Az étkezőkocsi olyan volt, amilyenre számítani lehetett. Mocskos, kopott és kényelmetlen, de valamivel tágasabb az utasok székeinél. Három részeg egyetemista járt felváltva cigizni a vécébe, s azzal heccelték egymást, hogy farkast ordítottak. Amikor a bent levő gyorsan eldobta a csikkét, s nemsokára kijött, szemberöhögték, amaz pedig dühösen siratta fél szál cigarettáját. Ennek a bohóckodásnak az lett a vége, hogy mikor tényleg jött a kalauz, a bent levő nem dobta el a cigijét, és egy csúnya büntetéssel kezdhették meg az új tanévet.
—-A bárnál üldögélő lány mindössze annyi időre nézett fel a telefonjából, míg sörrel szolgálta ki ezt a három vendéget, vagy épp kávéval a laptopja mögött megbújt nőt.
—-Kengyel Gabriella blogger volt. Nem is olyan régóta híres blogger. Karrierjét egy durva szakítás indította be, amikor is a barátja megütötte. Elszaladt otthonról, egész éjjel makacsul duzzasztva könnyeit kóválygott a városban. Borzasztó dühös volt mindenre, ami létezett. Az anyjára, amiért ezt a bánásmódot tűrte az apjától. Magára, amiért azon gondolkodik, hogy visszamegy és megbocsát annak az állatnak. A világra, amiért olyan, amilyen.
—-Végül egy játszótéren állapodott meg. Leült a hintára, és maga elé meredve lóbálta lábait, igyekezve könnyíteni a lelkén. Nem sikerült. Maga sem tudta, mennyi időt töltött ott, vagy hogyan került elé a kislány. Kócos volt, és mocskos, csorba fogakkal tűzdelt szájába majdnem egész öklét begyömöszölte, és szopta, több számmal nagyobb, elnyúlt pólójának ujjával együtt. Rövidnadrág lehetett rajta, mert a térde alá érő ruhájától nem látszott. Először ijedten nézett a szomorú Gabriellára, aztán elmosolyodott, és megilletődötten fordult jobbra-balra, élvezte, hogy valaki figyel rá.
—-Gabriellának elszállt az önsajnálhatnékja. Mi több, a talán öt-hat éves gyerek szépsége megbabonázta, olyannyira, hogy elmosolyodott, és feltette a kérdést:
—-– Lefényképezhetlek? Szép vagy.
—-A gyerek egyik szót sem értette, valószínűleg még egyiket sem emlegették a jelenlétében. Némán állt, mosolygott és illegett-billegett. Gabriella elővette a telefonját, és megnyomta a gombot. A vaku felvillant, s a szegény kislány az ijedségtől elfehéredve megdermedt. Futni készült, de nem tudott.
—-– Ne ijedj meg, ez csak fény. Várj, kikapcsolom.
—-Ismét lenyomta a gombot, és az apró jelenségre figyelt. Bár szegényke nem értette, mi történik vele, a szokatlan mennyiségű és minőségű figyelem megbabonázta és odakötötte.
—-– Hogy hívnak? – kérdezte tőle Gabriella.
—-– Nem tudom – mosolyogta szégyenlősen.
—-– Hát a szüleid nem mondták el neked? Vannak egyáltalán szüleid?
—-– Nem tudom – motyogta zavarodottan.
—-– Ki vigyáz rád? Ettél ma valamit reggelire, ebédre, vacsorára?
—-Az utcagyerek mosolya vicsorgásba torzult, és nyálas öklével a szemét kezdte törölgetni. Gabriellában meghűlt a vér és belefagyott a szó. Nem volt ideje kitalálni válaszát, mert a kis mezítlábas lányka sírva rohant el. Megpróbálta utolérni, de a kislány halálra rémült, és úgy csusszant át a kerítésen kialakított kis résen, mint egy fogdából szökő rab, kinek mindig van terve a menekülésre.
—-Gabriella még sokáig nézett utána. Telefonjára pillantott, hadd lássa, sikerült-e lefényképeznie azt az angyali arcot, ami annyira megragadta. Ekkor vette észre, hogy véletlenül a felvétel gombot nyomta meg, így az egész beszélgetés és a gyerek reakciója megvolt filmen.
