Vagy még inkább, ha azzal a helyes kis módszerrel végzik ki, amit Kínában úgy hívnak, hogy „ezer darabra tépés”.
—–Ahányszor kijöttünk a moziból, mindig beléjük ütköztünk. Egyik lábukról a másikra ugráltak, és portékájukat kínálták:
—–– Halló, sólyom-sasok, itt a finom cigi!
—–Abkával igyekeztünk észrevétlenül elosonni mellettük, eltűnni a sötétben. Ők ügyet sem vetettek ránk. Este nem akartak megismerni. Mintha nem is egy osztályba jártunk volna, mintha nem is ők kobozták volna el naponta a tízórainkat.
—–Az iskolában minden délelőtt uzsonnát osztottak, rozslisztből sütött, ragadós cipót. Az osztályfelelős hozta fel egy tálcán. Mi az emeleti korlátra könyököltünk, és néztük, hogyan emelkedik ki a jeges iskolai mélységekből, a bánat-szakadékokból a csodaabroszhoz hasonlatos tálca.
—–– Érdekes, igaz? – szólaltam meg, és megmutattam neki az újságoldalon az érdekes eseményt.
—–Odanézett, elmosolyodott, és az esemény részletes ismertetésébe kezdett. Időnként rábólintottam szavaira, de tekintetem le nem vettem a tovasuhanó tájról. Nehezemre esett a szemébe nézni. Azok a kék szemek mindennap vártak rám az iskola sarkánál.
—–– Ide vele! – förmedt rám, mire átnyújtottam a cipómat, amelyen ottmaradt az ujjaim nyoma.
—–– Ide vele! – mondta az utánam következőnek, és Ljoka meg Kozák már fogta is kétfelől a karját.
—–Hazaérkeztem, és megvártam a húgomat. Aztán együtt vártunk nagynénémre. A nénénk a piacról jött, komiszkenyeret és krumplit hozott. Volt úgy, hogy semmit sem hozott. Kitartó, már természetévé vált dühvel küzdött húgomért és értem. Reggelenként, miközben iskolába készültem, láttam, hogy halad el az ablak alatt vállas, alacsony alakja. Harcias krumpliorral, szigorúan összeszorított szájjal ment az aznapi csatába.
—–Egyszer így szólt hozzám:
—–– Nyina hazahozza az uzsonnáját, te nem. Rusztam is hazaviszi, s az udvarbeli gyerekek mind, csak te gyúrod be egyedül.
—–Kimentem az udvarra, s leültem a terasz mellett heverő törött vaságyra. A sötétedő, szürke égen, a hársfák fölött vetési varjak szálldostak. A kerítésen túl katonalányok meneteltek. „Míg a ködön, felhőn túl legény álldogált, a lányosház ablakain fény szűrődött át.” Mivel élnek vajon a varjak? Bogárral, hernyóval, levegővel? Jó nekik. Bár ki tudja, hátha köztük is van olyan, amelyik mindent összeharácsol magának? Házunkon éleset nyikordult a szélkakas. A város fölött mélyrepülésben zuhanóbombázók húztak át. Mi lesz velem? Nagynéném egész éjjel mosott. A spanyolfal mögött folydogált, csobogott, bugyborékolt a víz. Örvények sötétlettek, zuhatagok mennydörögtek, Hitler hülye csíkos alsónadrágban nagyokat nyelt a szappanos léből, néném csontos keze könyörtelenül nyomta a víz alá.
—–Következő nap nagy esemény volt az iskolában. A cipókat vékonyan, igaz, hájzsírral kenték meg, és tojásporral szórták be. Füzetemből kitéptem egy lapot, belefogtam a cipót, és a táskámba tettem. A sarkon, reszketve a bátorságtól, hozzáléptem, gombjánál fogva megragadtam és megütöttem. Abka Zieppersohn ugyanígy tett, s a fiúk közül még néhányan szintén. A következő pillanatban a hóban feküdtem, Kozák rajtam lovagolt, és Ljoka gyúrta, tömte be a számba az uzsonnát.
