A természetes az lett volna, szeretett Ioan Pinteám, hogy engedelmesen (és aggódva) kivárjam az ön első kérdését. De a szám megelőz, és haladéktalanul hangot adok örömömnek, hogy Liviu Antonesei gondosan kivitelezett, szépen tagolt és világosfejű könyvecskéjében – Az idő jelei – ezeket a szavakat olvashattam: „A kultúra alapvetően játékos tehát. És egyszersmind alapvetően komoly.” Úgy vélem, helyesen járt el a szerző, amikor osztotta Huizinga és Roger Caillois véleményét a kultúra játékos alkotóelemét illetően, ám ugyanakkor gondja volt megemlíteni annak alapvetően komoly jellegét is. Ez utóbbit, valahogy az az érzésem, a kultúra jelenségének értelmezői hajlamosak háttérbe szorítani, unos-untalan a játékosságot hangsúlyozva. Huizinga és Roger Caillois, azt hiszem, túl nagy népszerűségnek örvend bizonyos lelkes kritikusok soraiban. Vannak pillanatok a történelemben, és lehet, hogy egy ilyen pillanatban élünk, amikor a játékosság mellett figyelmet kell szentelnünk a kultúra – nem mondanám, hogy „komoly”, hanem sokkal inkább – mély és ontologikus jellegének is. Egyébként, ha már játékról van szó, hát akkor a kultúra játékosabb az összes játéknál, amelyek mindegyikének megvan a maga szabálya (játékszabálya); a kultúra ezzel szemben mindig, minden esetben önerőből és tökéletesen szabadon teremti meg a saját játékát, azaz önellátó módon, a legkevésbé sem hajlandó engedni bármiféle szabályozásnak. Minden kulturális alkotás a tökéletes szabadság aktusa, nem lehet leszűkíteni semmilyen sablonra, semmilyen törvényszerűségre, semmilyen előzetes megállapodásra. De elnézését kérem, és hallgatom…
Maradjunk továbbra is Liviu Antonesei barátom könyvének hatása alatt. Nem tudnám megmondani, pontosan miért, de az volt a benyomásom, hogy Az idő jelei Mircea Eliade fiatalkori könyveire emlékeztet, nem a regényeire, hanem főként a feljegyzéseire, kritikai észrevételeire és kulturális meglátásaira, mint amilyen különösen az Oceanográfia, az Építőtelep és az Euthanasius szigete. Nem értékegyenlőségről van szó, hanem egyfajta atmoszféráról, egyfajta attitűdről az élettel és azzal szemben, amit egy talán túl átfogó, vagy talán nem eléggé átfogó szóval kultúrának nevezünk. Önnek, aki Mircea Eliade fiatalságának idején élt, mi a véleménye e könyvízű és fiatalos benyomásról?
Higgye el, egyáltalán nem lep meg és nem bánt az ön által vont tisztelettudó párhuzam. Az Oceanográfia kitűnő könyv, akárcsak a többi, amelyeknek erejét, sőt időszerűségét az évek (jaj, nem kevés) száma nem gyengítette. E művek tökéletes őszinteségről, lankadatlan figyelemről, éles tekintetről, elfogulatlan határozottságról tesznek bizonyságot, mindenekfelett pedig ama csodálatos tulajdonságról, hogy a jelen pillanat bonyodalmaiból képesek kikövetkeztetni a jövő törekvéseit. Micsoda gyönyörű könyveket olvashattak a nemzedékembeliek Mircea Eliadénak, Emil Cioránnak vagy Constantin Noicának köszönhetően! Sok minden meghaladt engem, voltak dolgok, amelyeket nem tudtam vagy nem akartam megérteni, olykor össze is voltam zavarodva, de kétség nem fér hozzá, hogy elbűvöltek és magukkal ragadtak, s bizonyára nagyon sokan ugyanígy voltak ezzel ama tehetségben és intelligenciában gazdag korban. Eliade és kortársai átfogó módon viszonyultak a kultúrához és annak valamennyi vetületéhez (még a legjelentéktelenebbhez is), mivel az magába foglalta a képességet arra, hogy szeressünk, csodáljunk, küzdjünk, nyíltan beszéljünk, megvessük a képmutatást és az előre gyártott mintákat, hogy az életet az elragadtatásnak és nyugtalanságnak azzal az ellentmondásos érzésével fogadjuk, amely talán, minden más egyébnél inkább, a kulturális cselekvés alapját képezi.