—-Csak hajnalban ment haza, összecsomagolt és elköltözött. Blogot indított, az „Emberi viszonyok”-at, melynek mottójául egy idézetet választott Gustaw Herling-Grudzińskitől: „Az ember csak emberi viszonyok között lehet ember.” Igazából maga sem tudta, mi ez az egész. A felszínen semmi sem változott, mégis, ez a rövid találkozás felforgatta világát, s még ki tudja, hányakét abból a harminchét millió emberből, akik látták a felvételét. Így lett blogger. Azt tűzte ki célul, hogy minél több viszonyt tárjon fel, olyanokat, amik szíven ütik az embereket.
—-Így történt, hogy a Kolozsvárra tartó vonaton üldögélt, cikket próbált írni, valami mélyrehatót és erőteljeset, de csak egy felszínes nyavalygás lett belőle a részeg egyetemistákról. Nagyot sóhajtott, és leellenőrizte blogjának számlálóit. Hány kedvelés, látogató, megosztás érkezett be, hogyan változtak a múlt héthez, hónaphoz képest.
—-Nem volt megelégedve. A kezdeti sikereket lassú, folyamatos romlás követte, s hogy is ne követte volna? Írhatott, filmezhetett, fényképezhetett, mert még egy olyan angyalarcot vagy őszinte rezdülést nem talált, mint aznap este.
—-Mit remélt Kolozsvártól? Maga sem tudta. Talán egyetemista korából visszamaradt érzékfoszlányok lóbálták csalfa bábjaikat, amik eljátszották neki a nagy találkozásokat, a véletlenszerű csodákat és spontán szerelmeket. Bár valóban reménykedett ebben, azért volt B terve. Még sosem járt arra, de egyik szobatársnője szociológusnak tanult, s rengeteget mesélt a híres Patarétről, a kolozsvári szeméttelepen virágzó cigánytelepről. Sokszor elhatározta, hogy elmegy oda, de sosem sikerült elég bátorságot merítenie, hogy megtegye. A kényszer azonban nagy úr.
—-Egy külföldön dolgozó barátjának a lakásában szállt meg. Közel volt a központhoz, s ami a legjobb volt az egészben, ingyen rendelkezésére állt akár két hónapig. A szomszédtól megkapta a kulcsot, és már bele is vethette magát a régi, szétfeküdt ágyba. Érezte Kolozsvárt, a nyüzsgést, s biztos volt benne, hogy rengeteg mélyenszántó anyagot fog itt gyűjteni.
—-A november eleje szokatlanul szeles volt, s ez igencsak csontfagyasztóvá tette. Gabriella fürdőköpenyben cigarettázott az erkélyen, s még a vastag anyag alatt is kegyetlenül didergett, olyannyira, hogy kávéja táncolt a pohárban. Kutya másnapos volt, s még erőteljes fejfájása sem tudta megakadályozni az aggodalmaskodásban. Az elmúlt hónapban mindent megtett, mindenbe belemászott, minden társaságban, eseményen ott volt, megírt három tucat bejegyzést, de a várt eredmény csak nem jött. Minden középszerűnek hatott, s ha volt is benne egy kevés varázs, közel sem elég. A blogja folyamatosan ürült, egyre gyorsabban, s tudta, minél lejjebb zuhan, annál nehezebb lesz visszacsalogatni az olvasókat.
—-Írt arról is, hogy a barátja megütötte. Aztán kitörölte. Megírta, legalább háromszor, de a végén mindig eltüntette minden nyomát. Senkinek sem beszélt erről a dologról, s úgy érezte, nem is kell. Egy nő elleni erőszak miért lenne közügy?
—-Ahogy dühösen elpöccintette a csikket, belesajgott a feje. Jajgatva gyújtotta meg a másikat, s átkozta önnön hülyeségét. Igen, abból volt elég. Úgy viselkedett, mint egy fesztiválos csitri, aki négy nap alatt akarja megtapasztalni az életet.
—-Kegyetlen emlékek törtek rá a pasikról, akiket nem koptatott le az első pillanatban, a társaságokról, akikkel egész éjszakákat vesztegetett el, s három drogmámoros, ködös estéről, szentségtelen másnapokkal. Már régóta látta az elkerülhetetlent, mégsem volt hajlandó kimondani. El kell mennie a Patarétre, ott biztosan megtalálja a tökéletes pillanatot, amire vágyik. Ami nem mellékesen megmentené haldokló blogját.
—-A taxis erősen húzta a száját a cím hallatán, de aztán búsás borravaló reményében csak elvitte. Semmivel sem kapott többet, mint a kért összeg, el is káromkodta magát halkan, aztán dühösen elhajtott. Gabriella egyedül maradt Patarét határában.
