(Naplóregény-részlet)
Valaha élő valóság volt, amiről írok. Ha azonban egy-egy adott pillanatra gondolok, melyet megpróbálok felidézni, újraépíteni, azaz rálelni különös fényére és a benne rejlő sajátos szomorúságra vagy örömre, mindenekelőtt megint az az érzésem támad, hogy a zajló élet illékony, aztán pedig az is, hogy ezek a pillanatok teljesen jelentéktelen módon olvadnak bele abba, amit egyetlen kifejezéssel egy ember életének nevezünk. Azt is mondhatnánk, hogy az emlékezetünkben őrzött képek éppúgy kifakulnak, mint a fiókban őrizgetettek.
—-Miben áll akkor hát a jelenvaló pillanat értéke? Kíséreljük meg tehát teljességgel megélni a jelenben történő, számunkra adatott pillanatot, mivel tudjuk, hogy az idő később egészen eljelentékteleníti. No igen, éljük át intenzíven… Mégis, miben áll a jelentősége? Mi az értelme? Ha a kertben a délutáni napsütésben lehunyom a szememet, vagy ha magányomban teszem ugyanezt, illetve ha beszélgetés közben kezemmel végigsimítom arcomat, majd összeszorítom szememet, mindig ugyanazt a testem belsejével, bőrön „inneni” „személyem” tartalmával azonos bizonytalan homályt, ugyanazt a bensőséges és otthonos barlangot, ugyanazt a fényes pöttyökkel, elmosódott képekkel teli langyos odút fedezem fel.
—-Egy bizonyos megkapó délután, egy egészen apró, majdhogynem banális esemény emléke miatt morfondírozom ilyen hosszasan azon, mit is nevezhetünk a pillanat jelentőségének. A pillanat jelentősége? Hadd nevessek. Életünk pillanatainak jelentősége akár a szitálgató hamué.
—-Ámde az esemény.
—-Bercki szanatóriumi kezelésem idején a betegek a kocsihordárok által odatolt kerekes ágyakon fekve jöttek ebédelni a hatalmas és látszólagosan átlagos étkezőbe, ahol minden újdonsült irányában mindig némi érdeklődés támadt, mely különben nem volt más, mint a zárt szobákban töltött unalmas és magányos órákra adott természetes válasz. Képtelenség is lett volna égető kíváncsiság nélkül tekinteni a családtól körbevett jövevényre, kényszeresen találgatni kezdte az ember, vajon miféle betegsége van, mennyire súlyos, de főleg azt szerette volna kitalálni, hogy vajon barát érkezett-e vagy csak egy „közömbös”, aki egyáltalán nem fog részt venni a szanatóriumi életben, hacsak annyiban nem, hogy ugyanabban a teremben étkezik a többiekkel, illetve a kertben ugyanazon esőfakította vászonponyvasátor alatt fekszik majd ő is az egyik hordágyon.
—-Tisztán emlékszem tehát egy családjával érkező, bizonyos újonc fiatalemberre, gyászruhás idős anyjára és két lánytestvérére, akinek napégette arca szinte szederjes volt a vérbőségtől, ami különös ellentétben állt a párnák közé süppedt, szárazra aszott, viaszbábuszerű beteg haloványságával és soványságával.
—-Szomszédommal a beteg állapotát elemeztük. Kétségtelenül súlyos eset volt, amit egy barátunk által elcsípett további információ is megerősített, a folyosón ugyanis fülébe jutott az igazgató és a főnővér között lezajló párbeszéd némely foszlánya, miszerint a betegnek pár szakadatlanul gennyező nyílt sipolya van. Biztosan ki se húzza majd nyár végéig. Erre aztán még nagyobb kíváncsisággal és érdeklődéssel figyeltük. Furcsa önzésre, biztonságérzetre és magam számára is érthetetlen piti erkölcsi álnokságra vall, hogy az ember a még mit sem sejtő beteget a közelgő halálra vonatkozó információk birtokában méregeti.
—-Többször is találkoztam ilyen reménytelen, eleve kudarcra ítélt esettel.