Visszaemlékezve, arról a különös örömről beszél, amit Emil Cioran, Mircea Eliade és Costantin Noica olvastán érzett. Mindazonáltal tudom, hogy A fiatalok modorában (1934) című bemutatkozó könyvében – azaz ugyancsak az ön fiatalkorára utalok –, ha nem tévedek, nem habozott kíméletlenül és ironikusan kifigurázni azokat a szerzőket, akikről most oly lelkesülten beszél.
Először is, akkoriban az írok nem egykönnyen sértődtek meg, s keserűség és bosszúság nélkül fogadták még a legkíméletlenebb kritikákat vagy észrevételeket is. Annál kevésbé tudták volna megbántani őket holmi paródiák, melyek mégiscsak egy ártalmatlan műfajt képviselnek. A könyvem kritikai célzatú volt ugyan, de a kritika hátterében a paradoxon és a csodálat állt…
Tehát elhihetem, hogy A fiatalok modorában afféle előhírnöke volt a Cioran-féle csodálat-gyakorlatoknak?
…amit, mint látom, kitalált. Ugyanakkor egy lázadó, jobban mondva egy ifjonti nonkonformista gesztus volt részemről, egy, ha nem is arcátlan, mindenesetre játékos vitairat, hogy visszatérjünk a „játékos” szóhoz, amelytől elindultunk, és amely az én esetemben is többértelműséggel bír.
A fiatalok modorában „nem található meg Románia könyvtáraiban” (mondja Eugen Simion), de talán margóra is szorította a könyvben megcélzott főbb szerzők későbbi hatalmas sikere. És figyelembe kell vennünk még azt is, hogy terjedelemében és hatásában messze túlszárnyalta Eugen Ionescu híres Nemje. Nem lehetne mégis megkísérelni párhuzamba állítani Eugen Ionescu és N. Steinhardt a kortársakhoz intézett e két kihívását?
Legyünk komolyak, őrizzük meg az arányokat, ne keverjünk össze – akár csak hasonlóság alapján is – egy ifjonti hetvenkedést egy olyan könyvvel, amely bár úgyszintén egy tiltakozó és független elme játékának tűnik, valójában egy egész irodalom mélyreható és kíméletlen kritikai vizsgálata.
Mindebből levonhatjuk a következtetést, hogy az ember könyvlény. Maradjunk hát továbbra is a könyveknél. Éspedig az újabban megjelenteknél. Említsen, kérem, ha akar, néhány kötetet (főként regényeket), amelyekben az olvasó elsősorban lelkiismereti és erkölcsi vonatkozású témákra bukkan. E kérdést azért teszem fel, mert az imént azt mondta, hogy időnként nem árt hangsúlyozni a kultúra „komoly” oldalát.