—-Megrémült. Már az odavezető úton két verekedést látott, s csak a büszkeség akadályozta meg abban, hogy ne parancsolja a város felé a taxit. Már az is elpárolgott. Ott állt, rettegve attól, hogy mi fog történni. Abban a pillanatban mindenét odaadta volna egy taxiért, de nem volt ott semmi, csak a rászegeződő szempárok és a nyílt, rá tett célzások. A férfiak mutogattak és röhögtek, a nők sopánkodtak és legyintgettek. A gyerekek szájtátva közeledtek, alamizsna reményében.
—-A földön mindenhol szemét, rozsdás szegek, zsilettpengék, injekciós tűk, eldobált üvegek, műanyagpalackok és cigarettacsikkek. A lakóházak lemezekből és rongyokból összetákolt viskók voltak, mindenikből félmeztelen gyerekek kandikáltak ki.
—-Az emberek közeledtek felé, és egyre szorosabb körbe zárták. A Hold előugrott a horizont mögül, és néhány szúrással kilyuggatva az árokba hajította a Napot. A kör egyre zárult, s a sötétségben sötét alakok értek hozzá. Gyerekek könyörögtek, kamaszok matattak a zsebében, férfiak fogdosták a fenekét és a mellét, az asszonyok pedig a haját tépték. Sikítani akart, de az egyik cigányasszony magához rántotta és belefullasztotta hatalmas melleibe. Savanyú szaguk volt.
—-Csontsovány kóbor kutyák köröztek a tömeg körül, hogy megkapják, ami marad belőle. Gabriella sajnálta őket, de már látta, egy falat nem sok, annyi sem jut, miután az összes csorba fogú, dohánybőrű és szeszvérű férfi végez vele, miután a minden hájjal megkent kis szarkák nemcsak a zsebeit, de még a belsőségeit is kiforgatják, a kövér és izzadságszagú asszonyok pedig felemésztik sárga irigységükkel.
—-Sírni tudott volna dühében, amiért ilyen helyzetbe hozta magát, amiért idejött a vadak közé védelem nélkül. Gyenge, meggondolatlan és követelőző. Ezért ütötte meg a barátja, és ezért vetették rá magukat ezek az emberek éhes farkasként. Mert egy cafat húsként éli az életét.
—-Gyengéd pofozgatásra ébredt. Ha lett volna ereje, felsikoltott és menekült volna rögvest, de nem volt, jártányi sem. Kereste az arcot, aminek valahol fölötte kell lennie, s megkönnyebbült, amikor fehér bőrrel találta magát szembe. Egy egyszerű, hétköznapi, tiszta ruhákba öltözött ember simára borotvált, megmosdott arca volt, nyakából farkasfogból és fagyöngyökből fűzött nyaklánc csüngött.
—-– Jól van? – kérdezte a szemüveges fiatalember.
—-– Igen. Ki maga?
—-– Kelemen János vagyok. Kérem, önnek pánikrohama volt az út kellős közepén. Épp az iskolába tartottam, szerencséje van, hogy megtaláltam.
—-– Miért, mi történt volna, ha nem? – bújt elő a nőből önmaga által is utált természete.
—-János nem válaszolt, csak megvonta a vállát, és kávét töltött mindkettejüknek. Kimentek cigarettázni és beszélgetni. Mint Gabriella megtudta, a cigánytelepen iskola működik, nagyrészt önkénteseknek köszönhetően. Beszélgettek, de fene kellemetlenül érezte magát. A leromlott, penészszagú épület, a beáramló szemétszag, az időnként ordítva rohangáló kölykök sem segítettek, de a lányt leginkább a pasas zavarta. Még hogy milyen szerencse, hogy megtalálta. Tán most a nyakába kellene boruljon és megköszönje, amiért megmentette? Biztos Géza is hasonlóképpen szerzett érvényt annak a pofonnak, amit adott neki azon az estén.
—-Bár fortyogott benne az indulat, nem szólt semmit. Annál azért visszafogottabb volt, mintsem egy ilyen témát a felszínre hozzon. Inkább megfordította a beszélgetést, és arról kezdett el mesélni, miért is jött, hogyan került az út közepére.
—-János végighallgatta, és felajánlotta, hogy órák után interjúkat készíthet a gyerekekkel. Gabriella elfogadta, még ha pokolra kívánta is az egészet. Nem értette, miért is ennyire fontos neki az a blog? Tán az élete múlik rajta? Akkor miért kockáztatja érte testi épségét? Nem tudta ezekre a választ, és ez dühítette.