—–– Bátran, csak bátran, egyed!
—–– Ez a történet lényege – foglalta össze Ő. – Onnan tudom, hogy egyik közeli barátomnak valamelyes köze volt a dologhoz. A lapok csak száraz információkat adnak, a részleteket rendszerint megkerülik, ami természetes is.
—–– Értem – mondtam, és megköszöntem.
—–Mellettünk szívélyesen csevegtek a hölgyek. Meggyel kínálgatták egymást, s arról beszéltek, hogy nem ez a meggy, hanem az, ami délen van, az az igazi meggy. Váratlanul kiderült, hogy mindketten lvoviak, még talán egyazon utcában is laktak, és valószínű, hogy ugyanabba az iskolába is jártak. Olyan sok volt bennük a közös emlék, vonás, hogy a végén egyetlen hatalmas egészbe olvadtak.
—–Másnap, az utolsó óra végén, beraktam füzeteimet a táskába, és hátrapillantottam „Kamcsatkára”, arra a padra, ahol Kozák, Ljoka és Ő ültek. Vigyorogva néztek rám. Arckifejezésemből biztosan megértették, hogy ma sem adom oda az uzsonnámat. Felálltak helyükről és kimentek. Szántszándékkal sokáig szöszmötöltem a padban, vártam, hogy mindenki elmenjen. Nem akartam belevinni Abkát s a többi fiút még egyszer az értelmetlen verekedésbe. Amikor mind kimentek az osztályból, elővettem a gumipuskámat, kiszedtem a táskából és zsebembe csúsztattam a tartalék ólomgolyókat. Ha ismét várnak a sarkon, beléjük eresztek vagy hármat, biztosan eltalálom a képüket, aztán mint Antosa Ribkin, pontos, könnyed mozdulattal megragadom egyiknek a lábát, mondjuk a Ljokáét vagy a Kozákét, de legjobb lesz, ha Őt magát, és keresztüldobom a fejemen. Utána legyen, ami lesz. Még ha bele is pusztulok, ezt mindennap megcsinálom.
—–Zsebre dugott kézzel, lassan haladtam lefelé a lépcsőn, közben az ólomgolyókkal játszottam. Egyszer csak felülről valaki a hátamra ugrott, s előttem, mintha a földből nőtt volna ki, megjelent Ő. Belemarkolt az arcomba, s ezalatt egy harmadik elakasztott. Csúfos nevetést hallottam, a többi nagyon gyorsan történt. Lehúzták a csizmámat, letekerték, lerángatták lábamról a kapcát, harisnyát, s a piszkos, szagos holmit felaggatták a lépcsőkre.
—–– Fogd a csizmát, nagybátor! – kiáltotta Ő, s a csizmáim nevetségesen forogva a levegőben felrepültek oda, ahol ültem. A banda vidáman nevetve továbbállt. Meg is feledkeztek az uzsonnáról, nem vették el tőlem.
—–– Megengedi, hogy meghívjam az étkezőkocsiba? – mondtam Neki.
—–Félretette az újságokat.
—–– Arra készültem éppen, hogy én hívjam meg – mosolyodott el. – Megelőzött. Mégis, legyen a vendégem.
—–– Nem, nem! – tiltakoztam alig leplezett izgalommal. – Ahogy gyermekkorunkban mondtuk, pü-pü, nem jár! Ért engem?
—–– Persze hogy értem – mondta Ő, és figyelmesen megnézett.
—–Elsírtam magam. Szedtem össze a nagynéném gondoskodását eszembe juttató rongyokat, és sírtam. Éreztem, hogy végleg lebírtak, hosszú ideig nem tudok ezek után magamhoz térni, el kell telnie sok évnek, hogy elfelejtsem a csúfos nevetést s az arcomat markoló ujjak szorítását. Megszólalt a csengő, a folyosót lábdobogás zaja töltötte meg, és mellettem, a lépcsőn, rikoltozó lavinaként omlott alá egy csapat felsős.