Ion Druţă A harangláb, Livius Ciocârlie Az elmerült harang, Mihail Diaconescu A Nagy Ének, Constantin Ţoiu A világba vetetten és Bedros Horasangian Váróterem című regényeit említeném, valamint a kevésbé újak közül három könyvet, melyeket mitikusnak neveznék: Eugen Uricaru Dicsőség, Ştefan Agopian Sára és Ovidiu Moceanu Isten hozott, utas című műveit. Mind közül hadd időzzek el Constantin Ţoiu könyvénél, A világba vetettennél, mert egy olyan kérdést idéz fel, amely szintén fiatalságom időszakához kapcsolódik. Egy ideológia átértékeléséről van szó, amely akkoriban nagy port kavart, és amelyet a szerző – dicséretére és becsületére, mivel íróemberként tudatában volt a ráháruló felelősségnek és annak, hogy a regényíró mindig az Igazsággal (kérem, írja ezt a főnevet nagy kezdőbetűvel) szövetkezik – elfogulatlanul tár a mai olvasó elé, lemondva az ebben az esetben általában használatos elrettentő szavakról és durva minősítésekről. Constantin Ţoiunak sikerült dokumentáltan, visszafogott fájdalommal, hazafias odaadással (pensif à la Patrie, akárcsak a Vadszőlőlugas hőse) és a megértés, a tisztánlátás és tisztázás szándékával felelevenítenie a két világháború közötti időszakot, azokra az írókra jellemző tudatossággal, akik nem elégszenek meg pusztán könyvek létrehozásával. Egy ideológia határozott elutasítása nem okvetlenül feltételezi a karikírozás módszerét; gyümölcsözőbbnek tűnik, ha dialektikusan és mélységükben igyekszünk megérteni a fennálló viszonyokat, amelyek létrehívtak egy olyan politikai és ideológiai mozgalmat, amelyet túl gyakran a különbségtevés érzéke és az esetleges kiváltó okok feltárása nélkül vizsgálnak. A történelmi regényíró vagy elbeszélő számára a megvilágosító példa Balzac, e mintaszerű történelmi regényíró, aki mindig meg tudta őrizni a nyugalmát, és az igazság rekonstruálásának (természetesen relatív rekonstruálásának) szolgálatába tudta állítani nem annyira természetes késztetéseit, mint az értelem analitikus és megkülönböztető képességét. Distinguo, ahogy Vladimir Streniu szerette volt mondani. Constantin Ţoiu pedig, megvizsgálva egyazon politikai ideológia két különböző fázisát és feltárva számos kiváltó kórokozóját, megállapítja – tökéletes összhangban a történelem tapasztalataival –, hogy a távolság megtétele a szótól és az eszmétől (a görögök egyetlen főnévben foglalták össze: Logos) a földig és a konkrétumig általában (és platonikusan) zuhanás formájában (a testek nehézségi gyorsulási törvényének megfelelően) történik. Úgy vélem, hogy Constantin Ţoiu közelmúltban megjelent könyve, A világba vetetten – a cím Emil Cioran Az időbe vetetten, illetve Albert Camus A bukás (vagy A zuhanás) című könyvére emlékeztet – nem csupán egy igen jól sikerült regény, hanem kiváló lecke gyakorlati magatartásból, amely mindannyiunk – térbe és időbe vetettek, zuhantak, hajítottak, béklyózottak, börtönözöttek – számára azzal az erkölcsi tanítással szolgál, hogy igyekeznünk kell szert tenni a felejtés és megbocsátás képességére, s meg kell próbálnunk együtt élni e mindnyájunk véges világában, és tudnunk kell, hogy nem vagyunk számszerűen jókra és rosszakra osztva.
Ha már az együttélés gyakorlati leckéjéről van szó, mi a véleménye a Leveleskönyv fő levelezőinek reakciójáról az ön cikkére, A păltinişi katharokra, mely egyébként megjelent az illető kötetben? Hogyan vélekedik hát Andrei Pleşu „leveléről”, illetve hogyan reagált Mircea Scarlat fagyos megjegyzésére, miszerint „Pleşunak és Liiceanunak jobb dolga is akadhatott volna Heidelbergben, mint hogy azzal foglalkozzon, miket ír »egy N. Steinhardt”«?
