Amikor elindultam otthonról úgy este hét körül, még nem esett, szépen sütött a nap. Adela és Cristi vártak már a Bulevárd-tetőn a placcon pár üveg sörrel. Jókedvűek voltak, de nekem nem igazán volt kedvem menni, csak azért mozdultam ki a házból, mert már éreztem, hogy megbolondulok, ha még bent kell üljek. Egész délután tanultam, vagyis próbáltam megcsinálni a házikat, de nem nagyon akart összejönni. Ezek ott ültek és élénken beszélgettek. Ade azt ecsetelgette, mekkora élmény neki a sofőrvizsga, amit épp most tesz le, és hogy mennyire szeret autózni, reméli, át is megy, nem rontja el valahol. Cristi inkább csak bólogatott és kérdezgetett, de amikor leültem vele szemben Ade mellé, egyből belejött és sziporkázni kezdett, amitől még ő maga is szemmel láthatóan meghökkent. Mindenfélét összehordott, tényleg remekelt, én meg kezdtem tényleg azt hinni, hogy lesz köztünk valami. Amúgy nem igazán tetszik, túl fiatal hozzám, azaz inkább éretlen, pedig vagy három-négy évvel idősebb nálam. Csakhogy én az egész suli szerint egy „kanca” vagyok. Érzem is én azt, hogy ebben van valami, nemcsak úgy külsőleg, hogy például nagyok és „formásak” a melleim, meg hogy „elképesztően gyönyörű” kerek fenekem van, meg az arcom egyszerűen „észvesztően szép”, hanem belsőleg is… – nem is tudom, úgy valahogy csattanok szét, annyira vágyok egy férfira, és ez feltűnően meg is látszik rajtam. Ez már elég sokakat lépre csalt. Azt hitték, ők kellenek nekem. Mondjuk, én is azt hittem, de rá kellett jöjjek, hogy az nem úgy van, mert nekem nem akárki kell, hanem csakis egy valaki, és hogy az ki is tulajdonképp, és mért pont ő, azt bizony még én se tudtam pontosan. Vagy talán egyáltalán nem. Egész tegnap estig. Az „ideális férfi”-t, azt én mindig is jókora hülyeségnek tartottam, arra én soha nem is vágytam, az szerintem sehol nincs is, nem is volt, és nem is lesz, viszont férfiak igenis vannak, ilyenek is vannak, meg olyanok is vannak, meg emilyenek is, meg amolyanok is, és azok közt valahol biztos, hogy nekem is kerül egy, akivel úgy istenigazából találjak és jól kibolondozzuk magunkat. Ültem ott, egyre kókadtabban hallgattam a beszélgetést, néha még közbevetetten ezt-azt, igyekeztem érdeklődőnek tűnni, meg mintha a mérleg is elbillent volna valahogy Ade felé, aki nagyon úgy tűnt, hogy össze fog tudni melegedni Cristivel végül, közben láttam, hogy beborul, mind sötétebb lesz, mire a környező padokról kezdtek begyűlni az emberek a placcon levő ponyvák alá az asztalok mellé. Aztán lezúdult az első adag eső. Dörgött és villámlott. Aztán a második is. Még jobban dörgött és még jobban villámlott. Kigyúltak a sétatéri lámpák, és narancssárgán világítottak bele az esőfüggönybe. Néztem a vízáztatta járdát a zsongító zsivajban, mindenki mondta a magáét, volt, aki nagyokat kurjantgatott, kiszaladt az esőbe, aztán vissza a ponyva alá, és csodálkozva kiabálta, hogy ez egy teljesen meleg eső. Hát hogyne, elvégre május van. Sőt, ha lehet, még melegebb is lett, ki is gomboltam az ingemen rögtön egy-két gombot. Persze néztek. De én nem törődtem egyikükkel se, mert már egy ideje azt a férfit méregettem, aki az első zuhékor leült pont velem szemben a szomszéd asztalhoz. Borostás volt. Rumot ivott. Egy kalóz. Amikor a poharat a szájához emelte, megvillant a szeme, mint egy késpenge. Időnként rágyújtott, de érdekes, mindig csak félig szívta el a cigijét. A másik felét láthatólag későbbre tartogatta. Volt nála egy köteg papír előtte az asztalon, néha rápillantott, felkapta, fogott egy ceruzát, és odafirkantott valamit. Forgatgatta, tette-vette a lapokat a paksamétában. Egy adott ponton bedobtam ezeknek, hogy üljünk át ahhoz az asztalhoz. Alaposan meglepődtek, de