—-Mikor a srác lerakta a lakása előtt, nem ment haza. Ó, nem! Ez a nap már rosszabb nem is lehetne, úgyhogy felesleges otthon kuksolni, s morfondírozni rajta, gondolta.
—-De a kocsma is olyan súllyal nehezedett rá, mint hat láb föld, a két pohár unikum ellenére is. Fejvesztve menekült ki onnan, valóban úgy érezve, az egész világ ellene van.
—-Céltalan bolyongott a városban, gyanús pillantásokat vetve mindenkire, aki látótávolságon belülre tévedt. Cigarettáit kezdeti felindulásában eldobta az első kukába, aztán bement a három sarokkal odébb levő boltba egy új dobozért. Szégyellte magát.
—-Ahogy hazafelé tartott a sétából, mely bár fejét valamelyest kitisztította, kedvét egyáltalán nem sikerült meghoznia, tekintete ráernyedt egy, az út másik oldalán dülöngélő párra. A fiú magas volt, széles hátú, hosszú hajú, s igencsak tisztességes kilengéssel hosszabbította volna meg hazaútját, hacsak párja meg nem támasztja. A nő rövid hajú volt, szőke és amolyan férfiasan tömzsi. Furcsa párost alkottak így, ingben s zakóban mindketten. Aztán egyszer csak a nagy viháncolás komoly beszélgetésbe fordult. Megálltak, egymás szemébe néztek, és vetkőzni kezdtek. A fiú levetette cipőjét és zakóját, majd kigombolta leszűkített ingét. A nő ledobta magassarkúját, zakóját, s a lehúzott harisnyával megkoronázta. Gabriella nem tudta elképzelni, mi következik, tán ha nem látja, el sem hiszi.
—-A páros víg ökölvívó meccsbe kezdett. Se nem túl durván, se nem finoman, hanem ahogy az edzőtársak küzdenek, ha kedvük támad ringbe szállni egymással. Szájtátva nézte őket, s maga is meglepődött, hogy milyen gyönyörűnek tartja a jelenetet. Egyáltalán nem erőszakot, hanem egy ösztönös, primitív táncot idézett a mozgásuk. A lány megbátorodva, nem törődve, hogy időnként belátni a szoknyája alá, lábait is használni kezdte. Látszott, hogy a fiú rengeteg rést látott a védelmen, de kedvesen hagyta őket elillanni, és a küzdelem egy esztétikus, véletlenszerűen indukált edzéssé vált.
—-Rohamrendőrök érkeztek kocsival, és lelassítottak. Egy darabig mérlegelték, hogy mi is történik, be kell-e avatkozniuk, vagy sem, de hamar rájöttek a küzdelem játékos természetére. Elismerően bólogattak, nevettek, s néha még egy-egy tanácsot is bekiabáltak.
—-A párocska egész addig nem vette őket észre, míg az egyik túlhevült rendőr már-már rikácsolva kiáltotta: „A máját, a máját!”
—-Mindannyian nevettek, de a varázs megtört. A bunyósok felöltöztek, és hazafelé indultak, a zsandárok is elhajtottak. Gabriella maradt csak, aki halvány mosollyal az arcán vizsgálta a látottak utóízét. Sárga irigységhólyagok lettek a nyelvére.
—-Az elkövetkező néhány napban interjúkat készített az iskolába járó gyerekekkel. Volt köztük mindenféle, arcátlanul őszinte és csúszósan számító, együttműködő és hitetlenkedő. Utolsó Kolozsváron töltött napjának késő délutánján Gabriella a videóit és képeit nézte. Megundorodni készült sikertelenségétől és béna teljesítményétől. Egy másodéves szociológus hallgatónak talán megadnák érte az átmenőt, de ezekben a kiszámított, kétségbeesett kérdésekben nem volt velő, nem volt varázs, a pillanat kiszámíthatatlan gyönyöre, amit megörökíteni akart.
—-Megelégelte az egészet. Felkapott egy telefirkált jegyzetfüzetet és egy verseskötetet, amit valamelyik lecsúszott költő adott neki az egyik mámoros estén. Utálta a verseket. Sziklaszilárd elhatározással ült taxiba. Ha nincs szerencséje, hát megcsinálja magának, s ha nincs már könnyed, pillanatszerű érintés ebben a világban, hát teremt.
