Fülpös

Sáros Fülpös, mondogatja apu útközben a Dácsiában. Elég egy kicsi eső, és máris bokáig ér a sár. Anyura néz, nevet. Ne csúfondároskodj, na, mondja anyu, de nem bosszús, inkább szórakozott. Kifelé figyel az ablakon. Ezt apu is látja, és kérdezi is, hogy vajon úgy van-e még minden, ahogy tavaly ilyenkor volt. Aztán megint mondja, hogy biztosan esni fog az eső, mert amikor mi jövünk, akkor mindig esik.
—-Sárban csak a szerencsén múlik, hogy el tudunk vergődni a tatáék házáig. Jövet ugyan egyszerűbb, mert csak le kell gurulni a dombról, be a falu központjába, ahol egy nagy libalegelő van, rajta pocsolya és sár. Meg sok kis csillag, ahogy a libalábak kicifrázzák a sarat. Mellette balra van a falu iskolája. Ide járt anyu, de nem sokáig, mert tízévesen elküldték szolgálni. Szegények voltak, kellett a pénz. És ő volt a legnagyobb a testvérei közül. Mama nem bánta, lányoknak nem kell annyit tanulni. Anyu azt mondja, szeretett iskolába járni, amin mi egy kicsit csodálkozunk.
—-Nem az iskola felé kanyarodunk, hanem jobbra, fel a tatáék utcáján. A Dácsia erőlködik, ide-oda csúszkál a traktornyomban, hátul priccol a sár. Apu azt mondja, ki kell szállni, hogy toljuk meg. Anyu morgolódik, hogy akkor mind sárosak leszünk. Végül sikerül feljutni a dombra. A motor kimelegszik, felfő a víz, halljuk, hogy zubog. A csomagtartóban van egy fehér flakon, tele vízzel, azt mindig visszük magunkkal. Odagurulunk a tatáék háza elé, apu kiszáll, kiveszi a flakont, hogy töltsön a motorba vizet. Hát, úgy megy, mint az óra, jelenti ki diadalmasan. Végül is megérkeztünk, és nem történt nagyobb baj.

De most por van, amikor érkezünk. Ki se látunk az autóból, úgy kavarog körülöttünk. Vastagon lerakódik a műszerfalra, az üléshuzatra meg a pokrócra, amit apu a csomagtartóban a táskákra terített. Mintha Fülpös csak porból és sárból állana. Sehol egy kő, sem az úton, sem az út mellett. Fa is kevés van, az is nyeszlett, kicsi, inkább csak bokor. Még rendes árnyék sincs. Bezzeg Székelyföldön ez mind van, és mennyivel szebb is, mint Fülpös.
—-Felérünk az utolsó dombra, ahonnan az egész falu látszik. A domb tetején, ahol a megfeszített Krisztus van, megállunk. És apu mindig megkérdi, hogy akkor ez most katolikus kereszt, vagy ortodox. Persze, hogy katolikus, bosszankodik anyu. Odaállunk a kereszt mellé, és lenézünk a falura. Innen a tatáék háza is látszik, hátulról. Apu felsóhajt, hogy ó, édes Fülpös! Anyu zavartan mosolyog, és oldalba böki, hogy ne gúnyolódj, na. Izgatott és örül, mert nem túl gyakran jövünk. Én gyalog akarok továbbmenni, le a dombon, keresztül a patakon, a kerteken, de anyu azt mondja, maradjak inkább az autóban.
—-Közben egyfolytában köszön, integet, bólogat az embereknek, de nem nagyon ismerik meg. Régen elment, és nem is jön túl gyakran haza. Az emberek azért óvatosan visszaintenek neki, aztán leteszik, ami a kezükben van, és néznek utánunk sokáig. Sok autó ugyanis nem jár errefelé. Ha megszólítjuk őket, furcsa hangsúllyal, kicsit énekelve válaszolnak. Románosan, mondja apu. Autóval nagy kerülőt kell tenni. Leereszkedünk a falu központjába, az iskolához, onnan fölkanyarodunk jobbra, és addig megyünk, míg meg nem érkezünk az apró, kék tapaszos házhoz, a keskeny, zöldkeretes ablakokkal.