—-Az egyik svájci szanatóriumban tartózkodó német öregasszony mit sem tudott az őt felfaló szörnyű hasnyálmirigyrákról (egyre azt hajtogatta, hogy „gyomorégést okozó savtúltengése” van), aztán egy fiatal lány is, aki műtétje előtt pár nappal még dél-franciaországi utazásról ábrándozott (a beavatkozásról még nem tájékoztatták), de mindent összevetve: tömkelegével akadtak esetek, amikor a környezet már tudott a beteg rendkívül súlyos állapotáról, miközben maga az érintett jelentéktelenül apró mindennapi foglalatosságaiba burkolózva és kissé kábán ugyan, de minden fölött szemet hunyva folytatta éltét.
—-Nos hát mindezen esetekben könnyen megállapítható, hogy a beavatott betegek valamiféle kicsinyesen perverz elégtételhez jutnak azáltal, hogy „a végzetesen megbetegedett ember tagadásával szemben ő tudja”, ez pedig kényelmes biztonságérzettel tölti el őket, valahogy úgy, mint amikor kicsinyes biztonságérzet keríti hatalmába az embert akkor is, ha olyan balesetről szerez tudomást, melynek – netalántán jelen lévén – ő maga is áldozatává válhatott volna, mi több, kissé elfúlva hozzá is teszi: „de jó, hogy nem voltam pont ott”.
—-A betegekre vonatkoztatva így: „szegény, nem lennék a helyében”, ez esetben pedig erkölcsi lényünk felmentésének érdekében a „szegény” szóval még kifinomultabbá is tesszük piti álnokságunkat.
—-Szívszorongva néztük tehát ezt a naiv tekintetű, sovány karját erőtlenül meg-megmoccantó újoncot, aki izzadtságtól sűrűn gyöngyöző homlokán néha-néha végigfuttatta finoman hosszú, vékony ujjai közé csippentett zsebkendőjét. Ma is látom hamuszürke trikójában, melynek ujja csak úgy lógott csont és bőr karján, ami a fabábuk kezét helyettesítő keskeny pálcikára hasonlított. És emlékszem a korábbi eseteket kísérő álságos biztonságérzet kiújulására is… az étkezőbeli vizsgálgatást kísérő részvét és elégtétel ötvözetére… Máskülönben csak pár napig jött le a terembe, aztán el is tűnt, és talán örökre el is felejtettem volna, ha meg nem történik vele az, amiről itt éppen mesélni akarok.
—-Műtétre kerül a sor, üzente akkoriban egy nap az orvosom. Elég komoly és súlyos beavatkozásról volt szó, amiről majd máshol ejtek szót. A műtét utáni napokon esedékes alaposabb ellátás meg a közvetlenebb felügyelet érdekében át kellett költöznöm a klinikai műtő és kötöző közvetlen szomszédságában lévő földszinti termek egyikébe, melyet a súlyos, illetve műtött betegeknek tartottak fenn.
—-Gyászos, csöndes folyosójú, a szanatóriumi épület többi részétől elszigetelt, „titkos” hely volt ez, ahol nagy horderejű dolgok történtek, ám mindenekelőtt: ide szállították az utolsó stádiumban lévő haldoklókat, a kíváncsiskodó tekintetek előli elmenekítéssel kívánták megelőzni a többi betegnek e szomorú események általi lehangolását.
—-A szanatóriumi élet összes záró és tragikus eseménye e folyosóról nyíló termekben játszódott le, ezekben került pont minden szörnyűségre és fájdalomra, ott szakadt meg a szenvedések jajszava és a halottak hozzátartozóiból feltörő elfojtott zokogás is. Napi kötözésre menet végighaladtam a folyosón, így gyakran volt alkalmam ajtó előtt álló, sírástól kipirosodott szemű, zsebkendőjüket fájdalmukban szájukhoz préselő gyászoló nőket látni, mindeközben pedig odabent a nővérek meg a beteghordárok már a halott előkészítésével foglalatoskodtak.
