Donor

Az orvosnak öltözött férfi mindenkiből kitépett egy darabot. Az ember odatartotta valamelyik tetszőleges testrészét, karját, lábát, kézfejét, ő meg valami eszközzel gyors mozdulatot tett. Messziről még úgy láttam, oltást ad. Az utcán ment az egész, a szabad ég alatt. Nem voltak túl sokan. Én valamiért az arcomat tartottam oda, gondoltam, ha a pofont kibírja, akkor az oltást is. Az orvos odahajolt és kicsippentett belőlem egy jókora darabot. Felszisszentem, az arcomhoz kaptam, lucskos lyukba nyúltam. A csipeszről majdnem féltenyérnyi bőr- és húscafat lógott, amit egy műanyagzacskóba pottyantott, mint valami tárgyi bizonyítékot. Ne izguljak, mondta, hamar begyógyul, de nem tett rá se sebtapaszt, se semmilyen szert. Anyám, aki velem volt, és aki nem állt be a sorba, méltatlankodott, hogy mégiscsak arcátlanság, hogy nem veszik nyilvántartásba a donorokat. Igaza volt, senkitől nem kérték a személyijét, nem írattak alá senkivel semmilyen hivatalos papírt. Ilyenkor nem illik kicsinyeskedni, csitítgattam mégis. Nem egy fenét, hajtogatta, az orvos viszont már nem figyelt ránk, mintha ott se lettünk volna. A lyuk eléggé fájt, de ki tudtam dugni rajta a nyelvem a járókelőkre, nem csúfondárosságból, inkább örömömben, hogy én segítettem, habár fogalmam sem volt, miben.

Hétvégék

A hétvégéken kellett bejárnom dolgozni, szombaton és vasárnap. A hét többi napján szabad voltam, azt csinálhattam, amit akartam. Többnyire kölcsönkéréssel teltek a napjaim, mert havi nyolc nap melóból ki tud megélni. A munkahelyemen az volt a feladatom, hogy egy üres szobában 8, de gyakran 9-10 órán keresztül elgondolkozzak rendre a hétfőmön, a keddemen, szerdámon, csütörtökömön és péntekemen, vagyis azon, hogy mire fordítom az üres hétköznapjaimat. Egyszer se mentem át a teszten, amiből arra következtetek, hogy rosszul gondolkoztam el, vagy helytelenül töltöttem a napjaimat. Senkivel nem kellett közöljek semmit, nem kellett benyújtsak semmiféle beszámolót, a fejemre illesztett sisakon keresztül olvasták a gondolataimat. Az ülésekért rendesen kifizettek, időnként prémiumot is adtak (valószínűleg a kitartásom pontozták), de nem történt lényegesebb változás: nem tettek át öt munkanapra és két pihenőre. Egyszer aztán áldozatot hoztam: egész héten nem kértem kölcsön. A hétvégén mégis elbukhattam a vizsgát, mert minden maradt a régiben. Még nagyobb áldozatot hoztam: az életemet kockáztatva egész hónapban nem kértem kölcsön. Semmi változás. Az adósságaimat kell törlesztenem, semmi kétség, jutottam el a felismerésig. Kuporgatni kezdtem, amiből apránként sikerült megadnom az összes tartozásom. Csontsoványra fogytam közben, a hétvégén alig bírtam bevánszorogni a munkahelyemre, ahol, ahogy a terembe léptem, és épp a fejemre akartam illeszteni a sisakot, egy meghatározhatatlan irányból jövő meghatározhatatlan nemű hang annyit közölt velem: BINGÓ. Arra ébredtem, hogy hétfő van, és be kell mennem dolgozni: a feladatom az, hogy egy üres szobában 8, de gyakran 9-10 órán keresztül elgondolkozzak rendre a szombatomon és vasárnapomon, vagyis azon, hogy mire fordítom az üres hétvégéimet.

Pihenés

Most már nem tart sokáig, hamarosan kiérünk ebből a pusztából. A bakancsunk alatt meghatározhatatlan állagú és összetételű törmelék csikorgott-ropogott. Még éjszaka indultunk, hogy biztonságos fedezékbe jussunk, mielőtt felkel a gyilkos nap. Hajnalodott. De előttünk még mindig csak a sík terep. Ezért is éreztem nevetségesnek, s egyben kétségbeejtőnek és kétségbeesettnek a társam bizakodó-biztató megjegyzését. Itt fogunk megdögleni. Dehogy, szedjük a lábunkat, ha már elindultunk, csak elénk jön valami. Jön egy francot, akkor már rég elénk jött volna, legalább jelöltünk volna ki egy biztos útirányt. Ja, igen, ha az összes könyvtár nem égett volna porig, mielőtt legalább egy nyavalyás térképet kimenekítettünk volna, és nem csak a bőrünket mentjük. Ezen az egyenletesen lapos területen még tájékozódni se lehet, lehet, hogy körbejárunk. Akkor is jobb, mint a barlangban megdögleni, a növekvő zsúfoltságban, élelemhiányban és bűzben. Mintha nem volna mindegy, hol döglesz meg, ha már meg kell dögölj; szerintem üljünk le, és várjuk be a felkelő napot, legalább részünk lesz egy borzalmasan szép látványban, ha csak egy pillanatra is. Jó, üljünk, csak aztán nehogy megbánjuk. Mintha lenne még időnk megbánni; de legalább pihenten fogadjuk. Mintha lenne még értelme.


Please follow and like us:
0
Kategória: Novella, Próza. Bookmark the permalink.

Hozzászólások

Email címét soha nem tesszük közzé. A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

*
*

*

  • Mi megy

  • Hozzászó

  • Havik