Az öngyilkosság nem tűnt el a művészetekből – inkább szerves részükké vált. Fénykorukban a romantikusok elültették a köztudatban azt a gondolatot, hogy az öngyilkosság a zsenialitásért fizetendő számos árak egyike. Jóllehet ez a gondolat elhalványult, azóta minden megváltozott. Az öngyilkosság úgy átitatta a nyugati kultúrát, mint egy eltávolíthatatlan festék. Olyan, mintha a Németországon és Franciaországon végigsöprő romantikus áramlatok Európa-szerte általános toleranciát váltottak volna ki vele kapcsolatban. „Toleranciát” a szó köznapi és orvosi értelmében egyaránt: a közvélemény megengedőbb lett – már nem úgy tekintettek az öngyilkosra, mint bűnösre, bármit rendeltek is el az idejétmúlt törvények –, ugyanakkor a kulturális rendszer eltűrte az öngyilkosságot, akárcsak valami kábítószert vagy mérget. Nem csupán az egyre gyakoribb öngyilkosságok ellenére maradt fenn, hanem nekik köszönhetően divatozott, valahogy úgy, ahogy Poe és Berlioz boldogtalan szerelmi viszonyaik idején majdnem halálos adag ópiumot vettek be, és nemhogy meghaltak volna, ihletet merítettek belőle.
—-Mihelyt az öngyilkosságot megszokott társadalmi tényként fogadták el – nem nemes római alternatívaként, sem halálos bűnként, mint a középkorban, sem pedig különleges okként, melyet védelmezni, vagy amelytől óvni kell, hanem egyszerűen olyasmiként, amit az emberek gyakran és különösebb habozás nélkül tesznek, mintha csak házasságtörést követnének el –, egy csapásra a művészetek közös tulajdona lett. És mivel éles, vakító, rendkívül drámai fényt vetett az életre legszélsőségesebb pillanataiban, az öngyilkosság egyes poszt-romantikus írók – mint Dosztojevszkij – elfoglaltságává vált, olyan íróké, akik a huszadik századi művészet előfutárai voltak.
—-A romantikus forradalom középpontjában egy újfajta felelősség vállalása állt. Amikor például az Augustus-korabeliek „a világ”-ról beszéltek, a közönségükre, a művelt társadalomra gondoltak; „a világ” virágzott bizonyos londoni és párizsi, bath-i és versailles-i szalonokban. A romantikusok számára ezzel szemben a világ általában a – valószínűleg hegyvidéki és bizonyára szelídítetlen – természetet jelentette, amelyben a költő magányosan kóborolt, amit a csalogány és a pacsirta éneke, a kankalin és a szivárvány látványa által kiváltott spontán reakcióinak az intenzitása legitimált. Eleinte elegendő volt, hogy ezek a reakciók tiszták, elevenek és a sajátjai legyenek, hogy a művész szabad legyen a klasszicizmus vaskonvencióitól, melyek több mint száz éven keresztül megbéklyózták. De amint a kezdeti lelkesedés alábbhagyott, világossá vált, hogy a forradalom mélyrehatóbb volt, mint ahogy elsőre tűnt. Radikális irányváltás történt: a művész nem tartozott többé felelősséggel a művelt társadalomnak – ellenkezőleg, gyakran nyílt háborúságban állt vele. Elsődlegesen inkább a saját érzékenysége iránt volt felelős.
—-A huszadik századi művészetek örökölték és kiindulópontjukká tették e felelősséget, mint ahogy mi is örököltük a francia és az amerikai forradalmak által kivívott politikai kötelezettségeket: a demokrácia és az autonómia alapelveit. Mivel azonban az énnek mint a művészetek színterének a felfedezése, vagy újrafelfedezése, a gyakorlatot hagyományosan szabályozó és megítélő teljes értékrend – vallás, politika, nemzeti kulturális tradíció és végül maga az ész – összeomlásával egyidejűleg zajlott, a művészetek új, állandó feltétele a depresszió lett. Kierkegaard fogalmazta meg ezt elsőként és a legtisztábban a Naplójegyzetekben:
—-Az egész kor felosztható azokra, akik írnak, és azokra, akik nem írnak. Akik írnak, a kétségbeesést képviselik, akik pedig olvassák őket, rosszallásukat fejezik ki és bölcsebbnek képzelik magukat – ám ha írni tudnának, ugyanazt írnák. Alapjában mind egyformán kétségbeesettek, de amikor valakinek nincs lehetősége a kétségbeesésével fontossá válni, akkor aligha éri meg a fáradságot, hogy kétségbeessen és magából kiírja. Ez volna az, ami legyőzi a kétségbeesést?