—-Máskor meg már azt is tudhattam, hogy a helyiségek valamelyikében záró fertőtlenítés folyik, hiszen olyankor a termet ellepte a kén enyhén fojtogató bűzös kipárolgása.
—-Egyszerű helyiségek voltak ezek, se szőnyeg, se függöny, csak fehér kórházi ágyak és udvarra néző nagy ablakok.
—-A műtét előtti napon én is elfoglaltam ott egy helyet. Estefelé történt, úgy vacsoratájban. Aznap nem vittek már le az étkezőbe, mivel a műtét miatt semmit sem volt szabad ennem. Egyedül voltam a helyiségben, barátaimat vacsorázni vitték, és egyetlen nővér se jött világot gyújtani, így aztán félig lehunyt szemmel várakoztam a sötétben. A homály és sötétség miatt egyértelműen és jelentőségteljesen különültek el a klinika zajai. Hol a nővérek könnyed lépteit lehetett hallani, hol pedig a beteghordárokhoz tartozó súlyosabbakat, ez utóbbiak hozták-vitték a kötözésre szoruló betegeket (a bonyolultabb kötözést, illetve az alaposabb figyelmet igénylő beteget átszállítottak a klinikára, az egyszerűbb eseteket helyben intézték), időről-időre pedig vészjóslóan, fülsüketítően felberregett a klinika elektromos csengője, mely a szanatórium épületében túlságosan sokáig késlekedő hordároknak szólt. Az elektromos csengő lüktetése, a mélységes csöndből feltörő, őrjítően, süketítően éles, a sötétségből zajdöfésszerűen elővillanó berregés oly gyakori hangélménye és intenzív átélése oda juttatott, hogy a kórteremben töltött pár nap után, szobámba visszatérve sokáig éjnek évadján rettegéstől csatakosan ébredtem, visszatérő rémálmomban ugyanazt a végítéletet, mintegy a kivégzésemet hírül adó borzasztó csengőhangot hallottam. Szobámban virrasztottam tehát a csengő által ilyetén módon megtört csendben, és azon voltam, hogy az udvari lámpától beszűrődő gyér fényben kivehessem valahogy a helyszínt, a bútorok körvonalait, amikor is egyszer csak lépések zajára lettem figyelmes, különféle suttogások szűrődtek át a szomszédos szobából, ez pedig arra utalt, hogy oda többen is bemehettek. De akkorra már azt is észrevettem, hogy szomszédaim villanyt kapcsoltak.
—-Láttam, hogy fény szűrődött át a két szobát összekötő ajtó szemöldökfájánál keletkezett résen, melyet fogassal hiába próbálkoztak elfedni. A zajok is tisztán áthallatszottak a szomszédból. Kötözésről érkező beteg. Hallottam, ahogy a beteghordárok helyére tolják, majd távoznak, aztán hallottam a szobában maradt személyek, valószínűleg hozzátartozók, suttogását. A beteg halkan, ritkásan felelgetett, a szavakat elgyengülve, zihálás közben formálta. Nemsokára átjött hozzám egy nővér világot gyújtani és engem éjszakára előkészíteni, tőle kérdeztem meg, ki van odaát, mire megtudtam, hogy az étkezőben néhány nappal korábban látott, édesanyja és lánytestvérei által elkísért betegről van szó.
—-– Rendkívül rossz az állapota – tette hozzá. – Úgy folyik a genny a sipolyaiból, mint csapból a víz, de nekem az utóbbi napokban az az érzésem, hogy a tüdejével is „van” valami.
—-És tényleg, odaátról máris torokmélyről feltörő, makacs, száraz krákogással kísért köhögést lehetett hallani, mintha valaki folyadékot félrenyelve fulladozna. A beteg szakadatlanul köhögött, hörgött és köpködött. Hallani lehetett, hogy rövidebbeket lélegzik, mind szaggatottabban kapkod levegő után, aztán némileg elcsendesült, kért egy kis vizet.