Kimondhatatlanul sajnálom, hogy a Család című folyóiratban publikált vázlatos írásomat Constantin Noicával és tanítványaival szembeni, ha nem is ellenséges, mindenesetre elhatárolódó és fenntartásokkal teli gesztusként értelmezték. Szeretem és tisztelem Noicát, és soha meg nem fordult a fejemben, hogy másképp beszéljek róla, mint megbecsüléssel, szeretettel és elismeréssel. Mindez azonban nem akadályozott meg abban, hogy szabadon (de egyszersmind a kellő tisztelettel) fejezzem ki magam a Păltinişi naplóval kapcsolatban, és nyíltan megmondjam, mit gondolok egy sajnálatos (azt hiszem) mulasztásról, nevezetesen hogy teljes mértékben mellőzi (egy olyan könyvben, melyet azoknak szentelt, akik szerették és szolgálták őt) azokat a barátait, akik szeretettel és odaadással vették körül a păltinişi időszak előtt. Elfelejtődött, hogy voltak még emberek, akik nem fukarkodtak az idejükkel és örömükkel, hogy egy olyan valakiért éljenek, akiben hittek, és akit nem voltak hajlandók elhagyni a súlyos megpróbáltatások pillanataiban. Mircea Scarlat megjegyzése egyáltalán nem bántott meg. Így van az írással: mihelyt kezedbe vetted a tollat vagy lenyomtad az írógép billentyűit, és a papírra vagy a sajtóra hagyatkoztál, már nem vagy ura a portékádnak. Bárki vizsgálat és értékelés tárgyává teheti. Az írással ugyanaz a helyzet, mint a termelővel, aki termékeit eladásra kínálja az élelmiszerpiacon. Ha paradicsomot árul, egyesek éretlennek, mások pedig fonnyadtnak fogják találni; ha túrót, némelyek lágynak, mások sótlannak tartják majd; és ugyanez áll számtalan más termékre, melyek mind ki vannak téve a vásárlók és az esetleges fogyasztók szabad ítéletének. Mircea Scarlat kifejezésmódja nemhogy nem bántott meg, de még igazat is adtam neki: Liiceanunak és Pleşunak Heidelbergben valóban sokkal fontosabb teendőjük volt, mint hogy egy Mariana Şora, alulírott, Al. Paleologu, Radu Bogdan és mások cikkecskékben és magánlevelekben kifejtett véleményével foglalkozzanak. A heidelbergi könyvtárak és tan- vagy előadótermek csakugyan többet kínálhattak nekik, mint néhány régi barát vitatható és semmitmondó személyes véleménye, melyet írásban megosztottak egymással. Mindazonáltal, az igazsághoz híven, el kell ismernünk, hogy nem csupán Liiceanu és Pleşu hagyta magát túlságosan is elragadtatni mindattól, amit otthon mondanak; a jelenség általánosnak tűnik számomra. Íme, például, Rilke esete. Párizsban tartózkodik, Rodin titkára, kapcsolatba kerül az elbűvölő francia kultúrával, és – mit tesz? – Malte Laurids Brigge feljegyzéseit a germán nép legendáira és elbeszéléseire való végeérhetetlen utalásokkal tölti meg. Párizsban van, gondolatai pedig szakadatlanul a teuton szellemek árnyképei körül forognak! Hadd ne vegyük hát zokon a Liiceanu és Pleşu által tanúsított gyengeséget, ugyanis azt bizonyítja, hogy az ember, legyen bármily művelt, és bármennyire vágyjék ismeretei gyarapítására és kapcsolatba lépni az egyetemes dolgokkal, a csigához hasonlóan lelkében és gondolataiban hordozza a szülői házat.
Azt veszem észre, hogy körkérdések és tanulmányok jelennek meg (pro és kontra) komoly tekintélyek tollából – mint Eugen Simion, Stefan Aug. Doinaş, Nicolae Manolescu, Andrei Pleşu, Alexandru Muşsina, Ion Bogdan Lefter, Ovid. S. Crohmălniceanu stb. –, sőt teljes lapszámok látnak napvilágot a posztmodernizmusnak nevezett koncepció, hadd mondjam így, értékelméletéről. Mi a véleménye erről az izmusról, ezen új „fellendülő ellenzékiségről” vagy „a modernizmus kiszikkadási szakaszáról”, ahogy Monica Spiridon nevezi? Milyen feltevései vannak e fogalom születéséről, életéről és haláláról?