—–Kimentem az épületből, átvágtam az utca másik oldalára, átbújtam két vasrács között, s elindultam az öreg, elhanyagolt park sétányán, amelyen a felsősök csapata végigszáguldott. Lassan bandukoltam utánuk, nézni akartam, hogyan futballoznak.
—–A nyári könyvtár mellett, amelyet félig elhordtak már tüzelőnek, jó darab helyen keményre volt taposva a hó. A felsősök már felálltak két csapatra, és előre-hátra rohangásztak. A támadások elháríthatatlanok voltak, a csatárok mindkét irányban gyors, vad játékkal törtek kapura, leszaladásaikat mindig gól és diadalordítás követte. A verejtékszag velük együtt hol közeledett, hol távolodott. A pálya szélén ültem, fölöttem izmos, kemény lábak, nemez- és bőrcsizmák száguldottak. S mintha csak azért lettek volna, hogy erőt, önbizalmat öntsenek belém, egyre elszántabban küzdöttek a labdáért.
—–Ha a labda berepült a parkba, derékig gázoltam a hóba, de utánamentem. Visszadobtam nekik…
—–Máig sem tudom, vereség volt-e vagy győzelem, ami történt. Időnként Kozák, Ljoka és Ő utamat állták, elvették az uzsonnát, s én egy szót sem szóltam. Máskor békén hagytak, hazavihettem a cipómat. Ilyenkor este, a teával, apró falásokban rozskenyeret is ettünk…
—–Egymás nyomában mentünk végig a vagonokon. Amikor elöl voltam, én nyitottam ajtót Neki, és tessékeltem előre, amikor Ő volt elöl, ő nyitott ajtót nekem, és tessékelt előre. Mázlim volt, az étkezőkocsi kilincsét én nyomtam le.
—–Valahonnan megtudták, hogy Abka Zieppersohn édesanyja a kórházban dolgozik.
—–– Ide figyelj, szép-jóreggelt-nagyanyóka, csapj már meg a mamádtól egy kis glukózét – biztatták.
—–Abka egy ideig nem akart belemenni, de miután darabokra szaggatták a táskáját, vitt néhány fiolát. A glukóze tetszett nekik, édes volt, és jól lehetett lakni tőle. Ettől kezdve nem a régi nevén hívták Abkát. Elnevezték Glukózénak.
—–– Hé, Glukóze – mondták –, gyere csak ide!
—–Nem tudom, mitől szenvedett Abka jobban, attól-e, hogy lopni kényszerült, vagy attól, hogy ilyen ragadós gúnynevet adtak neki.
—–Tény az, hogy egyszer leállt velük verekedni. Segíteni akartam, de mindkettőnket alaposan kicsináltak. Külön-külön is erősebbek voltak bármelyikünknél az osztályban. Három évvel nagyobbak voltak, mint mi.
—–Persze, összefoghattunk volna, hogy megmutassuk nekik, de az iskola íratlan verekedési törvénye szigorúan megszabta: egy – egy ellen, s csak az első vércseppig. Gyermekfejjel nem tudtuk felfogni, hogy lehet megverni azt, aki nyilvánvalóan gyengébb, hogy verhet három egyet, vagy egy egész osztály hármat. A dolog nyitja ez volt: ők az ételért harcoltak, s fütyültek minden szabályra. S még valami: ők nem védtek semmit, ellenkezőleg, harácsoltak. Nagyobbak voltak nálunk.
—–Hogy nem ismer meg? – töprengtem.
—–A tiszta, szép étkezőkocsi kongott az ürességtől. Az asztalokon ragyogtak a keményített abroszok, csak egy közülük, amelyik mellől nemrég állhattak fel, őrizte bő lakoma nyomait.
—–Rendeltem. Nem fukarkodtam. Konyak? Nagyon helyes, a legjobb, Otbornij legyen. Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy fogamhoz verjem a garast. Ellenkezőleg, nagyon ki akartam tenni magamért. Sajnos étel tekintetében meg kellett elégednünk a szokásos vasúti menüvel – szoljanka1, saslik2 és aszalt szilva kompót.
