visszatérek egy korhadó vázba
talán fű vagy fa lettem
itt élek immár némán
ha itt lennél te is tudnád
(Vágtázó Halottkémek: Végzetes szerelem)
fejem gyakran cserbenhagy
a szavak is kicsorognak belőle
most ülök a majdnem parton
még csak nem is szemlélődöm
vagyok
mint feltúrt homok, kutyáknak dobott
jaj nem találom labda, nehezen kapaszkodó
fűcsomó
az igazi partig nem sodródom le
nem akarom látni a medúzákat
burkaik mélyén a pusztulással
minden egyben van, gondolom ezért
húzódtam vissza
a természet szükségszerű kegyetlensége
beleolvadok
nem enged dühöngeni a szél
nem akarok
elengedem fontos közölnivalóm
egy kölcsönvett sirály-sikollyal.
de profundis
akiket megdolgozott az élet
előbb-utóbb megtalálják istent
vagy a poharat
van szörnyűbb is: mindkettőt
eltelnek fénnyel, ki ragyogóval
ki más nappal
püffedt arcukban rátalálnak a halálra
máglya várja őket, ők építették
Uram te aki nem vagy látod
konyhai kisegítők, kukásfiúk lelkét is
emeld fel óvatosan, tudod a gerinc
ne legyenek ők többé legyintések
elhúzott szájak
zsoltárok zengjenek minden
túlzsúfolt panellakásban
Gloria in excelsis Deo
de jó hogy van aki segítsen
azoknak akik kiesnek a sikerültek látószögéből
akik már-már láthatatlanok.
–
–