mondtam, hogy onnan jobb a kilátás, hát ráálltak. Úgy ügyeskedtem, hogy épp a férfival szemben üljek le. Nem egészen sikerült, de így is elég közel kerültem hozzá, hogy lássam, mit is csinál azokkal a papírlapokkal. Ült rézsút átellenben, és verseket javítgatott. Egy poéta, te, milyen izgi, és még jóképű is! Éreztem, hogy beforrósodok. Na nem feltétlenül a költőtől, hanem mert tényleg nagyon jól nézett ki, lehetett úgy tíz, ha nem több évvel idősebb nálam, és az meg még jobban felizgatott. Láttam, hogy észrevesz, de nem értem be annyival. Megkértem Cristit, mesélje már el a hegymászós sztoriját, közben lassan kibontottam a hajam, és hátrasimítottam, úgy, hogy elég sokáig bajlódjak a gumival, amíg újra összefogom valahogy. Ezt többször is megismételtem. De a lábamat is kinyújtottam, csak úgy tiszta véletlenül, hogy hozzáérjen az övéhez, mármint a férfiéhoz. Tudom, olcsó trükkök, de mit számít, ha egyszer bejöttek. Vagyis na. Felállt, és elment be. Biztos a vécére, vagy rendelni még egy deci rumot, vagy valamit. Eltelt egy kis idő, mire visszajött. Letette maga elé a poharat, és akkor egyenesen a szemembe nézett. Aztán meg a mellemre. Ziháltam, és már láttam, hogy Ade és Cristi is rájött a turpisságra. Attól a pillanattól kezdve nem volt maradásom ott, eszeveszettül vágyni kezdtem ki az esőbe, ami most még őrültebben zuhogott, csapta a ponyvát. Felemelkedtem, de nem adtam Adénak esélyt, hogy helyet csináljon, hogy kimehessek a pad és az asztal között, hanem átlendítettem előbb az egyik, majd a másik lábam a padtámlán, elég feltűnően ahhoz, hogy a férfit lehetőleg ne hagyja hidegen. Besétáltam a pulthoz, rendeltem egy deci rumot. Visszamentem, ugyanúgy ültem vissza, aztán feltettem a mobilomon a kedvenc számom. Kihangosítottam. Erre Ade szedelőzködni kezdett, és Cristi is fészkelődött. Nem akartak csak úgy hirtelen lelépni, pedig kétségtelen, hogy durván leléptettem őket, és hogy ez nekem meglehetősen sürgős. Puszi, puszi, jobbról, balról, balról, jobbról, holnap találkozunk, pápá, Ade még matatott valamicskét a retiküljében, és én azután aztán úgy maradtam… – Cristi vigyorogva elterpeszkedett a padon, a leghalványabb jelét sem adta annak, hogy menni készülne. Azt kezdte firtatni, mért makacsoltam úgy meg magam a matektanárommal szemben, amikor az az ember olyan végtelenül rendes. Cristi sunyi és tudálékos kérdéseire kedvetlenül felelgettem, per pillanat semmi jelentőséggel sem bírtak számomra, de nem hagyhattam, hogy a látszat teljesen szertefoszoljon. A zeném közben ment, már vagy három-negyedszerre, én meg szépen eldöntöttem, hogy amikor a férfi legközelebb megint bemegy rendelni, hát utánamegyek. Drukkoltam, hogy vágja be minél hamarabb a rumját. Mintha csak lereagálta volna, ledöntötte, és ment is. Én utána. Cristinek a félmondat a szájában maradt. Érdekelt is. A férfi letette a pultra a poharát, odaszólt, hogy kér még egyet, és elindult a budi felé hátra. Egy kicsit elbizonytalanodtam, de nem sokáig haboztam. Tudtam, hogy rossz a zár a budiajtón, nem lehet azt bereteszelni. Odamentem, és belöktem. Az orromba csapott a bűz. Álltam, és néztem az arcom a szemközti tükörben. Bepattanásosodtam, vagy mi, és azt hiszem, soha olyan kívánatos még nem voltam. A férfi felhúzta a sliccét, megfordult, és azt mondta: „Menjünk”. Kimentünk, felhörpintettük a rumunkat, aztán fogtuk magunkat, és elindultunk a meleg záporban. Bőrig áztunk, mire a hősök sírjáig értünk. Akkor már szerencsére csak szemerkélt, úgyhogy leültünk a domboldalon a fák alá a fűbe, és ő elővett a táskájából egy üveg valamilyen italt. Én zenét tettem megint, kacagva benyúltam a szoknyám alá, lesodortam a csuromvíz bugyim, és kifacsartam, mint egy rongyot.
–