—-A kétségbeesés az volt Kierkegaard számára, ami a kegyelem a puritánoknak: ha nem is a kiválasztottság jele, legalább a szellemi potenciálé. Dosztojevszkij és az utána következő fontosabb művészek többsége számára a kétségbeesés az egész alkotói tevékenységüket meghatározó egyetlen közös vonás. Noha korlátozónak tűnt, végül új területekre, új normákhoz és új szemléletmódokhoz vezetett, amelyek felől maguk a hagyományos művészetfelfogások – a művészet mint társadalmi kellem és cicoma, mint a vallás, vagy akár a romantikus humanitárius optimizmus eszköze – szűkösnek és fojtogatónak bizonyultak. Ha a művészet új tárgya az én volt, akkor végső célja elkerülhetetlenül az én halála – vagyis maga a halál.
—-Természetesen ez nem számított újdonságnak; alighanem a világirodalom fele a halálról szól. Új volt azonban a hangsúly és a nézőpont. A középkorban például az embereket már-már rögeszmésen foglalkoztatta a halál. Ők viszont a halált a túlvilág bejáratának tekintették; következésképp maga az élet jelentéktelennek, értéktelennek tűnt. A modern kor érdeklődése – amely a tizenkilencedik században kezdődött, és azóta egyre jobban elmélyült – a túlvilág nélküli halálra irányul. Így a halálod módja többé nem határozza meg az örökkévalóságod mikéntjét, hanem az életedet jellemzi és ítéli meg valamiképpen:
—-Jövőm mélyéből, és végig egész abszurd életemen, valami homályos áradat szállt felém az éveken, a még el nem érkezett éveken keresztül, s ez az áradat útközben kiegyenlítette mindazt, amit valóban átélt és mégsem valóságosabb éveim kínáltak.
—-Meursault, Camus Az idegenjének hőse e sivár és hálátlan megvilágosodásig jut el hosszas kifakadásában a pap ellen, aki a cellájában vigasztalja őt, az elítéltet. A halál közelsége semmivé teszi az összes kegyességet, amin a társadalmi erkölcs nyugszik. Figyelemre méltó, hogy egy pap segíti hozzá az idegent e mindent elsöprő éleslátáshoz, ugyanis a vallás erejének gyengülésével felerősödött az öngyilkos késztetés. Az öngyilkosság már nem pusztán elfogadott és közömbös dolog volt, hanem logikus kényszerűség is:
—-Köteles vagyok bizonyságot adni a hitetlenségnek… Számomra nincs magasztosabb eszme, mint az, hogy nincs Isten… Az ember egyebet sem csinált, mint isteneket talált ki, hogy élni tudjon, és ne ölje meg magát; mindmáig ebből áll az egész történelem. A világtörténelemben én vagyok az első, aki nem akar istent kitalálni.1
—-Így beszél Kirillov az Ördögökben, aki aztán főbe lövi magát. Tettét Dosztojevszkij „logikus öngyilkosság”-nak nevezi. Camus a Sziszüphosz mítoszában „metafizikai bűncselekmény”-nek hívja, melynek logikája óhatatlanul abszurd. Azaz Camus huszadik századi figurává formálja Kirillovot. Ez pedig tökéletesen érzékelteti azt a mélységet és változatosságot – a komolyság és ingerlékenység, a megszállottság, módszer, energikusság és érzékenység keverékét –, amellyel Dosztojevszkij felruházza a szereplőt. De lehet, hogy Dosztojevszkij szándékai szűkebbre szabottak voltak, mint művészete. Öt évvel az Ördögök megírása után visszatért a logikus öngyilkosság témájához rendkívüli havi publikációjában, Az író naplójában. A nézeteit minősítő és elmélyítő regény kreatív személytelensége nélkül érintettsége egyszerre tűnik sokkal égetőbbnek és hagyományosabbnak. Egész 1876 folyamán terrierként vadászott az öngyilkosságokra, és nem hagyta nyugodni a kérdés. Kivesézte az újságokat, a hivatalos jelentéseket, a barátok pletykáit, majd pedig büszkeségből, „disznóságból”, sőt hűségből elkövetett öngyilkosságokról számolt be. Az egyik ilyen eset alapján írt egy elbeszélést, egy másikhoz bonyolult önigazoló beszédet szerkesztett. És folyamatosan visszatért az egyetlen gondolathoz, miszerint az öngyilkosság elválaszthatatlanul összefonódik a halhatatlanság hitével. Különösen lenyűgözte és megdöbbentette egy tizenhét éves öngyilkos lány búcsúlevele: „Hosszú útra készülök. Ha nem járok sikerrel, gyűljenek össze az emberek, és ünnepeljék meg egy üveg Clicquot-val a feltámadásom. Ha tervem sikerül, kérésem az, hogy csak akkor temessenek el, amikor teljesen meggyőződtek a halál beálltáról, mivel nagyon kellemetlen a föld alatt ébredni egy koporsóban. Nem sikkes!”