—-Amint megérkezett Patarétre, vehemensen kezdte kergetni a cigánykölyköket. Az első maszatos tacskót, aki korban megfelelt, leállította:
—-– Figyelj, kapsz tíz lejt, ha két percig azt csinálod, amit mondok.
—-A legényke gyanakodva állt meg, de a tíz lej nagy pénz volt, így hát végighallgatta.
—-– Annyit kell tenned, hogy elveszed tőlem ezt a könyvet meg füzetet. Én odébbállok, te elmész mellettem, utánad szaladok, és megkérdezem, mi van nálad. Te megmutatod a könyvet, és elmondod, kinek a verseskönyve, mi a címe. Megkérdezem, hogy miért hurcolod magaddal, mire azt válaszolod, hogy imádod a verseket, s te is költő akarsz lenni, ezért minden nap írsz a füzetedbe. Amikor megkérdezem, hogy megmutatod-e, akkor magadhoz szorítod, és elszaladsz. Megértetted?
—-A kölyök nem értette, de azt igen, hogy pénzt kap érte, ezért belement. Elkezdték. Gabriella már az elején látta, hogy nem fog menni, de reménykedett. Amikor ahhoz a részhez ért, hogy megkérdezte, milyen könyvet olvas, a kölyök értetlenkedve nézett fel:
—-– Én nem tudok olvasni, naccsága.
—-– Horváth Bence, Az amnézia kútja. Gyere, még egyszer.
—-Akárhányszor próbálták el, a kölyök valamit elrontott. Elfelejtette a nevet, nem tudta kimondani az amnézia szót, vagy épp Gabriellára meredt kérdőn, hogy mit is kell mondania. A lány megelégelte a bénázást, kezébe nyomta a tíz lejt, és új alanyt keresett.
—-Hamar híre ment, hogy pénzt osztanak, s minden gyermek, a háromévestől a vásott kamaszig érkezett, hogy eljátsszák azt a híres szerepet, de egyik sem felelt meg a rendezőnő magas elvárásainak. Az idő telt, a nap lebukott, s az éjszaka négylovas szekérrel közeledett.
—-Gabriellában ez olyan hirtelen fagyasztotta meg a vért, mint a közelből érkező farkasüvöltés az erdei túrázót a ködös alkonyatban. A telefonja után nyúlt, hogy gyorsan taxit hívjon, de nem találta. Nagyon káromkodott, amikor felidézni vélte a pillanatot, ahogy az egyik kölyök mögötte settenkedett, míg ő másokkal foglalkozott. A kétségbeesés kezdett eluralkodni rajta, de valahonnan erőt merített. Tudta, most nem szabad hagynia, hogy hatalmába kerítse a pánik, hanem mennie kell, gyorsan, biztos léptekkel. A vadak kiszagolják a gyávaságot.
—-Elindult. Tudta merre kell mennie, és tudta, hogy mennie kell. Minden oldalról éhes szempárok figyelték, egyre élesebben villogtak a mélyülő sötétből. Hangok, röhögések, néha még érintések is elsuhantak mellette, de ő csak ment előre. Nem törődött semmivel, csak előre, menni előre, az úton, a város felé.
—-Kijutott. Legalábbis ő így fogta fel, mikor a zaj és a zsongás egy kicsit elcsitult, és a csendesebb bekötőúton haladt a város ezerfényű sziluettje felé. Lábai megremegtek, és lihegni kezdett, mintha nagy megerőltetés után készülne lerogyni. Keserűen felnevetett. Valami eltörött benne, s ez felszabadított néhány bogra futott görcsöt. Olyan légiesnek érezte magát, mint egy mesebeli tündér, és annyira csalfának, mint egy szépasszony.
—-Elővette a kameráját, és éjszakai üzemmódra kapcsolta. Még sosem használta ezt a funkciót, de lám, ez is jó valamire. A szellemvadász videók jutottak eszébe az arcára irányított élénkzöld felvételről. Röhögnie kellett. Elindította. Egy jó percig csak bámult bele, nem tudta, mit mondjon. Végül csak megrándította a vállát, és belekezdett.