—–Egyszerűen, barátságosan csevegtem Vele az évszakváltozásról, s közben a kezét figyeltem, az óraszíja alól előbúvó rőt színű szőröket. Aztán felnéztem, és eszembe jutott még egy érdekes dolog.
—–Az Ő szíve nem bal felől volt, hanem jobb felől. Később megtudtam, hogy ezt az orvosok dextrocarditisnek hívják. Általában ritkán, nagyon ritkán fordul elő az ilyesmi, könnyen számon lehet tartani, hány ilyen ember van a világon.
—–A tanév legelején, amikor még nem kezdtek hozzá a „felesleges élelmiszerek” elrekvirálásához, Ő ezzel kapcsolatban fogadott is velünk. Egy uzsonnában fogadott.
—–– Fogadjunk – mondta –, hogy az én szívem nem ott van, ahol a tiétek. – És büszkén szétnyitotta az ingét.
—–Később, amikor már mindenki ismerte ezt a furcsaságát, áttért a zsarolásra.
—–– Fogadunk? – kérdezte, közben melléd ült, és hátracsavarta a kezedet. – Fogadunk vagy nem fogadunk? – És kezdte kigombolni az ingét.
—–Szépen, egyenletesen dobogott mellében a jobboldali szív.
—–A szoljanka fénylő, vastag színe a vagon egyenletes mozgásától finoman remegett. A reszkető borostyánkőhöz hasonló zsírcseppek a vékony virslikarikák köré gyűltek, s a tányér aljában ördög tudja, mi minden nem rejlett, sonkadarabkák, uborkaszeletek, szárnyashúsdarabok.
—–– Kitűnő a kenyér! – szólaltam meg. – Emlékszik, milyen volt a háború alatt?
—–– Hogyne emlékeznék – mondta. – Sovány volt nagyon.
—–Összeszedtem magam, és a szemébe néztem.
—–– Iskolai uzsonnáinkra is emlékszik?
—–– De mennyire – felelte nyugodtan. Megértettem, hogy pontosan olyan magabiztos, mint régen.
—–– Olyan ragadós rozscipó volt, igaz?
—–– Bizony az volt – mosolygott Ő. – Rozscipó.
—–Beleremegett a lábam. Nem, nem tudom most megtenni. Nem vagyok képes rá… Fejezze be előbb az ebédet. Hiszen jólesik látnom, ahogy eszik. Lakjon csak jól, akkor majd fizetek.
—–– Hájzsír és tojáspor, nemde?
—–– Szintén második front? – kérdezett vissza derűsen.
—–– De azért mégis a napraforgópogácsát jobban kedveltük.
—–– Ó, az már luxus volt!
—–A mosolyok ide-oda röpködő fényénél folytattuk az ebédet.
—–A franciák eljárása a következő: konyakot töltenek, beleköpnek, aztán szembeöntik vele az ilyen figurákat. Már akik kollaboracionisták meg ilyesmik voltak.
—–– Koccintsunk? – kérdeztem.
—–– Egészségére! – mondta Ő.
—–Felszolgálták a saslikot.
—–Míg a zaftos, jól megsült húst rágtam, megjegyeztem:
—–– Az Aragviban3 persze jobbat adnak, de azért ez se rossz…
—–– Jó – bólintott, mintegy a gyomrában dolgozó savakra figyelve. – A mártás nem éppen tkemali4, de…
—–Rettenetes düh fogott el. Ínyenc! Ínyenc vagy, mi? Kiismered magad ételben, borban s bizonyára a nőkben… A töltőtollam megvan még?
—–Uralkodtam magamon, és az eddigi formában és hangon folytattam az illem megkövetelte beszélgetést:
—–– Szinte hihetetlen, mennyire bonyolulttá vált a történelem folyamán ez a fogalom: táplálék – mondtam –, mennyi ekörül a vita, mennyi a jelentésbeli árnyalat…
—–– Úgy van – sietett helyeselni –, holott maga a fogalom nagyon is egyszerű.
