A város egy újabb napot élt meg
Tele csodálatos és hihetetlen
Eseményekkel. Este, ennyi
Boldogságtól eltelten,
Az utcákon kószálunk egy ideig
A csillagokat nézve, ahogy
Mértéktelenül megnőnek
Egészen elborítva az eget.
Csak néhány kérdés
Kelt félelmet bennünk.
Vajon az ismeretlenek,
Arcunkat meglátva,
Miért torpannak meg ijedten,
És a madarak vijjogása a parkokban
Miért űzi őket messzire
Egyszer s mindenkorra?…
két akarom közt
néha jólesne
hallani hogy
azt mondod szeretném
de tudom igények és
elvárások tekintetében
gyakran túlzásokba esem
szóval amennyiben fentebb
megfogalmazott kérésem
sértene úgy elnézésedet
kérem tényleg nem volt
szándékos csak gondoltam
jobb ezt itt
és most
tisztázni
odalent a mélyben
haragtartó lévén
ezt az egyet még
egy kis ideig
egyensúlyozom a
szívemen aztán
hagyom hogy a perem
mentén a semmibe
hulljon és valahol
odalent a mélyben
mint valami
elfeledett kútban
– nyirkosság visszhang
és egyebek –
nagyot csobbanjon
s elnémuljon
örökre
–
–
azt mondják ez az otthon,
befelé suhanó tájak, langymeleg fény,
nekem ezt kell még megszoknom,
ahogy az Erő elémbe lép.
látom a nyomor mögötti arcokat,
látom ebben hol vagyok én,
mint bordák alatt az ismerős kés,
olyanok ők az enyém a nép.…
Fűszál, deresre fagyva, csőrével csíp bele
egy korgó gyomrú őszapó.
De az őzszemekben már salamonpecsétje tükröződik,
tavaszi akácillat, turbolya.
A konyhaajtó nyitva, úgy feledte, akié a kert.
Főtt halálillat, frissen festve.
Az asztalnál ült, látszik még nyoma.
Kicsorbult a földre esett tányér.…
