–
A művész egyénisége a mű lényege, szervezőelve;
enélkül a mű elveszti minden értékét.
A művésznek úgy kell festenie, ahogy érez:
ez az Én és az Öröm diadala.
Louis Cane, Support-Surface művész
–
Amikor nem értünk egy művet, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a művész nem érte el a célját: nem tudott a tekintetnek valami szépet és érthetőt nyújtani. Nyilván úgy véljük, azért nem képes erre, mert nincs birtokában a megfelelő technikának. Túlságosan is elterjedt az a nézet, miszerint a kortárs művészek már nem tudnak rajzolni, festeni vagy a vésővel bánni.
„No, ha ez művészet, én is képes vagyok erre. Semmivel sem nehezebb egy gyerekrajznál…” Íme egy gyakran hallható vélekedés múzeumokban és kiállításokon, ahol absztrakt művészetet vagy „expresszionista” festményeket mutatnak be. Vagyis olyan alkotásokat, amelyekben az absztrakció és a figuráció közötti határ szinte teljesen elmosódik, a rajz ügyetlennek hat, az ábrázolás pedig annyira redukált, hogy már-már egyszerűnek, sőt leegyszerűsítőnek tűnik… Ha azt várjuk a művésztől, hogy beérje az akadémikus rajz szabályainak alkalmazásával, vagy hogy uralja az anatómiai hűség technikáját, akkor valóban csalódni fogunk!
Ahhoz, hogy megértsük ezt a fajta művészi önkifejezést, meg kell értenünk a művész szándékait. Amikor Picasso eltorzítja az emberi arcot és testet, a portréfotó elleni lázadás jegyében teszi. Szeretné száműzni a fénykép túl nyilvánvaló ábrázoló jellegét, amely „élethű képet ad a világról”. Hozzá kell tennünk ehhez, hogy ugyanakkor úgy érzi, nem akarja többé érvényesíteni a művészeti iskolákban évszázadok óta tanított szabályokat: a perspektíva törvényét, a couleur locale-t (arról a színezetről van szó, amely híven tükrözi a természetet, például a bőr pírját)… Ehelyett visszatér egy elevenebb, szabadabb és csaknem vad kifejezésmódhoz, amely az 1907-es Avignoni kisasszonyok című festményével teljesedik ki. Később, a háború utáni években a gyerekrajzokkal rokon stílusban fest, amely azonban csak naiv és spontán megjelenési formájában bír varázzsal. Az összkép rendkívül fegyelmezett, Picasso magabiztosan uralja technikáját. És elsősorban a „művészet gyerekkoráról” van itt szó, ugyanis Picasso, aki nagyon korán kezdett el festeni és tehetséges alkotónak bizonyult, igen rövid idő alatt elismert művész lett. Művészi tekintetben anélkül vált felnőtté, hogy igazából lett volna gyermekkora. Így ez a szembesülés a múlttal minden kétséget kizáróan saját fiatalságának a keresését jelenti. A gyerekkor világára jellemző frissesség és ártatlanság foglalkoztatja. Vitathatatlanul ez a keresés tette lehetővé számára, hogy megőrizze tekintete kivételes élességét és bámulatos fiatalosságát. Mindazáltal, ha gyermeki látásmódról van is szó, semmi esetre sem beszélhetünk infantilizmusról…
Ezen a téren Picasso tagadhatatlanul előfutár, viszont nem ő az egyetlen, aki hagyja szóhoz jutni magában a gyermeket és a primitív embert. Dubuffet ugyanekkoriban (1945) indítja útjára a nyers művészet (art brut) fogalmát. Átengedi a szót azoknak, akiket a civilizáció még nem „torzított” el: a gyerekeknek, elmebetegeknek… valamint azoknak, akik egészen egyéni módon juttatják kifejezésre a világról alkotott elképzelésüket. „Imádtam a gyerekek által készített festményeket, az volt az érzésem, hogy a sebtében és könnyedén odavetett képek felülmúlhatják a kulturális körforgásban előállítottakat.” Mivelhogy ingerli a „fojtogató kultúra”, amely megöli a spontaneitást és a gesztus szépségét, a vad és szabad önkifejezést dicséri.