—–– Egyetértek. Nincs nála egyszerűbb: táplálék. Étel. A legegyszerűbb és a legfontosabb az ember életében.
—–– Na nem, ez kissé túlzás – mosolygott rám.
—–– Pedig így van. Az étel és a nők. Nincs ennél fontosabb – folytattam az együgyű ködösítést.
—–– Számomra van fontosabb – mondta elkomolyodva.
—–– Például?
—–– Mondjuk, a szakmám.
—–– Ugyan, ez már szeminárium.
—–– Várjon, nem ért engem…
—–Fejtegetni kezdte ez irányú elképzeléseit. Világos volt, hogy még nem jött rá, ki vagyok. Az is világos volt, hogy meg sem fog ismerni, mint ahogy a többieket sem ismerné meg az osztályból Ljokán és Kozákon kívül. Hirtelen azt is megértettem, miért van ez így. Azért, mert mi az Ő szemében nem voltunk különálló egyedek. Csak tömeg voltunk, amely néhanapján kisebb fejtörést okozott.
—–– Hogy is érteném meg! – kiáltottam fel olyan durván, hogy magam is meglepődtem. – Önnek a táplálék – semmi. Hiszen ön a marslakók egyenes leszármazottja!
—–Némán, összehúzott szemmel nézett. Telt állán megfeszültek az izmok.
—–– Csendesebben – szólalt meg halkan. – Úgysem tudja elrontani az étvágyamat. Megértette?
—–Elhallgattam, és újból a saslikhoz láttam. A konyakos pohár előttem állt, és még mindig nem volt késő beleköpni. Egyen csak meg előbb mindent. Akkor majd rendezem a számlát!
—–Mellettünk egy férfi ült, akinek kifakult, szegényes inge erősen elütött drága aranyórájától. A söröspohár fölé hajtott fejjel valamit motyogott magában. Nagyon be volt kávézva. Hirtelen felnézett, és ránk kiáltott:
—–– Hé, ti ott ketten! Fekete-tenger, értitek?… Szevasztopol, stimmel? Torpedónaszád…
—–Újból előrekonyult a feje. Melléből fojtott morgás tört fel.
—–– Pincér! – szólalt meg asztaltársam. – Nem lehetne elvezetni innen ezt az embert? – Nem felém, hanem a részeg felé intett. – Minek ide botrányt.
—–– Hadd üljön – mondta a pincér. – Nem zavar senkit.
—–– Fekete-tenger… – morogta a kockásinges – torpedónaszád… vagy túlzok, az is lehet…
—–– Valóban a marslakók leszármazottjának tartja magát? – kérdeztem.
—–– S ha igen? Semmi sincs kizárva – felelte szelíden.
—–– A marslakók – folytattam – rokonszenves gyerekek. Minden normális náluk, mint általában az embereknél, kezük, lábuk, bal oldalon dobogó szívük… míg önnél…
—–– Állj! – vágott közbe. – Még egyszer mondom: nem tudja elrontani az étvágyamat. Ne is törje magát. Ami pedig a számlát illeti, ne legyen gondja. Kifizetem.
—–Másra fordítottam a szót, és néhány perc alatt minden rendbe jött. Az ebéd, tréfák és fényesen röpködő mosolyok közepette, tovább folyt. Lám, azóta hogy megváltozott, gondoltam, szinte hihetetlen, vasból vannak az idegei.
—–– Miért önözzük folyton egymást? – kérdeztem. – Mit szólna, ha bemutatkoznánk?
—–Megmondtam a nevemet, és feléje nyújtott kézzel felálltam. Ő is felállt a helyéről, kezet nyújtott.
—–Azt a régit másképp hívták. Nem Ő volt, másvalaki volt.
—–A pincér hozta a desszertet.
Domokos Géza fordítása
–
–
1 Többféle hússal ízesített savanyú leves.
2 Nyárson sült disznó- vagy juhhús.
3 Grúz konyhájáról híres moszkvai vendéglő.
4 Fűszeres kaukázusi paradicsommártás.
–
–