—-Nyilvánvaló, hogy Dosztojevszkij miért találhatta ezt ellenállhatatlannak: a perverzitás és a kétségbeesés e keveréke pontosan regényei hőseinek és hősnőinek a stílusát idézte. A perverzitás azonban, ahogy ő látja, nem olyan egyszerű:
—-Azért említi halálakor a pezsgőt, hogy minél visszataszítóbbá és undorítóbbá tegye cinizmusát […] hogy ezzel a ocsmánysággal bemocskolja mindazt, amiről lemondott e földön, hogy elátkozza a világot és egész addigi életét […] e fintor határtalan elkeseredettsége […] szenvedéséről és nyomorúságos lelkiállapotáról tanúskodik, élete utolsó pillanatában átélt kétségbeeséséről.
—-A lány hányavetiségének és cinizmusának foka egyenesen arányos lelki gyötrelmével. Mércéje lázadásának a „látható egyhangúsága, az élet értelmetlensége ellen”.
—-Dosztojevszkij oldalakat szentel ennek az esetnek, és folyamatosan visszatér rá. De mi ez a hév, e kényszer úgy boncolgatni a kérdést, mint egy fogfájástól gyötört ember? Lehet, hogy az öngyilkosságot nagyobb kísértésnek tartotta, mint amennyire szerette volna elismerni; ezt viszont nem tudhatjuk. Ami biztos: a lány elegáns megvetése azokkal szemben, akik szerinte érzéketlen ökrök módjára ostobán túlélnek, hasonlatos Kirillov vágyához, hogy öngyilkossági búcsúlevelét egy rájuk kiöltött nyelvvel ékesítse. Mindkét gesztus a dolgok elfogadott rendjének a provokációja. Ugyanakkor mintegy közvetve megkérdőjelezik Dosztojevszkij egész fáradságos írói törekvését, hiszen ha a lélek nem halhatatlan, ha a látható csakugyan egyhangú, és a halál mindennek véget vet, akkor az élet értelmetlen, sőt az ő írói munkája is hiábavaló. E szörnyű lehetőségtől ösztönözve, vagy megriadva, tételezte a „logikus öngyilkosság”-ot, melynek érvei egyszer s mindenkorra tisztázzák a kérdést:
—-Nem akarok és nem is tudok boldog lenni azon az alapon, hogy az üres holnappal riogatnak… Mélységesen sértő… Ezért most csalhatatlan felperesi és alperesi, bírói és vádlotti minőségemben magammal együtt megsemmisülésre ítélem ezt a természetet, amely oly modortalanul és pimaszul a világra hozott, csak hogy szenvedjek… És mivel nem vagyok képes elpusztítani a természetet, csak önmagamat pusztítom el, belefáradva a zsarnokságba, amelyben nincs bűnös.
—-Ez Kirillov érve a lényegére csupaszítva. Van azonban egy különbség: Kirillov mint fiktív szereplő, aki odakint létezik, követheti a saját logikáját azon a ponton túl is, ahol Dosztojevszkij a naplójában megtorpan. Vagyis ahol Kirillovot öngyilkossága gazdagabbnak és emberibbnek mutatja, ott a „logikus öngyilkosság” dacosan, szinte már nevetségesen hat, ugyanis Dosztojevszkij végül is nem engedi meg magának, hogy támogassa. „Az ember egyebet sem csinált, mint isteneket talált ki, hogy élni tudjon, és ne ölje meg magát”, mondja Kirillov. Ha tehát hiszed, hogy minden, amit teszel, Isten akaratából van, és elébe vágva ennek az akaratnak véget vetsz az életednek, bűnt követsz el Isten ellen. Ez a klasszikus érv, amellyel Aquinói Szent Tamás bebizonyította, hogy az öngyilkosság halálos bűn. Ám ha nincs Isten, akkor az ember maga rendelkezik az akaratával, akárcsak az életével. Így aztán Istenné válik, nem valamiféle pózoló nietzschei értelemben, hanem ellentmondást nem tűrően, kíméletlenül: nincs semmi rajta túl, sem fölötte. Ezért saját akaratának mindenek fölé való helyezése nem egyéb, mint Isten szerepét játszani, és halálra ítélni önmagát.