—-– Néhány hónapja egy utcagyerekkel találkoztam. Hozzám sem szólt igazából, de egy olyan őszinte rezdülést tárt elém, ami fenekestől felforgatta az életem. Azóta is hasonló pillanatokra vadászok, nap mint nap keresem ugyanezt az érzést, egyre kétségbeesettebben, minden siker nélkül. Kolozsvárra jöttem, abban reménykedve, hogy megtalálom. Eljöttem a Pataréti cigánytelepre, hátha megtalálom. De csak önnön keserűségem és szerencsétlenségem bújt el itt. Ez az utolsó bejegyzésem, hadd zárjam egy közhelyes, de talán hasznos tanulsággal…
—-Egy autó közeledett szemből, és a fényszórók fényénél a kép beégett. Gabriella néhány órával ezelőtt dührohamban tört volna ki, de most nem. Lehúzódott az útról, hogy elengedje a járművet, de az megállt előtte, és nem mozdult. Hunyorogva figyelte, hogy mit akarhat a sofőr, s már épp kérdezni akarta, amikor a fényszórók felvillantak, majd eltűntek. Az erős fény olyan erővel verte arcon, hogy az agyába hasított a fájdalom. Ahogy megszédülve a szemeit dörzsölte, ajtó csapódását hallotta, és gyors léptek zizegését. Egy hatalmas pofont kapott, amitől a földre esett. Kameráját elejtette, elgurult valamerre.
—-A férfi alkoholgőzt és cigarettabűzt lihegett, ahogy rámászott. Fel volt készülve, mert amint Gabriella sikítani akart, egy rongydarabot tömött a szájába. Egy benzinszagú rongydarabot. Kapálózott, ujja beleakadt egy nyakláncba. Két fog volt rá felfűzve, fagyöngyökkel. Tehetetlen keserűségében elernyedt, támadója pedig kapott az alkalmon. Recsegve szakadt a bugyija, s combjai remegve szétnyíltak.
—-Sosem érzett még olyan mélységes közönyt, mint amikor a férfi belehatolt. Úgy feküdt ott, mint egy hulla, és ernyedt volt, akár egy kicsontozott hal. Hideg is. Pikkelyes is. Talán kibelezett is.
—-A dühroham úgy tört rá, mint a zivatar egy nyári napon. Kapálózott, vergődött, rugdalózott, és sikerült kiszabadítania az egyik kezét. Körmeivel az állat szemét kereste, de nem találta. Remélte, hogy bár a pofája bőrét szétmarcangolta. Heves küzdelmének egy ütés vetett véget, ami eltörte az orrát, s már meg is pördült körülötte a világ, kezei a derekára szorítva, arca a betonon.
—-– Kurva – motyogta az alak mögötte.
—-Durván tolta, egész addig, amíg éles vinnyogással el nem élvezett. Gabriella arcát addig véresre horzsolta az útburkolat, de a fájdalmat nem érezte. Abból jött rá, hogy amikor a vér elkezdte síkosítani az aszfaltot, könnyeben csúszott. Nem is vette észre, mikor ért véget az egész, csak arra lett figyelmes, hogy az autó felkapcsolja a fényszóróit, és elhajt.
—-Úgy öltözött fel, akár a régmúlt idők asszonyai, kiket kérgesre dörzsölt az élet. Már indult volna haza, amikor észrevette az út szélén gubbasztó kis zöld fénypontot. Felvette a kameráját, és lépkedni kezdett, egyik lábát tette a másik elé. A még mindig működő kamera zöld kijelzőjén keresztül megkereste a fehér vonalat, és azt játszotta, hogy csak azon mehet, mindenhol máshol feneketlen mélység várja, annak alján a pokol jól trágyázott földjéből kinőtt tüskebokrok. Egy dalt dúdolt, amit utoljára kamaszkorában hallott egy keserédes filmben.
—-Nem tudta, mi vár rá, de nem is akarta megtudni. Ott, abban a pillanatban olyan üres volt, és tiszta, mint a frissen ásott latrina.
—-Az étkezőkocsi olyan volt, amilyenre számítani lehetett. Üres. Még a báros lány sem volt ott, a kalauz sem jött. A földön lecsepegtetett majonézfoltok s morzsák, az asztalon odaszáradt kávé, a székeken papírpoharak és maszatos szalvéták. Mintha az emberek egy pillanat alatt eltűntek volna a világból, s csak a szemetet hagyták maguk után.
—-Kengyel Gabriella a blogját nézte, figyelte a mutatókat, hogyan szaladnak hétmérföldes csizmával a miriádok birodalmába. A zöld felvétel, melynek elejéről leszabta monológját és végéről az énekét, úgy terjedt, akár a futótűz. Úgy is égette belülről.
—-Ahogy kinézett az ablakon a sötétben, sok mindent látott. Embereket és viszonyokat, önnön viszontagságait és ármánykodásait, s valahol távol azt az estét, egy keserédes filmben hallott dúdolt dallam kíséretében.
–