Őt követően a negyvenes-ötvenes évek fordulóján tevékenykedő Cobra nevű nemzetközi művészcsoport a festészet expresszionista irányultságában talál rá arra az igényre, hogy a gyerekkor hangját szólaltassa meg a vásznon. Ugyanebben az időszakban Jackson Pollock az Egyesült Államokban úgynevezett drippingeket hoz létre: a padlóra lefektetett hatalmas vásznakra széles, laza mozdulatokkal festéket csepegtet egy ecsetről vagy egy kilyukasztott konzervdobozból. Így születik meg az, amit „absztrakt expresszionizmusnak”, vagy pontosabban Action Paintingnek (akciófestészetnek) nevezünk.
A második világháború után határozottan azt érzékeljük, a művészek szükségét érzik annak, hogy tárgyiasítsák szorongásaikat, és hogy egy olyan technikában találjanak és ismerjenek önmagukra, sőt oldódjanak fel, mely a gyerekkora emlékezteti őket. Ezek a művek már nem az értelemhez szólnak, az ábrázolás kérdése pedig másképp tevődik fel. A festmény anyagból készül, amely a véletlent aknázza ki, s amely a kétely és a bizonyosság közti ingadozás jeleit hordozza. „A véletlenek a valóság részei. Mint minden egyéb, ugye? Nem kell elutasítanunk őket. És ha elutasítjátok is, beléjük fogtok ütközni… Akárhogy is, a művészetben a véletlen mint baleset kevésbé veszélyes, mint egy autóbaleset”, mondja Alechinsky. Dubuffet arra ösztönzi a művészeket, hogy „tartsák tiszteletben az emberi kéz ősi impulzusait, spontaneitását, amikor jeleket rajzolnak. A festmény minden egyes részletében éreznünk kell az embert valamennyi gyengeségével és ügyetlenségével együtt”.
Kétségkívül zavarba ejtő vizsgálat tárgyává tenni ezt a fajta gesztuális, expresszionista, zabolátlan és kötetlen festészetet. A kép inkább tűnik esetlennek, mint a harmóniát kereső klasszikus kompozícióhoz közel állónak. Egyik helyén a káosz dominál, a figuráció és az absztrakció közötti no man’s land; a szín szabadon nyilatkozik meg, ez uralja a rajzot, amely elvesztődik a színek, dörzsölés- és kaparásnyomok közt. A formák felismerhetetlenül, élénk, rikító tónusok kuszaságában jelennek meg, vagy eltűnnek a festékréteg alatt. A művész gesztusa válik érzékelhetővé, teste jelenlétének nyomait hagyja. Festményébe belefoglalja az írást, az elmúlt napok távoli és kitartó emlékének bizonytalansága által vezetett kéz jelét. „E hatalmas felületeken lebegő, fel- és eltünedező nagy formák révén igyekeztem rögzíteni az anyagot, a fényt és a szellemet létrehozó erők dinamizmusát és állandóságát; ez a téma mindig is lenyűgözött”, mondja Hans Hartung.
A véletlen, az esetleges, a hiba, a hulladék, de ugyanúgy a tünékeny, sőt – mért ne – a giccs beépítése a műbe nem egyéb, mint szembehelyezkedés a technika tökéletes uralásának, a művész szakértelmének, self-controljának eszméjével, vagyis annak elfogadását jelenti, hogy nem törekszel többé a tökéletességre, hanem az intuíciódra hallgatsz. Azt jelenti, hogy hiszel a szépség vagy a költészet felfedezésének erejében, azt jelenti, hogy szeretnél mindenre rácsodálkozni, hogy képes vagy lelkesedni, akár egy gyerek. Vajon meg kell értened egy verset ahhoz, hogy megszeresd? Nem inkább a ritmusával, dallamával vagy láttató erejével ejt rabul, mint szerkezetével, választékos szókincsével és a szavak értelmével? Ugyanígy a festmény is kifejezhet egy költői víziót.
Románból fordította Dankuly Levente