—-Egész este zajok szűrődtek át, a betegre még rátört pár irtózatos köhögési roham, én aztán kimerültségemben elaludtam, nem is ébredtem fel már csak hajnalban, de akkor álomból riadva, mintha a tudatalattimban ketyegő titkos szerkentyűm figyelmeztetett volna arra, hogy felvirradt műtétem napja. Milyen komoran bús fényű napra ébredtem! Szívdobogásom volt, lyukadt ki a gyomrom, kimerült és levert voltam, úgy tűnt nekem, annál szomorúbb és keserűségesebb hajnalhasadást még sose értem. Műtétemet reggel tízre írták ki, én viszont már hajnali ötkor fenn voltam, holott a klinika olyankor még ki sem volt nyitva…
—-A műtét részletezését mellőzöm, mert témám itt most nem is ez.
—-A műtőből visszatérve még pár órán át a legmélyebb öntudatlanságban leledzettem. Csak arra emlékszem, hogy semmim se fájt, valami kimondhatatlan ájulatban lebegtem, ami kiüresítette kebelemet, és meg is akadályozta a valósághoz való érzékibb és biztosabb kapcsolódást. Végül aztán teljesen magamhoz tértem. Újra visszajött az addig némaságra ítélt összes fájdalmam, sorra ébredeztek, mindegyik a maga jól körülhatárolható élességével, jellegzetességével, emitt súlyos nyomásérzet, mintha harapófogóval szorítanák össze, amott meg-megújuló és mélyre hatoló szúrásérzet, lábamban pedig a hosszan tartó mozdulatlanság következtében bőröm alatt szétterjedő, ezernyi ponton égető heves bizsergés, mintha hajnal óta több varrógép is azon dolgozott volna, hogy tűikkel húsomat szétcincálják. Ám mind közül a legelviselhetetlenebb mégis csak a nyeldeklőmet kínzó tikkasztó szomjúság volt. Számban, torkomban, egész testemben mintha ugyanazt a szomjúság okozta elaszályosodást éreztem volna, mely valamiféle langyos, kiaszott, íztelen hamuval töltött fel. Vizet pedig hiába is kértem. Hat órán át tilos volt innom, azután is csak kiskanálnyit. Makacskodáshoz, a nővér kérlelgetéséhez túl gyenge voltam, aztán meg be is láttam, hogy mivel kloroformmal altattak, a víztől csak rosszabbul lehetek, kínjaim meghosszabbítaná. Elhatároztam, hogy várok, ám már a következő pillanatban újra inni kértem; a szomjúság émelyítőn bágyasztó forrósága azonnal letarolta a magamban ismételgetett mégoly logikus észérveimet is. Langyos, aszott, tikkadt lett minden fejben megfogalmazott, saját magamnak szánt mondat és biztatgatás, végül csak valamiféle logikai kótyagossággal, észérvekkel és orvosi indokokkal telített delíriummal tetézték kínomat, melyre finoman szitálgatott emésztő szomjúságom íztelen hamuja.
—-Az előttem álló asztalon ott volt egy üveg víz, melyet megvilágított a függönytelen ablakon át belopózó napsugár. Ha kicsit is kinyújtom kezemet, biztosan elérem. A helyiségben azonban állandóan ott volt egy nővér: az ágyon üldögélve újságot olvasgatott. Csak unalmasan gyászos délután indulhat így. A bútorozatlan szobán eluralkodott a nyomasztóan szürke órák hangulata, amikor már semmi sem történik, és senki nem is vár semmit se.
—-De akkor egyszerre csak pusmogás és a már jól ismert köhögés odaátról. Eszembe jutott a szomszédos beteg, megkérdeztem hát róla a nővért.
—-Azt mondta, szomszédom végzetesen rosszul van, és hogy éppen akkor érkezett hozzá áldoztatni egy pap. Hát valóban, így hogy már tudtam, miről is van szó, a suttogások értelmét sokkal jobban kivettem, felismertem a pap hangját, e legeslegutolsó vallásos lépés megtételére próbálta rávenni a beteget, aki azonban azt makacsul megtagadva ellenkezett, amikor csak a köhögési rohamok közötti szünetek megengedték neki.
