Vasas Marianna alkotásait többnyire a neoromantikus világnézethez és éteriséghez kapcsolják, amely az újat, a nagyszerűt felfokozza és összekapcsolja az elhulló világokat. Sajátos esztétikát jelenítenek meg kollázsai, versvideói és költői hitvallása: „ha helyrebillen valóságod, álmaid is szebbnek látod…” Azt, hogy „érzékelésen túli kifinomultság szükséges a megfelelő szavak kiválasztásához”, versei is tanúsítják. Mindössze egy év alatt több kötete is napvilágot látott.
Cs. Sz.: Kortárs irodalomban a neoromantikus stílus és világnézet kevésbé gyakori. Van ebben lázadás, „világmegváltó” törekvés is?
V. M.: Ha pusztán lázadás lenne, akkor önmagában nem lenne létjogosultsága, csak az úgynevezett „külvilág” tükrében. Ha viszont csak önmagában való törekvés lenne, akkor túlzottan a légben lógna. Talaj és felhő, azaz köznapiság és idealizmus elválaszthatatlanok egymástól a költészetben, mégsem mondhatom, hogy teljes mértékben egyensúlyban van a kétféle magatartás; többet nyom a latban az, hogy elsősorban belsőből fakadó ez az életérzés. Természetesen nagyobb a kontrasztja ennek a stílusnak a mai, technológiával és minimalizmussal átszőtt világban, mégis, szeretném hinni, hogy ezek az értékek időtállók.
—-Az újításra való fogékonyság egyébként az egész kortárs művészetet jellemzi, ebben én is „modern” vagyok.
Cs. Sz.: Mindazonáltal, hogy az „eklektikus stílus” és a többműfajiság az Egész intenzív erejét árasztja szét az írásaidban, a műfajhatárokkal való kísérletezés egyedi és ugyanakkor fiatalos lendületet jelenthet számodra. Gondolok a kollázsokra, versvideókra, és sajátos képiségre…
V. M.: Így van, óriási pluszt adnak nekem ezek a költészettől eltérő megnyilvánulási formák, szeretek kísérletezgetni, elég sok formát választottam már gondolataim és képzeletvilágom leképezésére. Legutóbb a prózaköteteimhez készítettem videókat, amelyek a saját oldalamon lelhetők fel. Úgy gondolom viszont, nem kor függvénye a kísérletező szellem, sokkal inkább az újra való szomjazásé, és az önmagunk megismerésének vágyáé.
Cs. Sz: Terved egy kódexkönyv kiadása. A posztmodern töredékszerűségen túli Egész visszakeresésének a vágya is benne van ebben a tervben?
V. M.: Egyik jelmondatom, elvem az újat a régivel összekapcsolni. Ebben a törekvésben is ez él benne, és a puszta esztétikán túl, mégis annak kiemelt szerepével rámutatni a szavak varázsára. A középkori kódexekben annyi munka volt, mint amennyi lélek is, egy modern kódexszel pedig az lenne a célom, hogy ez az energia domborodjon ki, és szinte érezni lehessen azokat a rezdüléseket, amilyennel az egykori miniátorok is dolgozhattak. Ma grafikusoknak hívjuk őket, de a lényegen nem változtat. Tehát jó lenne, ha ez a fajta magnetizmus kiszűrődne a lapokból, és mivel manapság jóval több mindenről lehet írni, mint a kódexek idején, így egész újfajta dimenziója nyílhatna a nyomtatott könyveknek. Nyilván a technika már szerepet játszana ebben is, de sokkal ódonibb és szebb benyomást keltenének, mint egy átlagos külsejű könyv.
Cs. Sz.: A preszókratikus és orfikus filozófia öröksége hogyan határozták meg eszmélkedésedet?
V. M.: A preszókratikus filozófusok gondolatait saját versnyelvemre 2012-ben le is fordítottam, első könyvem egy része azokból az eszme-átültetésekből táplálkozik. Érdekes, de már alapszakos hallgatóként is jóval közelebb álltak hozzám gondolataik, mint a modernebb filozófusoké. Természetesen vannak kedvenceim a modernek közül is, de meghatározó élmény volt megismerkedni azokkal az ősi elgondolásokkal, amelyek a mindenség alapkérdéseiről szólnak.