Nem szólunk előre, hogy jövünk. Nem is tudnánk szólni, mert a faluban csak egy telefon van, a boltnál, jó messze. De mama és tata mindig otthon vannak. Esetleg csak a mezőre mennek ki reggel, délire viszont megint otthon vannak. Ahogy megállunk a kerítésnél, tata már jön is, nyitja a kaput. Az arca egészen sötétbarna a naptól, a szemöldöke bozontos, fehér. A szeme melegkéken világít ki az arcából, és kicsit könnybe lábad, amikor meglát.
—-Később, mikor már nehezen mozog, akkor naphosszat a tornácon üldögél, mintha csak minket várna. A padról éppen az utcára lát. Mire kiszállunk az autóból, ő már lépeget is a botjával a kapuhoz. A szeme ugyanolyan szépen csillog, mint korábban, csak a beszédére kell hosszabb ideig várni, mert reszket a szája széle, és tovább tart, amíg előjönnek belőle a szavak.

Most járkál, tesz-vesz az udvaron. Vödör van a kezében, viszi a moslékot a malacoknak. Megnézhetjük, hogyan önti be nekik a vályúba. A malacok röfögnek, tolakodnak, nyomulnak a résbe, ahogy kinyitja az ól ajtaját. Ne, cseka, ne, ne lökd ki a kezemből a vödröt, mondja, de nem mérges, inkább büszke. Megveregeti az orrukat, megvakargatja a fülük tövét. Nézzétek meg, milyen sokat nőttek, mióta nem láttátok őket, fordul hátra hozzánk, mikor már bereteszelte az ajtót. Szaladunk, fölkapaszkodunk az ajtóra, bedugjuk a fejünket az ól ajtaja felett a résbe. Tatának hosszú orrú, fekete malacai vannak, a nyakuk körül fehér csík, mintha sáljuk lenne.
—-A pajtába is benézünk, hogy megvan-e még a vak ló. Öreg embernek vak ló kell, az nem szalad el, mondogatja tata nevetve. A ló a jászolnál áll, és ahogy felkapja a fejét, látjuk a csillogó, kékes-zöld foltot a szeme helyén. Legyek vannak rajta, és valami lé is folyik belőle. Kérdezzük tatát, hogy nem fáj-e az a lónak. Biztosan nem fáj, hiszen már vak, mondja nagyapám, és mosolyog ránk a szemével. A tehén napközben kint van a legelőn, most tyúkok kapirgálnak a helyén. Nagyon szelídek, meg is állnak, hogy megsimogassuk őket. Tatának a kezéből esznek, és ha leül, rátelepednek a térdére. Később, mikor mama már nem él, bemennek utána a nyári konyhába, és teleszemetelik a földet. Igaz, hogy másra amúgy sem kell már a nyári konyha. Tata nem tud sütni, a kemence is roskadozik, nincs aki kitapassza, megmeszelje. Jószág sincs már, csak a tyúkok, nem kell fejni, moslékot készíteni. Télen a felső házba is bemennek, és összekoszolnak mindent, de tata nem veszi észre. Csak a lányai szörnyülködnek, mikor jönnek takarítani. Tata a fürdést is elfelejti, meg a mosást. Anyu bosszankodik, hogy szaga van, és hogy régen nem ilyen volt. Üldögél a kasnál, a tornácon, vagy bent a szobában. Úgy néz, mint aki nagyon messze van, egyedül, és már alig lát minket. Odahajolunk hozzá, és hangosan beszélünk, hogy értse. Csak sokára válaszol, de akkor aztán visszajön a messzeségből, és olyan lesz, mint régen. Figyelmes, derűs, éber.