—-– Kérem, hagyjon békén… megvannak a saját elveim…
—-Amint a pap könyörgőre vette, a beteg újrakezdte:
—-– Kérem, hagyjon… nem tartom szükségesnek az áldozást…
—-Ma is fel tudom idézni, abban a csöndben milyen súlyosan, méltóságteljesen, öntudatosan hangzott ez a kijelentés: „nem tartom szükségesnek”.
—-Családja unszolására sem állt kötélnek. Végül a pap belátta, jobb, ha távozik. A betegre éppen rátört egy rendkívül erős köhögésroham, majd` megfulladt, irtóztatóan hörögni kezdett, egyre-másra ürített zsebkendőjébe.
—-– Kiköpi az utolsó kis tüdődarabkáját is – szólalt meg az újságba temetkezett nővér.
—-Aztán ugyanazon hangnemben:
—-– Marlene Dietrich Párizsba jön… jaj, mennyire szeretném látni…
—-Fejem rettentően zúgott a szomjúságtól, a gyengeségtől és talán a felszökő láztól is.
—-Minden hallott dolog, minden, ami mellettem történt, valamiféle sodró kábulatba és zűrzavarba süllyedt: felfogtam mindegyik szó üzenetét, értettem, ha a nővér hozzám szólt, jól értettem, mi folyik odaát, ám minden szétszóródva, ájulat ködében maradt, a szavak elkülönültek egymástól, egy-egy tett csak önmagában létezett, rakás kő zsákba tömörülve. Nem volt meg köztük az az eleven kapocs, az a fűzőszál, amely biztosíthat arról, hogy a dolgok összeállnak, és hogy én vagyok az, akivel a körülöttem zajló események megesnek. Ez pedig kevesebb volt a „részvételnél”, ez olyan volt, mintha a szobába egy-egy pillanatra aláhulló néhány valóságdarabka azonnal el is párolgott volna, mintha azon a délutánon valaki egy üres szobába belehelyezett volna egy ágyat, egy beteget, egy nővért, néhány széket, egy közlekedő ajtót, egy papot, illetve egy haldoklót, aztán pedig egy óriási kéz húzogatni kezdi a zsinórokat, mire a bábuk eljátsszák a darabot: „áldozás… szükségét… Marlene… víz…”.
—-Fejem méhkasként zúgott. Egy darabig így maradtam, kuszaságba és káoszba merülve szemeztem a mennyezet bizonyos pontjával. A szomszédos szobára újra nyugalom szállt, a beteg megint elcsendesedett, ám az ott tartózkodó egészséges személyek aggályos suttogásából és más jelekből is arra következtettem, hogy a helyzet nagyon komolyra fordulhatott, egyikük például nővérért sietett. Eközben azonban takaróim alatt magam is valami szokatlan történést tapasztalhattam. Egy területen, amit megközelítőleg a műtét helyével tudtam azonosítani, teljesen megszűntek a fájdalmaim, viszont valami meleg folyadék öntött el, s csordogálva megindult lábaim irányába.
—-Tudtára adtam ezt a nővérnek, aki takarómat félrevetve kötésemet tüzetesen átvizsgálta.
—-– Megyek, hívom a főnővért – bökte ki némi hallgatás után.
—-– Mi történik? – nyugtalankodtam.
—-De mivel nem válaszolt, újra megkérdeztem.
—-– Azt hiszem, egy kis vérzés – mondta némileg bizonytalanul –, átütött a vér a kötésen, talán gumidarabot kellene tennem alá, hogy össze ne foltozza a lepedőket. Kérlek, maradj csak így nyugodtan, mígnem visszatérek…
—-Sietősen távozott, magamra maradtam, úgy, takaratlanul.
—-Figyelmem újra a szomszédbeli történésekre terelődött, mert onnan a főnővér hangját hallottam kiszűrődni, ami számomra azt jelentette, hogy sokáig kell még kényelmetlen helyzetemben várakoznom, hiszen az én ápolónőm nem leli majd a klinikán.
