Ne higgy az olyanoknak, akik azt hangoztatják, hogy megfontoltan és tisztességesen kell élni, mind hülyék – mondta Kosztya bácsi, miközben a negyedik pálinkáját emelte a szájához. Az öreg minden összejövetel végére az asztal alá itta magát. A nagy igazságosztó alkoholisták közé tartozott. Mint mindig, most is csak én figyeltem rá, illetve igyekeztem érdeklődést színlelni. Jól tudtam, az ilyen embereknek közönség kell, nem beszélgetőpartner. Én pedig kiváló közönség vagyok. Végre egy ember, aki békén hagy és nem kerget az őrületbe a kérdéseivel. Sajnos, mint minden idill, ez is megbomlani látszott, mikor Kosztya bácsi kezdett kínosan viselkedni, csuklott és régi nőügyeiről anekdotázott. Fellélegeztem, amikor anyám hívott, hogy segítsek neki felszolgálni az édességet. Ilyenkor egy hatalmas tálcával kellett balanszíroznom a vendégek között. Nem volt egyszerű, ám addig sem kellett beszélgetnem senkivel. Természetesen mindenkinek volt valami humoros megjegyzése, miközben a zserbóért nyúlt. Kosztya bácsi például háromszor is megkérdezte, hogy beleköptem-e a tésztájába. Már azt hittem, vége, mikor eszembe jutott, mekkorát hibáztam. Elfelejtettem megkínálni a doktort, apám kollégáját, a legszigorúbb embert a társaságban. Éppen őt felejtettem el. Határozatlan léptekkel indultam el felé, és borzalmasan kalapált a szívem. Tetszik kérni zserbót? – kérdeztem kissé behízelgő hangon. Kérek, köszönöm, anyád sütötte? Anyám sütötte – feleltem, és fülig pirultam. Hogy mondhattam azt, hogy „anyám sütötte”? Egy igen is éppen elég lett volna. Már mindegy. Ülj le ide, fiacskám, ne idétlenkedj azzal a tállal, tud mindenki venni magának – szólt, és lerántott maga mellé a díványra. Hallom, bukásra állsz kémiából, apád mesélte, milyen nemtörődöm lettél. Ne kelljen csalódnom benned, gyerek! Úgy éreztem, felesleges magyarázkodni, csak néztem magam elé, néztem a kifosztott zserbós tálat, és csak arra koncentráltam, nehogy elbőgjem magam. Mindenki ránk figyelt, én legalábbis úgy éreztem. Bámuljatok csak, a vadállat meg a zsákmánya. Bukásra állok, na és, miért kell ennek ekkora hűhó. Felálltam. A doktor még beszélt volna, de ott hagytam. Nem érdekelt már. Előttem egy életre leszerepelt. Én mindig tapintatos voltam vele. Sosem kérdeztem semmi olyat, ami zavarba hozhatta volna, pedig a szüleim mesélték, hogy tavaly hagyta ott a felesége. Mikor kiértem a teraszra, hallottam, ahogy összesúgnak mögöttem, de egyáltalán nem érdekelt. Kedvem lett volna rágyújtani, bár még sosem dohányoztam, most szívesen a pofájukba fújtam volna a füstöt. A doktort különösen utáltam, Kosztya bácsi egy alkalommal azt mondta, a doktor olyan ember, aki maga mögött hagyja az élményeit, mint egy kiolvasott újságot, sótlan és unalmas. Nekitámaszkodtam a korlátnak, és bámultam a csillagokat. Mivel egyik csillagképet sem ismertem, elneveztem őket egyenként. Meglehetősen időigényes feladat volt, de nekem való. Fogalmam sincs, mennyi ideje álldogáltam már a teraszon, mikor meghallottam anyám hangját. Engem keresett. Kisfiam! – kiáltozta egyre hangosabban. Próbáltam valahogy kiszűrni a hangját, de nem lehetett. Itt vagyok, anya! – feleltem. Na végre, kelj már fel, te hétalvó, mindjárt jönnek a vendégek, segítened kell!