A kutya, egy tarka vakarcs, kint van az udvaron. Mérgesen ugat, és ugrál felénk a láncán. Tata azt mondja, ne féljünk tőle, meg van kötve. Azért, hogy ne bántsa a csirkéket. Meg hogy ne csavarogjon el, mert akkor megtépik a nagyobb kutyák. Egyszer csak a hátára fordul, görcsbe rándul, fetreng, vonít, túrja a nyálát, aztán kimerevedik, mintha megdöglött volna. De tata nem ijed meg. Epilepsziás, mondja, hagyjátok, mindjárt magához tér.
—-A kutyának mama a gazdája. Kapta valakitől, etetgeti, a kutya pedig ragaszkodik hozzá. Követi, a nyomában van, megy vele mindenhová. Mikor aztán mama haldoklik, a kutyát nem lehet elhallgattatni. Akkor kezd sírni, amikor mamát hazaviszik a kórházból. Ölben kell bevinni az autóból, mert nagyon gyenge, nem tud lábra állni. A kutya akkor már meg van kötve, közel sem tud menni hozzá, nem is láthatja, mert messze van a kapu, de elkezd éktelenül vonítani. Nem hagyja abba, egész éjszaka sír. Mama reggelre meghal, és a kutya is elhallgat. Utána napokig hever a vackán, a fejét sem emeli fel. Tata azóta nagy becsben tartja, dédelgeti, simogatja, mert a mama kutyája volt.
—-Macska is van, de nem látjuk sehol. Tata azt mondja, kölykei vannak, azért nem jön elő. Eldugta őket valahol a szénában. Meg kell keressük őket, mondja tata. Mindig megkeresi a kölyköket. Nájlonzacskóba rakja őket, a zacskót pedig hátraviszi a kert végébe, bemászik a patakba a kövekre, és beledobja a vízbe. Vár, amíg a zacskó megtelik vízzel és elmerül. A macskakölykök nem sírnak. Még a szemük sincs kinyílva. Mi a partról nézzük, reszketünk értük. És azért is, hogy tata ne essen be a patakba. Ő hátrafordul, zavartan mosolyog ránk.

Ha ott maradunk nyáron, én mamával alszom. Keskeny az ágy, de mamának kevés hely kell. Egyáltalán nem is forog éjszaka. Nem is veszem észre, hogy ott van. Tata kel a legkorábban, olyan korán, hogy észre sem vesszük. Még alig pirkad, télen pedig teljesen sötét van. Felöltözik, felköti a surcát, és kimegy a tornácra, mert ott van a kapca, meg a csizmák. A pajtába megy, az állatokhoz. Mama később kel, de még mindig korán van. Ő is sötétben öltözik, óvatosan, hogy kevés zajt csapjon, de arra mégis fölébredek. Csak kicsit nyitom ki a szemem, és gyorsan a fal felé fordulok, nehogy mama észrevegye, hogy felköltött. A falon keresztszemes falvédő van, mama varrta. A szélén piros meg fekete virágok, középen egy igevers, „Vigyázzatok és imádkozzatok!”. Rövidet kellett választani, hogy ráférjen a falvédőre. Kinyújtom a lábam, elfoglalom az ő helyét is, még meleg. Mama halkan nyitja az ajtót, és kimegy a nyári konyhába.
—-Mikor a kemencében süt, akkor még korábban kel, mint máskor, és mindent egyedül csinál. Előző este odakészíti a lisztet a nagy teknőbe, az asztalra pedig a kovászt. Hajnalban dagaszt, és amíg kel a tészta, addig ágakkal hevíti a kemencét. Mire mi felébredünk, kész a kenyér, a kalács. Nekünk a vakarcsból madárkát süt, vagy csuporban kalácsot. Reggelire megehetjük szilvalekvárral.
—-Amíg mi eszünk, ő csendben ül a hátunk mögött, a kanapén. Ott vannak a kenyerek is a nagy teknőben, megverve, melegen, letakarva egy fehér abrosszal. Mama ültében kicsit előregörnyed, mintha púpos lenne, pedig mikor áll, akkor nagyon egyenes a háta. Megigazítja a kendője bogját az álla alatt, és néhányszor lesimítja a kötényét, mintha nem tudna megállni a keze. Minket néz, ahogy esszük a madárkát. És akkor a szemén meg az ülésén a fáradtság is látszik.

Tatáéknak kerekes kútjuk van. Nagyon mély. Nem lehet benne látni semmit, csak sötétet. Ha belehajolok, és sokáig meresztem a szemem, akkor meglátom a fekete csillogást, ahogy a kút alján moccan a víz.
—-Nyáron Fülpösön a kutakból elfogy a víz. A patak elapad, megáll a folyása, a víz békanyálas lesz. Kiszárad a fű is, sárga a legelő, az állatoknak alig van mit enni. Az összes lánc letekeredik a kútról, mire a vödör leér a kút fenekére, de akkor már csak zavaros vizet lehet merni. Máskor sem túl jó a víz, mert langyos, és furcsa, édeskés íze van. Nehezen tudom lenyelni, főleg hogy a kút mellé akasztott mázas csésze tejszagú. De nincs más víz, tatáék is ezt isszák. A tálban nem habzik a szappan. Szürke nyál lesz belőle, összekoszolja a vizet.