—-Mindig is foglalkoztatott a világ keletkezése, a kozmogónia, ők pedig olyan költői formába voltak képesek önteni azokat a gondolatokat, hogy még az sem zavar, hogy elég töredékesen maradtak fenn. Sőt, a töredékesség valahol nagyon is költői…
—-Az orfikus filozófiába ennyire nem merültem bele, de költészetük, a természetfohászok nagyon közeli érzéseket keltenek bennem, írtam is egy orfikus himnuszféleséget is, Dicsének az Álomról címmel.
Cs. Sz.: Arccal az ismeretlen felé c. köteted: lehetséges magatartásformára és magasabb szellemi szótár jelenlétére is utal?
V. M.: Ez egy versciklus, ami címadója a kötetnek, és valóban, utalhat arra is, hogy többet ismerjünk meg magunkból; maga a versciklus pedig az akadályok megszelídítéséről szól, illetve költői hitvallásomról, és egyben egyik életfeladatomról: hogyan éljünk a jelenben és a földiségben a különlegeset nem mellőzve, és fordítva, valamint hogyan maradhatok szépségteremtő úgy, hogy közben itt is élek.
—-A totalitás megélése talán a legnehezebb, de a legnemesebb feladat is.
Cs. Sz.: A miszticizmus járható útjára és az ideákra is emlékeztet? Hogyan lehetnek jelen az ideák a költői megismerésben és a mindennapokban?
V. M.: A költészet számomra nehezen elképzelhető ideák nélkül, hiszen még a leglezserebb vers megalkotása, illetve befogadása is egy másik állapotból származik, más tudatszintet igényel.
—-Még a tudatos alkotásban is egészen másként mozog szellemünk, mint a mindennapok ténykedései közben.
—-Úgy gondolom, a miszticizmus túlzásba vitele ugyanúgy megbetegíthet, mint a túlzott felszínbe ragadtság. Mindenképpen járható út mindkettő, de csak a mértékletesség elve szerint.
Cs. Sz.: „A mindenkori fiatalság igazi elemi kitárultság, nyíltság, nyitottság, felhabzó életérzések gyűjtögetése és őszinte rácsodálkozás az új kihívások gyönyörű tekintetére…” Talán a Naphoz való közelrepülés is? Benne volna az ikaroszi legenda megismétlése? Van-e különbség a fiatalos éteriség és a későbbi (talán komorabb) világlátás között?
V. M.: Erről határozottabban majd jó pár évtized múlva tudok nyilatkozni, a belső tapasztalataim azt mondatják viszont velem, hogy miként ebben az írásban (Fiatalság, fontoltság) is írom: szemlélet kérdése az egész, hiszen vannak, akik egész fiatalon, egy-két csalódás után a könnyebbik, azaz a keserű utat választják, míg mások a századik elbukás után is vidáman állnak talpra.
—-Minél több az elbukás, annál lelkesebben állhatunk fel, sőt már nem is bukásnak éljük meg, de ez sem veleszületett szerintem, bármikor átfordulhatunk a „lehetőségbarát” hozzáállásba, hiszen a csodák léteznek, amikben nem hinni kell, hanem elfogadni és megélni létezésüket.
Cs. Sz.: Marcel Duchamp jóslata szerint a holnap nagy művésze undergroundba vonul… Te hogyan látod ezt?
V. M.: Régebben kategorikusan úgy gondoltam, hogy nagyon sok, sőt, szinte minden azon múlik a sikeresség tekintetében, hogy az alkotó ember mennyi energiát fektet saját népszerűsítésébe. Ma már az erről kialakított képem sokkal képlékenyebb, hiszen az, hogy közönség és művész hogyan formálják egymást, ha nem is örök rejtély, de nem sarkítható egyszerű válaszok rácsai közé. Nyilván „romantikusabb”, „líraibb”, „megindítóbb” a mélyben és csakis ott rejlő igaz értékek fantazmagóriája, az igazság szerintem azért ennél komplexebb értelmezést kíván a „felszíni áramlat–underground” kérdéskörében.
—-Vannak nagyon elismert, varázslatos művek minden művészeti ágazatban, és vannak alig méltatott, valóban kevésbé egyedi alkotások. Általánosságban azt tapasztalom, hogy a nagyon-nagyon elgondolkodtató és „túl” sokrétű művek, ha nem társulnak valami mindennapi, életközeli mozzanattal, az idegenkedést vált ki az emberekből, sőt, támadást is olykor. A másik véglet pedig az elcsépelt, a közhelyes, ami szintén lehet céltábla. A különbség, hogy míg az előbbi nem szokott sikeres lenni, addig a másikra a hosszabb távú maradandóság nem jellemző.
