[Szilveszter László Szilárd: Félúton Ég és Föld között. Identitásalakzatok a második világháború utáni erdélyi lírában. Budapest, 2016, MMA MMKI – L’Harmattan.]
A kortárs magyar költészet történetével és értelmezésével foglalkozó újabb kötetek között említhető például Csehy Zoltán monográfiája, a Szodoma és környéke. Homoszocialitás, barátságretorika és queer irányulások a magyar költészetben (Kalligram, 2014) vagy Lapis József Líra 2.0. Közelítések a kortárs magyar költészethez (JAK+PRAE.HU, 2014) című munkája. Részletekbe menő összehasonlítás nélkül is feltehető a kérdés, hogy milyen tendenciák mutatkoznak érvényesnek a líratörténeti kutatásban e példákat véve alapul, és hogyan pozicionálható ezekben Szilveszter László Szilárd kötete?
—-Mindhárom könyv több költő életművét/köteteit tárgyalja, konvencionális társadalomtörténeti cezúrákat használva egy kisebb vagy épp egy hatalmas időintervallumot fognak át. Emellett közös az értelmező, leíró viszonyulás, mely kevéssé problematizál, és még kevésbé polemikus. Ennek ellenére a két hivatkozott kötet centrumába egy-egy olyan aktuális társadalmi szintű változás és/vagy probléma állítódik, ahogy azt már címeik is jelzik, melyek az interdiszciplináris és az intermediális kutatások terepévé teszik a költészetet. Ezzel szemben a Félúton Ég és Föld között az erdélyi líra transzilvanista és ellentranszilvanista diskurzusaira, illetve a „transzcendenicaélmény”-re koncentrálva változatlanul megmarad az esztétikai problémákon túl azoknál, melyeket a meglévő recepció vetett föl.
—-Ily módon ez a kötet inkább bemutatása, mint újraértelmezése a „jórészt szubjektív szempontok szerint kiválasztott szerzői életművek”-nek, konkrétan Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Farkas Árpád és Király László, Balla Zsófia, Szőcs Géza, Kovács András Ferenc, Demény Péter, Lövétei Lázár László verseinek.
—-Az Előszó tanúsága szerint tehát nincs a válogatásnak objektív kritériuma, ám mivel a vizsgált periódusokra vagy életművekre vonatkozó tételes állítások sincsenek, az sem kifogásolható, hogy előre kiszemelt példákként vagy illusztrációkként sorjáznának a művek. Az viszont kifogásolható, hogy nem csupán a válogatás szempontja(i), de a kutatás saját teoretikus alapvetéseinek tisztázása is hiányzik. Az ilyen módszertani önreflexió explicit kifejtése – hála az elméleti és történeti megközelítés intézményesen legitimált szétválasztásának – nem várható el, ám implicit következetlenségként óhatatlanul nyomot hagy az értekezői nyelvben. Három példa:
—-1) Parttalan értekezés
—-Szerkezetét tekintve látszólag rendet követ, de egyszerre többet: egy átfogóbb történelmi-politikai háttértanulmány után következik a kötetek értelmezése, egyfelől évtizedes tagolásban, másfelől az életműveken belül olyan tagolási szokásoknak engedve, mint az, hogy a pályakezdést általában az első három kötet jelenti. Kiegészítik ezt a tájékozódást időnként stílus- és poétikatörténeti kategóriák, valamint a Forrás-nemzedékek.
—-A sokféle tagolás ellenére az egyes alfejezetek gyakran keltik a parttalanság benyomását. Ez tartalmi, a gondolati íveket érintő kérdés, melynek alapjainál az húzódhat, hogy az értelmezés nyitottsága ürügy az értekezés végtelenségére. Nem arról van szó, hogy a kötet túlírt lenne vagy elkalandozó, hanem arról, hogy szerkezete nem jelöli ki a végpontokat, így egy-egy „befejezés”, főként az idézetekkel zárulók, teljesen esetlegesnek tűnnek. Magyarázat lehetne erre a folytatólagosság, hiszen a pályaszakaszok külön fejezetekben vannak tárgyalva, s minden fejezet visszatér az előző költőihez, illetve bővül újabbakkal, de éppen ez a szeriális jelleg követelné meg, hogy a részek önálló egységek és átvezetések is legyenek egyszerre. Mindez a kötet egészére is igaz, tekintve, hogy nem lezárul, hanem a transzilvanizmusról a transzcendenciára való témaváltást követően mintegy abbamarad. A metodológia tisztázása erre megoldás lett volna, hiszen kevesebb a jó érv, mint az értelmezési lehetőség.