Őrzöm a teheneket a patakon túl. Anyuék hazamentek, csak én maradtam itt. A domboldalból éppen a tatáék házára látni. Amíg a tehenek legelnek, mogyorót szedek. A legelő tele van mogyoróbokorral, tata mutatta meg, és szép barna, érett mind. Lehúzok egy mogyoróágat. Mikor visszaengedem, a szemembe csap. Utána nem látok semmit, fáj, és folyik belőle valami lé. Haza nem mehetek, mert a tehénnek legelni kell estig. Nem tudom, mit szólnának tatáék, és az emberek a faluban, hogy én fényes nappal hazahajtom őket. Nincs is otthon senki, mamáék is a mezőn vannak, én pedig egyedül be sem tudom kötni a tehenet. Estére szédülök, a másik szemem is fáj, alig látom a tehenet, ahogy bandukol előttem hazafelé. A szemem gennyes, összeragad, nem tudom kinyitni. Másnap otthon maradok, kamillás borogatást teszünk rá. Vajon fogok-e még látni? És anyu mit szól, ha meglát? Mert biztos én voltam a hibás.
—-A mogyorót bevihetem szárítani a vendégszobába. Az ablak alá nagy újságpapírokat terítek, arra teszem le száradni a mogyorót. Mindennap többször is megnézem, hogy mennyi gyűlt már, és hogy hány kukac bújt ki belőlük. A kukacokat gyufásdobozba gyűjtöm, odaadom a tyúkoknak. A tyúkok szelídek, a kezemből is felcsipegetik a kukacokat.
—-Mire anyu jön, meggyógyul a szemem. Visznek haza, mert kezdődik az iskola.
—-Mielőtt indulnánk, mama kiküld még egyszer a tehenekkel. Amíg legelnek, én szokás szerint bevetem magam az útmenti árokba, ahol a legtöbb mogyoróbokor van. Már sokat szedtem, tele a zsebem, a zacskó is a kezemben, de a bokrokon is sok van még. Többet akarok szedni, az összeset. Valahogy megfeledkezem az időről, és a tehenekről is, persze. Beszélek magamban, elképzelem, hogy ez egy birodalom, és csak az enyém. Egyszer csak mintha a nevemet kiabálnák. Messziről jön a hang, mintha álmodnék, vagy inkább mintha most ébrednék fel. Kimászom az árokból, hunyorogva kibukkanok a bokrok közül. Csak akkor látom, hogy sok idő eltelhetett, mert a nap már egészen alacsonyan süt, késő délután van. Fönt erősebben hallom a kiabálást, és látom, hogy anyu az ünneplő nyári ruhájában fel-alá szaladgál a mezőn, a szeme könnyes. Integetek neki, kérdem, mi történt. Mikor meglát, sírni kezd, és azt mondja, hogy én elvesztem. Órák óta keresnek, mert indulni kéne haza, a városba. A teheneket már megtalálták a szomszéd földjén, a lóherésben. Apád jól meg fog szidni.