—-Újra megpillantottam az asztalon lévő üveget. Egyedül voltam. Jól tudtam, hogy ha iszom, állapotom súlyosbodhat, hányni fogok, sőt, egyéb kellemetlenségek is érhetnek. De a szomjúság nagyon kínzott… Lehetőségeimhez mérten kinyújtottam kezemet, kötésem egy apró mozdulattól meghúzódott, felnyögtem, aztán fájdalmamat elnyomva, minden erőmet összeszedve megérintettem az üveget.
—-Pontosan abban a pillanatban kezdett el megint köhögni a szomszéd beteg. Úgy tűnt, mintha addig csöndesen csak arra várt volna, megérintsem a vizet, hogy féken tartott rohamát szabadjára engedhesse.
—-Mohón ragadtam meg az üveg nyakát, magamhoz rántottam, és számhoz emeltem.
—-Azt hiszem, az élet néha egy-egy apró mozdulatba sűrűsödik össze, és olyankor a szokványosnál tízezerszer súlyosabb, intenzívebb lesz, hasonlóképpen az űrben lebegő csillagmagokhoz, melyek anyagáról azt állítják, a mi planétánk anyagánál ezerszer is tömörebb lehet. Amikor a vizet számhoz emeltem, úgy vélem, ilyen életsűrűsödési pillanatot éltem át, amit azóta se többször két-három alkalomnál. Vannak szavakkal ki nem fejezhető nagyon egyszerű dolgok, minden bizonnyal ezek közé tartozik az első korty lenyelésekor tapasztalt érzés is. Próbálkozom a pontos minősítéssel, és csak egyetlen szót találok: tébolyító. Ez a valóság: tébolyító érzés volt, olyan, amely képes megbomlasztani az elmét, amely sírásra fakaszt, megnevettet, vagy grimaszolásra, őrültekre jellemző alakoskodásra késztet. Már nem is meginni szerettem volna a vizet, hanem megcsókolni. Tisztán emlékszem a víz „megcsókolására” törekvő igyekezetemre: csücsörítve öblögettem számat a folyadékkal. Azt hiszem, ha abban a pillanatban töltött revolver lett volna kezem ügyében, és valaki meg akarta volna akadályozni vízhez jutásomat, gondolkodás nélkül lőttem volna, mégpedig ugyanazzal a szenvedéllyel, élvezettel és elszántsággal, mellyel a fél üveg vizet akkor behúztam.
—-Az üveget visszatettem az asztalra, de utána pár másodpercig még olyan bódult voltam, akár az ittasok (a mindennapi életből elővisszhangzó közhelyes kifejezés rezgett elfojtva bennem: „berúgtál a víztől”), mintha csak valami szédítő, engem egy álltó helyben ájulásig pörgető, meghibbantó forgószélből ereszkedtem volna alá. Vajon hány évig tartott az ivás pillanata?
—-Úgy tűnt, mintha a végtelennél is végtelenül hosszabb idő telt volna el, miközben bennem új élet támadt, mintha szomjúságom oltásával elhagytam volna kiszáradt, elaszályosodott testemet, azt a régit, melyről immár csak halvány emlékeket őrizgettem.
—-Szinte egy egész percbe is beletelt, míg magamhoz tértem. A hétköznapiság felszínén bukkantam világra, egyre érhetőbbé, egyre otthonosabbá vált minden.
—-Mélységes mély csönd lett, mire végre visszanyertem ítélőképességemet. A szomszédból még csak egy moccanás se hallatszott, biztosan történhetett ott valami, mert az üveg megragadásakor kitört köhögési roham megszűnt, ahogy a többiek suttogása, jövés-menése, de még talán a légzésük is. Döbbenetes csönd. Ám csak néhány pillanatra, mert egy nő máris zokogásban tört ki, követte egy másik, a nővér pedig próbálta rávenni őket a helyiség elhagyására. Zokogásuk közepette ellenszegültek – „még látni akarom, hadd lássam még egyszer” –, az elszabadult zokogás szívszaggatóvá terebélyesedett.