—-Wittgenstein volt az, aki később rámutatott, hogy az öngyilkosság az a sarkalatos pont, amelyen minden etikai rendszer megfordul:
—-Ha az öngyilkosság megengedett, akkor minden megengedett.
—-Ha semmi sem megengedett, akkor az öngyilkosság sem.
—-Ez rávilágít az etika természetére, hogy az öngyilkosság, úgyszólván, elemi bűn. És amikor valaki tanulmányozza, az olyan, mintha a higanygőzt tanulmányozná a gőzök természetének megértése céljából.
—-Avagy az öngyilkosság önmagában se nem jó, se nem rossz?
—-Ezt az érvet Kirillov már drámai módon a gyakorlatba ültette. Öngyilkosságával érvényt szerzett mindannak, amit később Camus „abszurd”-nak nevezett: a meggyőződésnek, hogy nincsenek végső megoldások, csupán a világ van a maga ellentmondásaival, változandóságával és összefüggéstelenségével.
—-Az író naplójában Dosztojevszkij nem fogadja el „az üres holnap” nézőpontját. A szörnyű gyötrelem, amit a fiatal lány cinizmusába belevetít, valamint az élet sértő értelmetlenségét elutasító „logikus öngyilkosság” annak az erőfeszítésnek és szenvedélynek a mércéje, amellyel ő maga ragaszkodott – csaknem művészi ösztönei ellenére – Isten kitalálásához. „Nyilvánvaló hát – írja a Naplóban –, hogy az öngyilkosság – amikor a halhatatlanság gondolata elveszett – abszolút és elkerülhetetlen szükségszerűséggé válik minden olyan ember számára, aki szellemi fejlődése révén csak kicsit is a barmok szintje fölé emelkedett” A szükségszerűség az ő találmánya, a hangnem pedig indulatos, mintha az öngyilkossággal fenyegetőzve rá tudná kényszeríteni Istent, hogy megnyilatkozzon.
—-Végül is, azt hiszem, számára az öngyilkosság éppúgy alkotói, mint lelki kérdés volt. Ha nincs semmi ezen az életen és a végérvényesen üres holnapon túl, akkor az összes erőfeszítés akár el is maradhatott volna, és minden könyv pusztán mulandó kedvtelés meg hiábavalóság, csakúgy, mint „a bolondulás a halpástétomért, az ínycsiklandó csülkökért, a dőzsölésért, rangokért, a bürokratikus hatalomért”, vagy „a hajbókolás […] az alárendeltek és a házmesterek előtt.”. Dosztojevszkij ellentmondásos keresztényisége – ez az annyira elevenbe vágó hit, hogy úgy rémlett, bármely pillanatban elvérezhet rajta – konzervatív politikájának szellemi megfelelője volt. Enyhített kétségbeesésén azáltal, hogy végső koherenciával ruházta fel, ami nélkül vigasztalan művészi szemlélete elviselhetetlen lett volna számára.
—-Az öngyilkosság témájában tehát Dosztojevszkij hidat képez a tizenkilencedik század és a miénk között. Regényíróként olyan szereplőket alkothat, akik eljátsszák a szellemi élet drámáját, amikor az túlment a valláson: egyszóval Kirillov teljesen tudatosan és saját megingathatatlan logikáját követve diadalmasan öngyilkos lesz. Dosztojevszkij azonban személy szerint elutasítja ezt a logikát, és nem mond le hagyományos meggyőződéseiről. Úgyszólván a kereszténységgel mentegette magát az írásért, a könyveiben pezsgő élet szakadatlan ünnepléséért. De a kereszténység egyszersmind kétségbeesése mércéje is volt. Így a regényeiben minél nagyobb a keresztény szeretet és könyörületesség, annál több a bűn és a kétértelműség. Amikor a szent életű Zoszima sztarec meghal, a teste azonnal bűzleni kezd. Mintha Dosztojevszkij valahol érezte volna, hogy keresztény vágyai körül valami bűzlik.
D. Cs. & D. L. fordítása
–
–
[Részlet Az ádáz isten – értekezés az öngyilkosságról c. könyvből.]
–
1 Makai Imre fordítása.
–
–
