Fogtam a poharam úgy, ahogyan kell.
Mozgattam úgy, ahogyan kell.
Azt képzeltem, a bor táncol, az üveg simogatja,
emelkedik a hangulat, katarzisra várva.
Kiömlés, kacagó foltok, szégyenérzet.
Elillannék, nem ide tartozom, bolyongok rég.
Lennék a szőke nő tartós rúzsa,
ki a sok hazug csókot jól bírja.
Lennék az a ruha tág nyakkivágása,
amit minden férfi bámul, hiába van mellette más.
Lennék a mondat, a mesterkélt, az álmosoly,
a nemlétező nemes ügy, a csörgő telefon,
hisz az mindig fontosabb, az új cipő,
amely feltöri a lábat, de szép és elvárt.
A látszat a lényeg, úgy csinálni mindent,
ahogyan kell. Lelépnék egyszerűen,
de nincs hely önmagamnak, a terem tele,
csak éppen az emberek hiányoznak.
A szerző rajza
–
Vonatút
15:35
mindenki rá vár
még foglak látni mégsem
úgy búcsúzkodom
15:41
az állomáson
már senki sincs csak a sok
szia emléke
16:21
számít a papír
ha nincs nálad pont az most
véget ér az út
17:01
mindig van egy terv
semmi sem úgy történik
haladni fontos
17:52
monoton beszéd
csend-hiány nem leszel jobb
ha szád be nem áll
18:24
egy elfelejtett
arcot látni két fülke
között szép emlék
19:00
vacsoraidő
a bő késést felkenem
legalább laktat
19:52
könyvem is unja
szereplőm egyedül van
már nem lesz villany
20:20
itt lennél velem
a gyors vonat lassulna
a végtelenbe
20:42
az út a fontos
megérkezni akarok
nekem most a cél
21:25
emberek ezek
így kell leszállni szépen
ismét tévedtem
21:31
bőröndöm nehéz
lelkem csomaga súlyos
cipeld te kicsit
A szerző rajza
–
Szív(telen)
kulcstartó lett a szívem, már nem húzódik össze,
csak ritmikusan a zsebemben lévő
semmiségekkel érintkezik.
nem hoz döntéseket, de
minden ki- és bezárást érez.
hiányoznak a tápláló koszorúereim,
a sötétben a kulcslyukat keresem,
bizonytalanok a kezeim,
próbálkozások után érkezés,
bezárnám, de a véráram nem engedi.
idegeim szőnyegén látom a
kulcscsomóm ismét,
mi lesz, ha ezt is elveszítem?