—-Felfogtam a történteket, a beteg minden kétséget kizáróan pont abban a pillanatban halt meg. Unalomba mártózkodó, szomorúan egyhangú és hétköznapian jelentéktelen délután volt. Szobámban alig-alig változott valami is, a korábban asztalra vetülő, ablakon át betörő fénynyaláb átvándorolt az egyik sarokba, az üveg, amiből ittam, újra a helyén állt, és íme, a fénynyalábnak néhány centiméteres eltolódásához szükséges időben, illetve a szomjoltás egyszerű műveletének végrehajtásához szükséges időszak alatt, íme tehát ugyanebben a pillanatban egy ember létezésének legnagyobb horderejű és leglényegibb eseménye is végbement: meghalt. Pillanatnyi zavarodottságomban képtelen voltam felmérni az esemény fontosságát, minél inkább távolodtam a megérteni kívánt pillanattól, minél inkább próbáltam az esemény mélyére hatolni, annál inkább arra kellett jutnom, hogy a délután hétköznapiságába, szokványosságába süppedve élek, semmi sem támogat a halál meghatározó pillanatának feltárásában, illetve megértésében. Mindennek ellenére: nem volt ez olyan közönséges történés, melyen szkeptikus frázispufogtatással vagy akár egy vállrándítással könnyedén túltehettem volna magamat, akkor legalábbis úgy éreztem.
—-Miben áll tehát a pillanat jelentősége? Miről ismerjük fel mélységét és végzetes visszafordíthatatlanságát? Mi különbözteti meg az ember halálának pillanatát más, csupán jelentéktelen, egyszerű történéseket hozó pillanatoktól? No de minden egyes pillanat úgy jelentős, mint jelentéktelen események hordozója, közben pedig a díszlet, a délutáni fény mit sem változik, és bőrzsákjába zárt testem langymelege is ugyanaz marad. Ha szemem lehunyom, ugyanaz a sötétség borul rám, ugyanazok a jól ismert látomások árasztanak el: legyenek bár komolyak, hétköznapiak, káprázatosak, különlegesek vagy akár nevetségesek, még sincs közük egyiküknek, de abszolúte egyiküknek se egy adott ember halálának tényéhez. Minden egyes pillanatban újra ugyanígy… minden egyes pillanatban… Csüggesztő!
—-Gyakran gondolok saját halálomra, nyugodtan, elmélyülten és bizonyos részletező aprólékossággal próbálom megállapítani a pontos árnyalatot, a „történülés” pontos menetét, sőt, könnyedén elképzelek többféle jelenetet, szenvedésformát és öntudatlanságba zuhanást. Íme, itt félig tátva a szám, már becsukni se sikerül, azonban egy leheletnyi levegő nem sok, annyit se vagyok képes már tüdőmbe szippantani, mert mintha megtorpanna a levegő, mintha nem is terjedhetne tovább szájnyílásomnál (úgy mondanám: a levegő ott egy verem aljára érkezett, valaminek a legvégére). És íme hát itt van az egyre kevésbé szétszálazható szín-, fény- és hangkavalkád, melynek közepébe odavetődve folyamatosan zuhanva zuhanok, mígnem aztán könnyen az is mondható, hogy vaksötétben találom magamat, ahol azonban a sötétségnél, illetve a szavakba önthető bármiféle érzékhiánynál sokkal egyértelműbb és súlyosabb dolog történik, valami végleges, elmosódó és helyrehozhatatlan, igen, mindenekelőtt helyrehozhatatlanról van szó, melynek halmazából bár már végképp kiestem, mégis alapvetően, lényegileg, a legeslegmélyebb rétegekig lemenően részét képezem (az állapotot a nemléthez viszonyítva alapjában véve még mindig fényhatások kísérik) – ugyanúgy kivonódom a létezésből, mint amikor a műtőasztalon belélegzem a kloroformot.
—-Nos, legyen bármilyen is az én egyéni, fájdalommal teli vagy öntudatlanságtól kísért halálnemem, környezetemben továbbra is minden megőrzi rögzített alakját és jól körülhatárolható terjedelmét, mindeközben pedig lehet, hogy az utcán pont abban a pillanatban torpan meg egy ember, aki zsebéből gyufásdobozt előhúzva rágyújt.