Nyár van, most öcsémmel ketten vagyunk Fülpösön. Hosszú a nyár, sokat unatkozunk. Öcsivel nagyon jól egyezünk, mindig megcsinálja, amit mondok. Például tudom, hogy van még cukorka a kredencben, tata hozott a vásárból egy kis papírstaneclivel, de mama őrzi, nagyon ritkán kapunk belőle. Mondom Öcsinek, hogy kérjen, neki adnak, mert még kicsi. Öcsi szótfogad nekem, de mama meghallja, és haragszik rám. Azt mondja, rossz vagyok, és elrontom az öcsémet is. Végül mégis kapunk cukrot. Most mondom neki, hogy másszunk be a tyúkketrecbe. Egész nap tyúkokat szelídítünk, fogdossuk, hordozzuk őket. Öltöztetjük is, de az nehezen megy, egyrészt mert nem szabad, másrészt meg azt a tyúkok sem szeretik, mert akkor nem tudják mozgatni a szárnyukat. Lefektetni sem könnyű őket, azt sem akarják. Jó játék, mindennap ezt játsszuk. De aztán elkezd viszketni a fejünk, egyfolytában vakarni kell. Öcsinek rövid haja van, a nagynénénk először abban látja meg a tetveket. Hatalmas tyúktetvek mászkálnak a hajunkban, akkorák mint egy-egy hangya. Végighúzza a fésűt a hajamban, nyüzsögnek rajta a tetvek. A hajszálaimon meg sok kis fehér serke. Hogy fogok így iskolába menni? Húzogatja egy ideig a hajamat, hogy kiszedje őket, de aztán feladja, mert túl sok van. Inkább levágja ollóval rövidre. Nem sikerül valami jól, olyan leszek, mint egy fiú. Este belemárt egy rongyot petróleumba, és a fejemre kötözi. Nájlont is köt rá, jó nagy turbánt készít nekem, hogy ne legyen koszos a párna, mert így kell aludnom, és reggelre meghalnak a tetvek. Nagyon büdös, sokáig nem tudok tőle aludni. Aztán egyszer csak arra ébredek, hogy valami nagyon csípi a nyakamat. Mindenki alszik, nem merek szólni. Levenni sem merem a kötést, mert akkor tetves maradok. Nagyon sokáig kell várni, hogy reggel legyen.
—-Másnap reggel sikít a nagynéném, mikor leveszi a rongyot. A nyakamon hatalmas hólyagok vannak, felmarta a petróleum. Jó vastagon bekeni tejföllel, és mondja, hogy ki kell kezeljük, nehogy anyu meglássa, de mire értünk jönnek, biztosan meggyógyul, egyet se búsuljak.
—-Most már nem búsulok, mert nappal van, csak a sötétben volt rossz.

Hazafelé nehezebb dolgunk van a sárban. Bent állunk a tatáék udvarán, hogy az úton elférjenek a traktorok, a szekerek, a csorda. Az utca amúgy sem utca, hanem egy sáros lejtő. Ráadásul felénk lejt, a tata kerítése felé. Csíkos meg mintás is ez a lejtő. Hosszában széles traktor- és szekérnyomok vannak. Ezeket tarkítják a csizma- és állatnyomok. A tehén és a ló mély nyomokat hagy. A bárány már nem süllyed úgy bele a sárba, de gyakran megcsúszik a lába. A kutya ügyesebb, nem csúszik el, csak belesüpped. A legügyesebb a macska, alig érinti az utat. Éppen hogy látszik az öt kis köröm nyoma. A tyúkok meg a libák tudnak menni a sár tetején, már ha elég sűrű a sár. Az út felületét szépen kicifrázzák. Sok kis sárba préselt csillag marad utánuk. Az egész falu tele van vele.
—-Szóval erre a mintás útra kell kitolni az autót. Az udvar füves és emelkedik az utca felé. A kerítés és az út között van a sánc, abba belehuppan a két első kerék. Hiába toljuk, benne is marad. Apu erre visszaengedi az autót, majd farönkökkel áthidalja a sáncot, hogy ne akadjunk el a kapuban. Sokáig bőgeti a motort, mi pedig mindannyian hátulról és oldalról lökjük. Ennyi embernek nincs is hol megfogni az autót. Én például általában csak szaladok mellette. Mégis sikerül az akció, végül ott áll a Dácsia az utcán, a ház előtt. A kerítés fölött éppen a ferde tetejére látni, ahogy megdől az úton. Csak vissza ne csússzon, mert akkor kezdhetjük elölről az egészet, és a tatáék udvara is úgy fog kinézni, mint az út, ahol a traktorok meg a csorda jár. Apu láthatóan elégedett az akcióval. Megint úgy ment az autó, mint az óra. Már csak be kell pakolni, és indulhatunk haza.


Please follow and like us:
0
Kategória: Elbeszélés, Próza. Bookmark the permalink.

2 hozzászólás

  1. Borbala Banto
    Posted 2020/02/08 at 03:51 | Permalink

    Nagyon tetszett, Sara, köszönjük, hogy megosztottad velünk is. Ölel, Bori

    • Molnár Sára
      Posted 2020/04/24 at 11:18 | Permalink

      Köszi, Bori!
      puszik, Sára

Hozzászólás a(z) Borbala Banto bejegyzéshez Cancel reply

Email címét soha nem tesszük közzé. A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

*
*

*

  • Mi megy

  • Hozzászó

  • Havik