—-Sokan szomjaznak az újra, a meghökkentőre, de ha ezt már túlzásba viszi az alkotó, és nincs víz, mi hígítaná az új ízének töménységét, már kivetik magukból.
—-Az, hogy mit szeret az olvasó/közönség, egy elképesztően megfoghatatlan kérdés, hiszen a lénye az írásnak, ami az alkotó lényéből táplálkozik, még talán az abból fakadó mágikus minőség sem ad teljes mértékben kielégítő választ arra, hogy az egyiket miért szeretik többen, a másik, hasonló fajsúlyút pedig miért csak elenyésző mértékben. A trendek persze áramlanak, változnak, de közel sem olyan ingoványos az alkotás művészetértékének ítélete, mint az első olvasatra gondolható. Mégis, a szempontokon túlin kezdődik az igazi műélmény, a megmagyarázhatatlan plusz, ami által az általánosítások a ködbe vésznek, és tiszta szemmel, elkülönülten, annak egyedi pompájában tudunk az adott műre nézni.
—-És ez még csak a befogadói oldal.
—-Az alkotóiról annyit, saját magamból kiindulva, hogy még a leginkább rejtekezni vágyó alkotó is igényli azt, hogy elismerjék. Nem a számszerűség a fontos számára, hanem a minőség, és az értő olvasók. Tapasztalható az a tévhit, hogy aki mindenkit lehúz, annak esetleges pozitív ítélete értékesebb, mint egy elfogadóbbé. Mindkettő lehet tanulságos, számomra viszont a leginkább figyelemreméltó kritika az, ami valóban kifinomult érzékkel és értelemmel, valamint önálló meglátásokkal bír.
—-Lehet önként vállalt, és lehet kényszerűségből történő az undergroundba vonulás; viszont sokkal fontosabb az, hogy mi hogyan viszonyulunk mind a műhöz, mind az olvasókhoz. Ha mindent megtettünk, hogy eljusson hozzájuk művészetünk, és a minőségre törekedtünk, bármilyen legyen is a „felszíni” vagy „mélységi” kicsengés, mi abban a hollétben igyekszünk jól érezni magunkat. Ez az elégedettség később a sikerünkre is kihathat.
Cs. Sz.: Pilinszky írja: egy vers leginkább egy emberi archoz hasonlít. Olyan, mint egy arc, amely rettenetesen mond valamit… Egyes írásaid által mintha ezt a vers–emberi arc analógiát erősítenéd fel…
V. M.: Igen, az arc is olyan hatással lehet ránk, amit nehezen írunk körül szavakkal, hasonlóan a vershez, ami sokszor olyan hangulatot képes teremteni, hogy a szavak kevésnek tetszenek mellette. Mond valamit, nagyon is, de olyan sokrétű a hatása, hogy kibogozásának szellemi erőfeszítése helyett jobban tesszük, ha csak hátradőlünk és töltekezünk az arc elmondhatatlanul igaz látványával.
Cs. Sz.: Scholem hagyatékában áll: „a költő az az ember, aki talán még képes hallhatóvá tenni a nyelvből kivonult Isten teremtésének alapszavait”. A valóságszintek szétzilált retináiban ezt az örökségfeladatot hogyan teljesítheti be a költő?
V. M.: Minden egyes szó egy külön kis világ, külön történettel, felidéz, megigéz és magával ragad. Ha a szavak barátságban állnak egymással, egybeolvadnak, az adja a vers gyönyörűségét, és voltaképpen számunkra az értékét. Meglévő szavakból új valóságot teremteni igazi kihívás, talán nagyobb is, mint ősidőkben egy teljesen új formát teremteni és abba önteni tetszőleges tartalmat. Mindkettőhöz kell érzék, de a költőnek egyre nehezebb a feladata, hiszen ahogy száll előre az idő, annál nehezebb a varázslatot megőrizni. Míg minden új volt, minden szebb is, sokatmondóbb, különlegesebb. Ma már ezt nehezebb megteremteni, ahogy fejlődik a világ, de ha a költő legalább egy kísérletet tesz arra, hogy a szinteket harmóniába hozza, érzéseket, érzeteket és gondolatokat keverjen egységes alkotássá, azok szétzilálása nélkül, akkor lesz igazi örökséghordozó.
