Amikor elindultam otthonról úgy este hét körül, még nem esett, szépen sütött a nap. Adela és Cristi vártak már a Bulevárd-tetőn a placcon pár üveg sörrel. Jókedvűek voltak, de nekem nem igazán volt kedvem menni, csak azért mozdultam ki a házból, mert már éreztem, hogy megbolondulok, ha még bent kell üljek.…
Álltam a járdaszélen és bámultam az autókat, bámulatosan gyorsan száguldoztak le s fel, mintha összebeszéltek volna, hogy ne engedjenek át. Rágyújtottam, mintha jelezni kívánnám, hogy nekem nem sietős. Egy kicsit feljebb volt a gyalogátjáró, de odáig semmi kedvem nem volt elgyalogolni, pedig a túloldalon úgyis arrafelé kell majd mennem, viszont megalázónak éreztem ott átkelni, csak mert itt még nem lehet.…
A frászt hozza rám újabban – szól oda Marie Ingridnek.
—-– Muszáj minden kávézgatást elkúrni ezzel a beteg csávóval? – kérdez vissza Ingrid erőltetett ingerültséggel a hangjában.
—-– Nálad nem volt soha?
—-– Nem, nincs az a pénz, amiért elviselném azt az állatot.…
Félhangosan felvisított, majd a pillanat hevében ismét. Nem hitte, hogy ez megtörténhetett egy népes lakóövezetben. Mintha elveszítette volna öntudatát. A szeme előtt lebegő hajpánt viszont ténylegesen eltűnt. Amint körülnézett feleszmélés közben, már csak hűlt helyét találta, s ahogy peregtek a másodpercek, az emléke is kezdett szertefoszlani.…