—-Íme hát ezért nem értek semmit a körülöttem zajló eseményekből, ezért folytatom „zuhanásomat” bele az életbe, történések és színhelyek, pillanatok és emberek, színek és dallamok közé, minden egyes pillanattal fokozódik a szédület, tágul a mélység, egész az értelmetlenségig, mintha valamiféle történésekkel és emberekkel felfreskózott falú barlangban lennénk mindannyian, ahol az én személyes „zuhanásom” is csupán csak a semmibe vivő egyszerű átutazás, egy arrafelé vezető hétköznapi járat, és mégis, bizarr módon, minden szilárd alapot nélkülözve ezt így önthetném szóba: „élni a saját magam életét”…
A fentebb elbeszélt történettel kapcsolatban megosztok itt még egy kis részletet, csak azért is, hogy a mindennapi tevékenységek furcsa sokféleségét még pontosabban meghatározhassam, hát szóval még aznap este, bár elismerem, kissé groteszk módon, de megtudhattam, miben rejlik szomszédom elhalálozásának fontossága, illetve még azt is, hogy ez a tragikusan komoly esemény miféle reakciókat váltott ki a szanatórium lakóiból.
—-Aznap délután, jó későn tehát, úgy estefelé, meglátogatott egy jó barátom, aki kíváncsi volt, hogy megy sorom.
—-Kettesben voltunk a szobámban, suttogva beszélgettünk, amikor is zajok ütötték meg fülünket, a szomszédos helyiségben fennhangon beszélgettek a beteghordárok meg az ápolónők, utasítgatták egymást, tologatták a bútorokat.
—-– Ki lakik odaát? – érdeklődött a barátom.
—-– Most már senki se – feleltem. – Biztosan emlékszel te is arra a sápadt betegre, aki vagy két napig velünk étkezett, vele volt az anyja meg két pirospozsgás, megtermett lánytestvére, hát ő lakott itt ma délutánig, akkor ugyanis meghalt. Azt hiszem, most mosdatják a halottat, becsomagolják, előkészítik holnap hajnali útjára.
—-Pár pillanatig szótlanul figyeltünk a szomszédos történésekre, majd barátom nevetgélni kezdett.
—-– Mi olyan vicces? – vontam kérdőre.
—-– Értem, már értem – felelte. – Igencsak csodálkoztam a patrónusnő nagylelkűségén…
—-Elmesélte, hogy most már mindenki vacsorázik, idejövet elhaladt a „hivatal” előtt, ahol tányérba mérik az ételeket, közben pedig a nyitott ajtónál pár pillanatra önkéntelenül megállt, így csípett el néhány morzsát a felszolgáló és az igazgató felesége között folyó beszélgetésből, a konyhát meg a lakók étkeztetését illető mindenféle kérdéssel foglalatoskodó asszonyt mi csak „patrónusnő”-ként emlegettük.
—-– Tudod, kikről beszélek – mondta a patrónusnő –, a gyászruhás asszony meg a két rózsás arcú leányzó.
—-– Tudom – válaszolta a felszolgáló –, az ablaknál a helyük.
—-– Louis, kérlek, a felszolgálásnál légy rendkívül figyelmes, adj nekik egy jó nagy adagot a spárgából, de aztán a legvastagabbakat tálald…
—-A rövid kis párbeszéd előadása után barátom még ezt mondta:
—-– Érted? A patrónusnő valahogy vigasztalni szeretné a családot, mindent el is követ, utasításba adja egy jó nagy tányér vaskos spárga felszolgálását…
—-Majd kisvártatva:
—-– Végül is mindnyájan ugyanúgy megtiszteljük a holtakat, majdhogynem ugyanúgy gondolkodunk róluk. A családjaikat viszont úgy vigasztaljuk, ahogy tudjuk… pascali természetű téma kínálja itt magát nekünk elmélkedésre, némelyek virággal, mások pedig spárgával vigasztalnak…
Boda Edit fordítása
–
–
