Be kell vallanom, még elkezdeni sem könnyű, nemhogy kifejteni, megmagyarázni, hogyan változtam bálnává. Még mielőtt bárki is Kafkára asszociálna, elárulom, megjelenésem egy átlagos emberé, aki hajnalban kel, mogorván cigarettázva várja a buszt, dolgozik nyolc-tíz órát, majd hazamegy stb. Talán úgy kezdődött, hogy fájni kezdtek a szavak. Nem sértő szavak, felszínesen csengő mondatok, hanem a leghétköznapiabbak: alma, ház, asztal, ajtó, szervusz, hogy vagy, jó reggelt pont
—-Alvászavarokkal küszködtem, ha mégis sikerült elaludnom, iszonyat volt az ébredés, majd reggeli, kávé, öltözködés, rohanás, gépek és emberek hangja.
—-Barátaim nincsenek, páran megpróbáltak közeledni a munkahelyemen, de sikerült megtartani a kellő távolságot, amúgy is mindenhová idegenként érkezem, napokig tartó eső, amely zsúfolt szobáikba üldözi őket. Az idő fészket rakott bennem, merev mondataimat csak álcának használtam, hideg fények keresték új hangomat. Kezdenem kellett valamit ezzel a léthiánnyal, a legerősebb, legtisztább létezést akartam megragadni. Nehezen kitapintható napjaimat az álmatlanság számlájára írtam, visszatekintve az átváltozás első jelei lehettek. Kívülről kezdtem el látni magam, szánakoztam az emberen, aki arcomat viselte, de megerjedő tekintetét, rutinos mozdulatait nehéz volt neki megbocsátani.
—-Egyfajta kivonulás térből és időből, tudtam, hogy csak ez segíthet rajta, ekkor találtam rá a felvételekre, amelyeken hosszúszárnyú bálnák énekeltek. Lélegzetemet visszafojtva figyeltem – fülemben az óceán morajlott – dallamvezetésükre, még meg nem értett mondataikra.
—-A reggel már tisztuló tekintetünket fogadhatta, a nappalok visszanyerték identitásukat. Kapcsolatunk egyre bensőségesebbé vált, láttam, ahogyan napról napra egyre sikeresebben zárja ki a raktár természetellenes fényeit, a zajokat, amelyek az átváltozást nehezítették, a bálnalét körvonalazódni kezdett. A világ lassan begyógyuló sebbé vált, a levegő vízzé, a buszok tengeralattjárókká. Álmainkat kitágították a hangok, bátrabban merültünk a vízbe, igaz, még emberi alakban, de belül már bálnaként, és ezt ők is érezték. Volt, amikor magamra maradtam, ilyenkor látomásaim támadtak a vízfelszín fölött lebegő bálnatestekről, hol pedig csak a haldokló Swedenborgot láttam az óceán mélyére merülni, tudtam, tetemét sohasem fogja a víz partra sodorni.
—-Kerülnöm kellett az emberek kutakodó tekintetét, szemeik még a szavaknál is erősebben sértették új lényegemet, támadásnak éreztem minden felém irányuló gesztust. A félreértés elkerülése végett elmondom, nem lettem mizantróp, csupán már nem érintett a külvilág, elidegenedtem minden emberitől. Menekülésnek tűnhet az, ami választás, igaz, nem tudtam mit kezdeni az emberi szenvedéssel, főképp az anyáméval nem, tehetetlenül néztem, hogyan rogy térdre nap mint nap személyiségének súlyától, a hogyan másképp szorításától. Anyámat mindenképp kímélnem kellett, nem akartam, hogy rájöjjön arra, hogy minden rám vetett pillantás összeomlik bennem. Az emberek tekintete változó, ezzel szemben a bálnáé majdnem öröknek mondható, a lét kikezdhetetlenségét sugározza, olyan, mintha puha meleg földet szorongatnál a tenyeredben.
—-Éjszakánként új családommal kilométereket úsztam a trópusi vizek felé, örömmel töltött el hatalmas szerveim hibátlan működése, a borjak fickándozása, énekeink békés hangulata. Az ébrenlét néha iszonyú kínokat okozott, mivel válaszolnom kellett a hozzám intézett kérdésekre, sziszifuszi munka volt a beszéd, szavaim kövekként temettek maguk alá. Beteg, fáradt voltam, hiába próbáltam álcázni magam, egyre furábban néztek rám, egy hang zörgött állandóan a fejemben: ezek vadásznak rám.
—-Békét akartam kötni velük, de ez lehetetlennek tűnt.
—-Úgy döntöttem, végleg kilépek világukból, ott hagyom őket felszínes locsogásaik, tolakodó gesztusaik nyomorában. Bálna vagyok, basszátok meg: a lét szeme, sötét óceánok némasága.
—-Útnak indultam száguldó vonatokkal városokon át egy olyan cél felé, amely majd kisimítja éveim, egy utolsó levegővételt biztosít az átváltozottnak. Látnom, éreznem kell a vízet.
—-Egy este x nevű kisvárosban a helyi kemény csávók rám akaszkodtak, azzal fenyegettek, hogy betörik a pofám. Ingerülten szóltam vissza: „Ostobák, nem tudtok megverni, nem vagyok itt”. Záporoztak rám az ütések, rúgások, közben azt gondoltam – ez valahol nagyon emberi. Amiután elfáradtak, sajnálni kezdték a dolgot: ne haragudj, mi nem ezt akartuk, de neked sem kellett volna arcoskodni, meg kellett volna húzd magad stb. Újra szóltam: „Ostobák, nem tudtok sajnálni, már nem vagyok itt”. Tudom, túlságosan színpadiasnak tűnik, de akkor beleillett abba a filmszerű, idétlen hangulatba, tehát úgy-ahogy rendben van szerintem. Zavarodottan törölgették le a vért arcomról, zavarodottan köszöntek el, de határozottan csukták be az ajtót maguk után.
—-Később felhívtam anyámat, lefutottuk a szokásos köröket: van mit ennem, jól vagyok, nem kell aggódnia, még megvan a pocakom. A kis Colinról kezdtem el mesélni neki, a bálnaborjúról, akiről azt feltételezték, hogy anyja elhagyta, Pittwater közelében a brakkvízben kereste őt, hajókból próbált szopni, szonárokkal próbálták visszaterelni a nyílt vízre, de nem sikerült, végül elaltatták. A boncolás során kiderült, szegény nagyon beteg volt már: heveny hasnyálmirigy-gyulladás, nyelőcső fekély, bélgyulladás, néhány elfertőződött cápaharapás.
—-Anyám ijedten vijjogott bele a telefonba: kevesebbett kellene innod, kisfijam.
—-Ennél kevesebbet nem lehet, igaz, többet sem igazán.
—-Állok a leírhatatlan parton, a kis Colin tekintetét érzem magamon.
–
–