—-2) Kontextualizálás
—-Már az Előszóban megfogalmazódik a mű areferencialitásának kritikája: „napjaink irodalomértelmezése” olyanként tűnik fel, mely a „szerzői szándék vagy az életrajzi vonatkozások öncélú vizsgálatától” tartózkodna. Csakhogy ez a kritika a 60-as évek francia művészetfilozófiájában lett volna, ha igaztalan is, de legalább időszerű. Ennek későbbi magyar félreértése, pontosabban szimplifikációja, hogy egyes elmélészek aktivizmusa, társadalmi és politikai felelősségvállalása a címszavakban idézhető állításaikról egyszerűen lespórlódott, ez napjaink irodalomtudományában a kályha. Innen indul a tánc. Rendszerint ez a kritika jelenti a kiindulópontot, akár történeti-kontextualista, akár esztétikai-politikai, akár transznacionalista, akár az irodalom és gazdaság összefüggéseit vizsgáló vagy bármely más koreográfiát követ is azután. A gond az, hogy a kontextualizálás szükségességét egy olyan teoréma kritikájából kiindulva szokás az esztétizmussal szemben állítani, ami csak azért jöhetett létre, mert dekontextualizálva vettük át. De visszatérve a lehetséges, többé-kevésbé kidolgozott elméleti koreográfiákra, ezek, ha nem is oldják meg, de elkerülhetővé teszik azokat a problémákat, melyeknek tünete például a „(fiktív)valóság” (49.), a fikció, ami „mégiscsak ténykérdés” (69.), vagy a suta mentegetőzés annak kapcsán, hogy Szilágyi Domokos lelkészcsaládból származik, s ezért lázad a protestáns etika ellen: „Egy bizonyos szerzőközpontú olvasatban talán azt is mondhatnánk, hogy… (56.).
—-A másik véglet, a reduktív kontextualizálás nagyon kevésszer fordul elő, talán ez az egyetlen példa, de érdemes idézni, mert ha leegyszerűsítő is ahhoz képest, ahogy a vers sajátos módon folyamatosan teremti jelentéseit (többek között ettől vers), legalább olyan értelmezői kockázatot vállal, amire a tragikus-ironikus költői egyenléthelyzetek és az „identitásformáló erők” fantáziaínséges közegében nemigen lehetett számítani: „Bizonyos olvasatban a közismert Arany-ballada nőalakjára való bizarr utalás itt az első (és különösképpen a második) világháború utáni csonka Magyarország helyzetét és attitűdjét idézi allegorikusan. Hiszen a megtagadott múlt, a feladott történelem, illetve a határon túli magyarság kommunizmus alatti magára hagy(at)ása miatt érzett kollektív lelkiismeret-furdalás megfeleltethető a férjgyilkosság keltette bűntudatnak, a ruháit eszelősen szétosztogató Ágnes asszony gesztusa pedig az anyagi segítségnyújtás formájában mindezt kompenzálni akaró rendszerváltás utáni anyaországi magatartást és az erre adott mohó erdélyi válaszreakciót ábrázolja játékos öniróniával.” (161–162.)
—-3) Hatalom
—-A hatalom kérdése, mint az értekezői nyelvben nyomot hagyó teoretikus tisztázatlanság, legegyszerűbben talán az „elnyomatás” szóval példázható. Ennek nincs aktora, a hatalom tehát nem szubjektum, aki elnyom. Puszta represszió. Represszív jellegének állításából viszont nem következhet az a folyamat, ahogyan a hatalom individuumokat és tudást alkot, ahogyan egymást felügyelték a hatalomnak alávetettek. Vagyis a hatalom keletkezésben és mozgásban van, a diktatúra nem papírnehezék a versen.
—-Ennek artikulálásához szükség lett volna az esszencialista és a konstruktivista megközelítés végiggondolására az identitás kérdésében, különben láthatatlan, hogyan függ ez össze a hatalomnak kitettséggel. Farkas Árpád Apáink arcán című költeményében például „a székelységhez tartozás antropológiai sajátosságai, a természeti-táji jellemzők és a tájnyelvi kifejezések mind-mind a büszkén vállalt regionalitás és egy határozott azonosságtudat megerősítését szolgálják” (56–57.). Az idézett versből kikereshető a székely „antropológiai sajátosság”: „recsegve nőnek meg a pofacsontok”. És itt nem az a probléma, hogy székely legyen a talpán, aki megnőtt recsegő pofacsontokkal tudja igazolni a fajhoz való tartozását, hanem az, hogy az „antropológiai sajátosság”-okra való hivatkozás szinte észrevétlenül lopja be magát még egy tanulmányba is. Arról pedig nem szükséges írni, hogy a fajok pontos meghatározása miképpen függ össze jövő-menő hatalmak érdekeivel. Hasonlóan érzékletes példa lehet Balla Zsófia kapcsán, hogy „[n]yilvánvalóan vannak a női léthez kötődő sajátosságai ennek a világnak: a tükör, a zöld harisnya, az amulett” (63.), vagy később „a világ (női) érzékenységgel történő letapogatása”. (126.) A zárójelbe tett megkülönböztetés talán azt jelzi, hogy az az érzékenység mégsem speciálisan női, hanem esetleg lehet például a versíráshoz szükséges figyelmen és együttérzésen edzett érzékenység, azaz költői.
—-Végül, kapcsolódva a hatalom problematikájához, marad egy a kötet tétjére, sőt, a rendszerváltás előtti időszak irodalmával való foglalkozás tétjére vonatkozó kérdés: mit tanulhatunk belőle? Konkrétabban: az, ahogyan esztétika és politika összefüggéséhez viszonyul egy líratörténeti kötet, amely igyekszik társadalom- és politikatörténeti kontextusba ágyazni a második világháború utáni romániai magyar költészetet, kínálhat-e fogódzókat a jelen állapot artikuláltabb megértéséhez?
—-Optimista feltevés szerint: kínálhatott volna.
