A mellkasra hirtelen kráter nő,
mintha valaki betojpasztana
egy tojáshéjat. A nyíláson
kifordul a szív, lehuppan,
majd egy helyben gurul,
súlyosodik és dagad,
kivonva magát az ittésmost
egyvelegéből. Mindaddig,
amíg valaki fel nem veszi,
és oda nem dobja a ketrec
túloldalán heverő lénynek,
ami nem más, mint a két
anyag, két atom, egy atommag
falai közt lévő áthidalhatatlan
tér. A tiltó tábla ellenére.
X vakuja
A tükörben dulakodás.
Mintha egy filmet nézne.
Talán épp egy testből
kipörgetett képkockát, falra
vetített négyzetet.
A négyzetben szétdobált arcok,
izzadtságszag, egymásba siklott
suhintások, tömeg tömeg ellen,
összevissza lázadnak a végtagok,
ütések, nyirkos ordítások.
A testek szétcsapott geometriája
túlsüt a tükör előtt álló másik
szerkezeten, keresztülég a homlokán,
mellkasán, az állapotot
körülvevő precíz burkolaton.
Ahogy kinyílik a redőnyzár: kinyílik
a test, bizonytalan hosszúságú
záridővel, egy fotoérzékeny
felületre vetít mindenféle ábrát a
szerkezetek mélyén lévő üveglencse.
„A lencsét nagyon is jól ismerem.
Viszont a felületekről semmit sem tudok.
Mint a sötét anyag, olyan lehet.
Megalvadt önváladék. Túl sok rajta a
befogadott minta. Alkalmi horizontot,
mint egy cérnaszálat, befűzni
az énmetszéspont célkeresztjében
heverő sebbe? Túl sok rajta a remegés.
Az biztos: ilyesmi lehet, amikor
pajtáskodik két tachion részecske.
Hm.”
Így nézegette magát.
Épp mosakodni volt ideje,
vízbe mártogatni az arcát,
mielőtt a besüppedt
tükörlapból előlépett
a lincselő tömeg.
Arcleltár
Két magány között
krétaporos kacsintás,
vázlatos mosoly,
arcmerev közöny.
Borosták szálkatengerébe
fulladó tavasz.
Grafitajkak,
origami szeretők.
Meleg húsban
romlott akármi.
Talán hűvösebb helyen
kellett volna tárolni.
Implózió
Mottó: „F=G(m1m2/d2)”
X egyik éjszaka arra ébredt fel,
hogy köldöke helyére egy iszonyatos
lyuk nőtt, egy kútkáva. Kíváncsian szemlélte
ezt a felnyitott ürességet magában.
Aztán félálmában odasétált és beleugrott.
Szigorú sötét volt, és valamiféle
olyan csend, mint amikor egy félig
nyitott szájba hirtelen visszagurul
a szó, és aztán semmi. Csak a merev
zuhanást érezte, mintha rászúrták volna
egy végtelen hosszú karóra, és azon csúszna
valamerre. Tulajdonképpen
nem is a zuhanást, hanem az irányultságot,
a valami fele történést, nyílegyenesen
a semmi legmélyebb pontjába.
Zsugorodni kezdett,
csökkent a térfogata, összesűrűsödött
egy apró ponttá,
mindenféle kiterjedését elvesztette,
nem volt köze többé a világhoz.
Zuhant, így semmi nélkül, vég nélkül
ebben a szobában, fal,
mennyezet és padló nélküli
üres szobában, vacakolt az
aszimptotája fele.
„Mi ez? Mi ez? Mi ez a gravitációs pont,
a megfeszített bőr, velő, az
összes suhintás, jelrendszer,
visszafojtott mondatszerkezet mögött,
micsoda ez a pillér vagy tökéletesség
vagy akármi, ami képes kiloccsintani a tengert, mint
egy csésze teát, cérnára fűzni a
planétákat és nyakba akasztani,
hullahoppozni a szaturnuszgyűrűvel,
bevonzani az összes ívet, ráncot,
suhintást, és végülis magához szippantani
egy másik ember tökéletességét,
vagy akármijét?” – ilyesmiket motyogott
álmában.
Reggel aztán a kávéja mellett ülve vakarózott.
Kegyetlenül viszketett a köldöke.