Mielőtt válaszolnék e kérdésre, hadd egészíthessem ki, amit fentebb a kultúra és játék kapcsán mondtam. Az életkor rovására írandó a feledékenységem. Szeretném hangsúlyozni a gondolatot, hogy a kultúrát nem foghatjuk fel egyszerű játékként, és hogy Huizingát ebben a vonatkozásban nem tekinthetjük biztos és megfellebbezhetetlen útmutatónak. A kultúra, úgy vélem, túl van a műveltségen, a tehetségen, a játékon és formán; a kultúra ugyanolyan mértékben, ha nem még inkább, komolyság, érzelem, megrázkódtatás és felfedezés. Találónak tűnik számomra ezen a ponton Blagára hivatkozni, aki a művészetet és a kultúrát az ember sajátos eszközeinek tekintette a transzcendens cenzúra megkerülésére, azaz a megismerés, az igazsághoz vezető út eszközeit látta bennük. A művészet és a kultúra Blaga felfogásában – mely felfogás, véleményem szerint, nem egykönnyen elvethető – oly módon jelennek meg, tesznek szert autoritásra, egyfajta hieratikusságra, sőt szentségre, hogy lehetőséget nyújtanak arra (vagy, legyen, azzal az illúzióval kecsegtetnek, ám ez az illúzió sem csekélység), hogy megpróbáljuk megfejteni a körülöttünk lévő titkokat. A művészet és a kultúra egyszerre kijózanodás, elragadtatás és igézet. Van a kultúrában valamiféle öröm, valamiféle gyerekes büszkeség, ami nemcsak a játékkal kapcsolatos, hanem azzal az elégtétellel is, hogy részesülhetünk a világegyetem és annak tiltott területei igézeteiben és titkaiban. E tárgyban, azt hiszem, tökéletes összhang van Blaga nézete és aközött, amit Teilhard de Chardin Ómega-pontnak és az emberi lény, illetve a nooszféra kozmikus elhivatottságának nevezett, mely nem más, mint az egész világegyetem átszellemítése. Liviu Antonesei nem győzi hangsúlyozni a kultúra és a szabadság közti feltétlen kapcsolatot. Helyesen teszi! Szabadság nélkül a kultúra betűrágássá, veremmé, zárkává, kalitkává, futószalaggá és iratmásoló géppé változik.
Most pedig válaszoljak a feltett kérdésre… Először is nyilvánvaló, hogy nem vagyok jövendőmondó, következésképp lehetetlen megjósolnom ennek az új izmusnak a jövőjét. Nagyon valószínű, hogy az összes többi izmushoz hasonlóan egyszer véget ér, és egy szép nap idejétmúltnak fog tűnni. Hadd utalhassak itt egy karikatúrára, jobban mondva egy illusztrációra, amelyet egy amerikai folyóiratban láttam, nem is olyan régen. A képen egy fiatalember volt látható, és egy idősebb nő, a fiú anyja. A fiatalember frissen borotváltan, rövidre nyírt hajjal, csokornyakkendőben és kifogástalanul szabott ruhában, orrán pedig csíptetős szemüveg. Az anya afféle rikítóan kifestett terebélyes asszonyság, hippi göncökben, petyhüdt arcvonásokkal, melyek valamelyes meghitt kötődést árultak el a pszichedelikus eljárásokhoz. A fiú, az illusztráció szövege szerint, ezt mondta: Bankpénztáros akarok lenni! Az anya ellenben azt válaszolta: Szó se róla, hippi leszel, mint az apád! A jelenet alkalmasint századunk utolsó évtizedében játszódik. Ez történik, feltételezem, az irodalmi műfajokkal és mintákkal, nekik is megvan a maguk kérlelhetetlen dialektikája. Elképzelhetetlen lett volna, hogy a modernizmust ne kövesse egy anti-modernizmus – ahogyan egy hippi szülő fia kikent-kifent banktisztviselő akar lenni. Ennek az anti-modernizmusnak, mint látom, találtak egy eufemisztikusabb és illedelmesebb elnevezést: posztmodernizmusnak hívják.
