Kategória archívum: Rövidpróza

Ernő mindig csak ír

Kategória: Novella, Próza | Hozzászólás

Hétvégi ház

(részlet egy megírandó regényből)

A húgom megint írt. Megint panaszkodik. „Otthon” minden maradt a régiben; a társa még mindig hol dolgozik, hol nem, az anyánkat az élettársa javában az orránál fogva vezeti, neki meg irtózatosan elege lett a velük való együttélésből, ami most már hovatovább arról szól, hogy ő meg a társa rohamosan visszaszorulnak a háromszobás lakás legkisebb szobájába, csak a kajájukat nem eszik meg épp minden esetben ott; hiába van a húgomnak aránylag jó fizetése, elköltözni nem tudnak; igazság szerint nem is akarnak, mert ő nem szeretne holmi „putriban” albérleteskedni, főként azok után, hogy az anyánk olyan rosszul bánt az örökséggel: ahelyett, hogy megosztozott volna rajta velünk, az egészet magának tartotta meg, és időnként, ha a kedve úgy hozza, szotyogtat belőle nekünk ezt-azt; pedig ha már arról van szó, mi voltunk azok, akik gondoskodtak a szüleiről, méghozzá nem kötelességből, ahogy ő szereti hangoztatni, hanem tényleg szívből, és igazából elsősorban ő tartozott nekik hálával, mert – már bocsánat – ő vitt minket a nyakukra, hogy aztán a szerencsétlenek kínlódjanak a felnevelésünkkel; az anyánk élettársát meg veti fel a pénz, legalább három életre valót örökölt, de esze ágában sincs venni mondjuk egy lakást, hogy az anyánkkal odaköltözhessenek, ám arról már imád szónokolni, hogy a férfi dolga a nője számára otthont biztosítani, „fedelet a feje fölé”, ahogy szereti hajtogatni nagyképűen, vagyis csak a húgom társára tudja alkalmazni az elvet, magára már nem; bezzeg hétvégi házat képes volt vásárolni valahol vidéken, és szinte kizárólag azzal van elfoglalva, hogy a saját kölykeinek adhasson, azt is többnyire inkább a volt feleségeivel való rivalizálásból, minket pedig kiszorítana még abból a kevesünkből is, amink lehetne; azt várja, hogy utánam a húgomék is elpucoljanak a francba, elfelejti, hogy amikor hozzánk költözött, alig volt valamije, és senki nem hitványkodott vele, nem tettük ki az utcára, ráadásul a mi beleegyezésünk nélkül be se tehette volna a lábát a lakásba, nemhogy nálunk maradjon; most meg szégyentelenül lespórolná rajtunk, amit a kölykeinek juttat, a szó szoros értelmében velünk akarja megfizettetni az árát mindannak, amit nekik szán; néha szemfényvesztő módon kiszúrja a szemünket néhány kétértelmű gesztussal, amiből lehetőleg az jöjjön ki, hogy ő milyen nagylelkű, és elfedődjön, hogy valójában csak az ellenségessé fajított helyzeten próbál némileg enyhíteni, mégse legyen annyira feltűnő, hogy mire is megy ki a játék; szóval csúnyán visszaél a jóindulatunkkal, amit még mindenáron ostobaságra is próbál magyarázni, mert hát szerinte úgy könnyebben elbánhat velünk – húzós helyzetekben viszont nagyonis bazíroz a jóindulatunkra; a végsőkig próbára tette a türelmünket, és közben nagyban sajnáltatja magát, a mártír szerepében tetszeleg, hogy ő milyen áldozatokat hoz a szegény gyerekei érdekében, és mindamellett még kénytelen elviselni minket is, pláne a húgomat azzal az élhetetlen társával együtt, akit mindenhonnan csak kirúgni tudnak; pedig dehogy kénytelen, hisz világos, hogy ha lenne benne egy kis jóérzés, simán megoldhatná az elköltözést, hanem épp fordítva, a húgomék kénytelenek elviselni az ő mindennapos kis ravaszkodásait – például ha ő főz, akkor úgy állítja be, hogy mekkora nagy szívességet tesz, ha meg az anyám és a húgom, akkor ők persze kötelességet teljesítenek, arról nem is beszélve, hogy általában csak azt csinálja meg, amit ő megkíván, és mindannyiszor meg kell őt kérdezni, hogy kell-e segíteni, majd pedig elmosogatni és elrakódni utána, ő ellenben soha egyiküknek sem ajánlja fel a segítségét, mi több, teljes körű kiszolgálást vár el, mintha kínkeserves munkával ő tartana el mindenkit –, mert velünk hozatja meg, már-már agresszíven, azt a hajmeresztően abszurd áldozatot, hogy lemondjuk jónéhány évünkről mások javára, kíméletlenül érvényesíti a rafináltan fösvény üzleti logikáját, és közben ha a helyzet úgy kívánja, megtévesztésül előhúzza az érzelmi kártyát, hogy mindenki essen hasra attól, hogy ő milyen jó ember; hogy is lehet az anyánk ennyire vak, és pluszban még ő is azt játssza, hogy milyen áldozatos, mit meg nem tesz értünk, még a húgom társát is kész elviselni; kész agybaj; hát nem látja, hogy ezzel csak a lovat adja az élettársa alá, nem csoda, hogy a másik nyeregben érzi magát; a húgom pont ezért azt fontolgatja, hogy úgy tesz, ahogy korábban az öcsénk, ha nem tud az ajtón kilépni, hát kilép végül a tizedik emeleti erkélyen, főleg miután az anyánknak kereken megmondta, hogy azért az élettársa mégsem erőszakolhatja primitíven ránk, hogy fafejűen jópofát vágjunk a saját megrövidítésünkhöz, miközben taktikázik a saját meg a kölykei hasznát tartva szem előtt, akik mellesleg könyörtelenül verik ki a pénzt belőle évek óta; az anyánk végső nagy húzása sajnos az, hogy azzal intézi el a dolgot, hogy majd örökölünk, amikor ő meghal…

house-3373126_960_720

Please follow and like us:
0
Kategória: Próza | Hozzászólás

Egy vörös mappa

A tegnap este végül nem is volt olyan pocsék. Először nem akartam menni, gondoltam, úgyis olyan lesz csak, mint a többi hasonló összejövetel, de aztán csak elindultam. Alighogy megérkeztem, ezek felvezényeltek a pódiumra, hiába tiltakoztam kézzel-lábbal. Hogy milyen szép vagyok, milyen jól áll rajtam a sötétkék estélyi, blablabla, vezessem be, legalább pár szóban a rendezvényt, mert már a puszta megjelenésemmel jó hangulatot keltek.…

Kategória: Próza | Hozzászólás

A mama

Kopogtatnak reggel nyolckor.
—-– Szia, Marika! Egy kis altató kéne az anyámnak! Egész éjszaka rosszul aludt.
—-– Megnézem. Bár nem biztos, hogy találok.
—-Marika csak egy fél szemet talált. Vitte Arankának.
—-– Ne haragudj, de csak ennyit találtam!…

Kategória: Próza | Hozzászólás

Ez tegnap történt

Amikor elindultam otthonról úgy este hét körül, még nem esett, szépen sütött a nap. Adela és Cristi vártak már a Bulevárd-tetőn a placcon pár üveg sörrel. Jókedvűek voltak, de nekem nem igazán volt kedvem menni, csak azért mozdultam ki a házból, mert már éreztem, hogy megbolondulok, ha még bent kell üljek.…

Kategória: Próza | Hozzászólás
  • Mi megy

  • Hozzászó

  • Havik