Radu Enescu egy írásában, mely a Családban jelent meg, a még kacifántosabb és hódolatteljesebb transzmodernizmus elnevezést javasolta…
Mire jó a sok teketóriázás, hálásan vagy nosztalgiával meg kell állapítanunk, hogy a hot jazz, a szürrealizmus és az expresszionizmus kora lejárt. Tetszik vagy sem, az emberi elme és ízlés termékei éppoly ideiglenesek és halandóak, mint létrehozóik. Be kell vallanom, hogy számomra ez a posztmodernizmus kezd átváltozni afféle pórul jártsággá. Fiatalkoromban a szürrealizmus és általában a modernizmus ellenfele voltam. Íme azonban, most meglepetten azon kapom magam, hogy szorosan kötődöm a bálványokhoz, melyeket valaha elégettem, akárcsak Klodvig, a frankok királya, és kénytelen-kelletlen elérzékenyülten tekintek távoli fiatalságom régi bálványaira. Váratlanul valamiféle mélabút fedezek fel magamban, látván, hogy az egykori izmusok eltűnőben vannak, miután megérintette őket a terméketlenség és a történelem szüntelen ingázó dialektikus ritmusa. Ez a ritmus Baudelaire egyik verssorát juttatja eszembe: „A város formái, jaj, gyorsabban változnak, mint a halandók szíve”… Hogy mi a posztmodernizmus, avagy mivé válik, az a jövő kérdése. Reménykedjünk, hogy valami más lesz, mint a strukturalizmus folytatása, hogy nem börtönöz be még jobban annak sablonjaiba és sötét mélységeibe. Egyelőre a posztmodernizmus nem egyéb, mint tagadás, edény, amely megtöltésre vár.
Gerald Graft a következőket írja: „A posztmodernizmus azt bizonyítja, hogy a történelem lidércnyomása (ahogyan a modernizmus értelmezte a történelmet) mindannyiszor meghaladta magát a modernizmust. Mert ha a történelmet jelenségek felfoghatatlan áramlásként szemléljük, mely híján van az értelemnek és a belső strukturáltságnak, akkor az alkotó és rendteremtő képzelet bármely törekvése csupán szüntelen menekvés az igazság elől.”
Mit akar mondani ez az idézet? Ha a történelemnek nincs célja és értelme, nyilvánvaló, hogy a kultúra különböző formái haláltáncszerűen, Chopin Mefisztó-keringőjéhez hasonlóan, bolondok körtáncaként követik egymást, ami a vakok láncsorát juttatja eszünkbe idősebb Pieter Bruegel festményéről. De attól tartok, hogy Grafft mondata a filozófia legabsztraktabb tájaira és a metafizika legveszélyesebb területeire sodor bennünket. Mint mindenkinek, nekem is megvan a magam meggyőződése a világegyetem egyetlen gondolkodó lényének történelmét érintő végső kérdésekkel kapcsolatban, de valami elemi szemérmesség nem engedi, hogy ex abrupto kimondjam. Egy ilyen irodalmi, azaz könnyelmű beszélgetés során, mint a miénk…
Megint közel járunk a játékossághoz…
Tisztára játékos! De hadd folytassuk… Mivel faggat még? Milyen szelídebb, emberibb kérdésekkel, ha remélhetem?
Íme valami valóban emberi. 1910 márciusában André Gide a következőket írta Barrès-nak: „Miért nem érti meg, hogy nem kényelemre (azaz szellemi kényelemre) van szükségünk, hanem hősiességre”. Ön a Hősiesség és nemeslelkűség című szövegében azt írja: „A bátorság az ember élenjáró tulajdonsága és függetlensége megőrzésének feltétele”. Úgy vélem, hogy egy időtálló műnek rendelkeznie kell esztétikai, de etikai bátorsággal is. Az egyik nem választható el a másiktól. Tehát: egy és ugyanazon bátorságról van szó, amikor technikailag megújítasz egy írásmódot és esztétikai attitűdöt, egy lanyha, lusta, hamis és állítólagos irodalmat, vagy amikor önmagában a téma, a narráció telítődik igazsággal, merészséggel, elsöprő formáló- és felfedezőerővel.
A bátorságról számtalanszor beszéltem. Félek, nehogy egy bogaras vénembernek tartsanak. Engedtessék meg hát, hogy röviden annyit mondjak, minden tekintetben aláírom Gide-nek Barrès-hoz intézett szavait és az ön által állítottakat. Legyen elég ennyi.
Dankuly Csaba fordítása
[Részlet egy beszélgetésből.]
